Benkő Levente – Papp AnnamáriaVázlat erdélyi ’56-ra, kiemelten az ifjúsági szervezkedésekre – 1.

Történész körökben vitatéma, hogy a trianoni Magyarország határain kívül, így például Erdélyben 1956-ban volt-e egyáltalán 1956 a szónak, a fogalomnak abban az értelmében, ahogyan azt Magyarországon, a magyarországi történésekre és tartalmakra vonatkozóan értelmezik, értelmezzük. Akad, aki esküszik rá, hogy Erdélyben nem volt 1956, illetve arra, hogy az itteni történések nem sorolhatók az anyaországiak csoportjába. Van, aki úgy látja, Erdélynek is megvolt a maga 1956-ja, és van, aki szerint 1956, mint reformtörekvés, mint forradalom és szabadságharc, eszmeiségében, mindenkori szabadságvágyainkban egy és oszthatatlan, más szóval közös: mindnyájunké, akik annak érezzük azt. Kiegyezhetünk abban, hogy az 1956-os magyar forradalomhoz és szabadságharchoz vezető előzményeket, valamint a vérbe fojtás utáni következményeket is ideszámítva majdnem a teljes, szovjet megszállás alatt álló kelet-közép-európai térségnek megvolt a nagy pillanata 1956-ban, a maga 1956-ja, ezen belül országonként, esetenként régiónként különböztek a hangsúlyok és az ezekből eredő cselekvések is.

Írásunkban az erdélyi 1956-os szervezkedések mindegyikének bemutatását, de legalábbis felvázolását terjedelmi okok miatt nem vállalhatjuk, éppen ezért a teljesség igénye nélkül néhány ifjúsági kezdeményezés ismertetésére szorítkozunk, beleértve azok környezetét is. Legyen ez tiszteletadás és főhajtás az erdélyi srácok előtt.

A mérföldkő: a Hruscsov-jelentés

Amikor a Szovjetunió Kommunista Pártja 1956. február 16. és 25. között lezajlott XX. kongresszusának zárómozzanataként Nyikita Szergejevics Hruscsov szovjet pártfőtitkár felolvasta addig titokban tartott jelentését, a megszállt kelet-közép-európai térség már jó évtizede nyögött a sztálinista-bolsevik diktatúra alatt. Sztálin 1953. március 5-i halála után elvileg megnyílt a lehetőség a reform­kísérletekre, már amennyire bármely diktatúra egyáltalán reformálható. Jelentésében Hruscsov elítélte a sztálini korszak egyes túlkapásait, és az addig bálványozott Sztálint egyenesen őrültnek nevezte, de nem ejtett szót azokról a bűnökről, amelyeknek közvetve vagy közvetlenül maga is részese volt. Mindenesetre ez a jelentés volt az a pillanat, amely Kelet-Közép-Európa 1956-ját s benne a magyar forradalomhoz vezető erjedést elindította.

Bár titkos jelentését Hruscsov a február 24-ről 25-re virradó éjszaka 2500 kongresszusi küldött jelenlétében zárt ajtók mögött olvasta fel, a dokumentum tartalmáról viszonylag hamar értesült a nemzetközi közvélemény. 1956 márciusában a Lengyel Kommunista Párt vezetőinek utasítására a dokumentumot lefordították lengyel nyelvre, és 3000 példányban szétosztották a kommunista vezetők között, június 4-én az angol nyelvű fordítást a New York Times, 6-án pedig egy francia változatot a párizsi Le Monde közölt, óriási visszhangot kiváltva. A XX. század egyik legfontosabb dokumentumai közé sorolt Hruscsov-jelentés hiányosságai ellenére olyan vádiratnak bizonyult, amely gyökeresen megváltoztatta a kommunizmussal szembeni szemléletet a világon; ettől kezdve pedig a szovjet befolyás, illetve megszállás alatt álló kelet-közép-európai, népi demokráciáknak nevezett kommunista diktatúrákban egyre erősebbé és bátrabbakká váltak a számonkérő hangok.

A szamosújvári szigorított zárka 1996 szeptemberében. Fotó: Benkő Levente

Óvatos taktikázás Romániában

A sztálinista típusú diktatúra magyarországi, különösen a Rákosi–Gerő–Farkas klikk nevéhez fűződő gaztettei közismertek. Nem volt más a helyzet Romániában, ezen belül Erdélyben sem. Ennek érzékeltetésére néhány példa erejéig tekintsük át, milyen túlkapások jellemezték például „a párt vasökle”, vagyis az elnyomó belügyi szervek – ezen belül a milícia, valamint a magyarországi ÁVH román testvére, a Securitate – tevékenységét. E túlkapások tétova, felemás, igen-igen visszafogott és kizárólag zárt körű „feltárásának”, beismerésének előzményéhez tartozik, hogy Romániában – legalábbis hivatalosan és főleg a nagy nyilvánosság előtt – nem volt ismert a Hruscsov-jelentés. A kommunista Román Munkáspártot az SZKP kongresszusán négytagú küldöttség kéviselte: Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár, valamint a párt legfelső vezetésének tagjai közül Miron Constantinescu, Iosif Chişinevschi (eredeti nevén Jakob Roitman) és Petre Borilă (eredeti nevén Jordan Dragan Ruszev) volt jelen Moszkvában s hallhatta első kézből a hruscsovi jelentést. Dej azonban még az RMP központi vezetésének tájékoztatásával is kivárt: csak egy hónappal később, az 1956. március 23–25-i plenáris ülésen ismertette a moszkvai kongresszus történéseit. Dejt ugyanis igen kellemetlenül érintette a Hruscsov-jelentés, sőt, az RMP főtitkára úgy vélte: Hruscsov történelmi hibát követett el azáltal, hogy lerombolta a világkommunizmus bálványát.

Másrészt az RMP küldöttségét elbizonytalanította, sőt, sokkolta a jelentés, hiszen bálványukat, Sztálint olyan támadás érte, miszerint gyilkos szörnyeteg, paranoiás, katonai vezetőként pedig hozzá nem értő volt. A román kommunisták ideálja, idealizált világa így omladozni kezdett. A Moszkvában elindult új folyamat veszélyét érezve Dej megpróbált időt nyerni, hogy az elkerülhetetlen beszélgetések, sőt, viták időpontját a lehető legjobban időzítve megtalálja és ezekre felkészülhessen. Emellett érzékelte a szovjet pártvezetésen belüli ellentéteket, és ki akarta várni, amíg a moszkvai belső hatalmi harc esetleg mégis a sztálinista vonal javára dől el. Ezzel magyarázható, hogy az SZKP XX. kongresszusán járt román pártküldöttség beszámolója egy teljes hónapot késett.

Az RMP 1956. március 23–25-i plenáris ülésén tehát Dej jelentést tett a Politikai Bizottság előtt, bírálta Sztálin személyi kultuszát, azonban a Hruscsov-jelentésről szó szerint nem tett említést. Ugyancsak nevek említése nélkül, de Ana Pauker, Vasile Luca (Luka László) és Teohari Georgescu 1952-beli félreállítására utalva Dej azt mondta, hogy a romániai sztálinizmust és a személyi kultuszt az RMP még 1952-ben felszámolta. Dejnek volt oka attól tartani, hogy ha a Hruscsov-jelentés nyilvánosságra kerül, a közvélemény joggal hasonlítja majd őt Sztálinhoz. Az RMP felső vezetésében elindult viták és magánbeszélgetések során már elhangzottak afféle vélekedések, miszerint az olyan stratégiai melléfogásokért, mint a Duna–Fekete-tenger csatorna, valamint Pauker, Luca és Georgescu félreállításáért valakinek felelnie kell. Hiszen Dej vezetése alatt zajlott le Romániában az államosítás és a „kulákság” felszámolása, akkor kezdték néhol – például 1950. szeptember 22-én a háromszéki Gidófalván és Maksán – securitatés katonák sortüzéig fajuló erőszakkal átszervezni a mezőgazdaságot a szovjet kolhozos mintára. Ebben az időben hurcolták el a kuláknak bélyegzett gazdák tízezreit a Duna-csatorna kényszermunkatáboraiba és Dobrudzsába; és ebben az időszakban számolták fel a történelmi (liberális, paraszt, azaz kisgazda) pártokat, amelyeknek egykori vezetői és tagjai nagy része politikai börtönökben sínylődött, szimpatizánsaik viszont még mindig erős tömegbázist jelentettek.

Enyhe elszámoltatás Erdélyben

A párt csúcsvezetésének óvatossága ellenére a romániai túlkapásokról 1956 áprilisában-májusában már vidéki pártgyűléseken is szó esett. Kolozs Tartományban szóba került, hogy a Securitate és a milícia emberei sorozatos törvényszegések során ártatlan embereket tartóztatnak le és vernek össze. A Kolozs tartományi és a kolozsvári városi pártbizottság 1956. április 1-jei aktívagyűlésén előterjesztett beszámoló szerint Mihai Nedelcu ezredes, a politikai rendőrség tartományi parancsnoka beismerte: „A Securitate munkájával kapcsolatos bírálatok megalapozottak, ezzel teljes mértékben egyetértek. Ezekhez a mulasztásokhoz a Kolozs tartományi Securitate is hozzájárult. Alaptalan vádakkal tartóztattunk le embereket, földműveseket, a munkásosztályhoz közel álló embereket. Bár a kivizsgálások során ezek ártatlansága bebizonyosodott, nem volt bátorságom a párt elé állni, és rámutatni, hogy ezeket az embereket jogtalanul tartóztattuk le. Amikor felkészítőkre mentünk, mindig azt mondták nekünk: »Menjetek haza, üssetek és vágjatok!«, mindig megmondták, hogy hány ember kell a Duna–Fekete-tenger csatornához; »szervezzetek versenyt, hogy ki küld oda több embert«.”

A Duna–Fekete-tenger csatornát – és hozzá hasonlóan például a Duna-deltai kényszermunkatábor-hálózatot – nevezhetjük Recsk román megfelelőjének is. Ugyanazon a tartományi aktívaülésen Togyer Ferenc, a tartományi milícia tisztje is bevallotta, hogy „amint az itt előterjesztett dokumentumokból is kiderül, a milícia szervei is túlkapások sorozatát követték el. (…) Sokan követtek el szolgálati túlkapásokat, és hurcolták meg a becsületes embereket (…) sok embert mindenféle ok nélkül állítottunk bíróság elé, s ahelyett, hogy beláttuk volna, hogy ez helytelen, ezt nem tettük meg (…) az állami szervek is elkövettek túlkapásokat és áthágták a népi törvényességet.” Az április elsejei aktívaülés folytatásaként 1956. május 23-án a tartományi pártbizottságnak a belügyi szervek munkáját elemző ülésén a fentebb idézett Nedelcu belügyi ezredes kijelentette, hogy a tartományi Securitate soraiban „olyan elemek is vannak, akik kihágásokat követtek el, azt hiszem, hogy ezektől meg fogunk szabadulni”. Ezzel szemben Togyer Ferenc úgy vélekedett, hogy Nedelcu ezredes „kissé elnéző beosztottjai kihágásaival szemben, és nem intézkedik azonnal, amikor ilyesmik történnek”. Dumitru Niţov, az RMP Kolozs tartományi bürójának tagja kénytelen volt leszögezni, hogy „soha nem elemeztük a belügyi szervek tevékenységét. (…) Ezen a téren nem tettünk semmit (…). Azzal a felületes kijelentéssel, hogy voltak hiányosságok, nem magyarázhatjuk meg ezeket a magatartásokat.”

Ugyanebben az időszakban az RMP Kolozs tartományi bizottságának 1956. május 22-én keltezett jelentése újabb túlkapásokat hozott felszínre. A szigorúan titkos jelentésben egyebek mellett az áll, hogy Marosludas rajon belügyi parancsnoka, Iuliu Fodor „az általa vezetett rajonban történt súlyos kihágások felett szemet hunyt”. A jelentésben említett kihágások közé tartoztak a verések, a mindenféle jogszabályt felrúgó letartóztatások, kivizsgálás és ítélet nélküli fogva tartások, az italozás, a szoknyavadászat, az irathamisítás, a pénz- és jármű-elsajátítás, a letartóztatottak magáncélra dolgoztatása, a részegen lövöldözés és miegyebek.

Bár az eddig feltárt levéltári források azt mutatják, hogy a tartományi pártszervek igyekeztek azt a látszatot kelteni, hogy a túlkapások a Securitate és a milícia egyes dolgozóinak, nem pedig magának a rendszernek a számlájára írandók, immár hivatalosan is megerősítést nyert a lakossággal és az alapvető emberi szabadságjogokkal szembeni atrocitások ténye, márpedig ilyesmiről addig aligha eshetett szó hivatalos iratokban. És mindez még „csak” a belügyi szervekről szólt…

Nos, ilyen és ennél is durvább túlkapások, brutalitások jellemezték azt a korszakot. És ez még nem volt minden, hiszen – mint láttuk – ott voltak a kulákosítás, a mezőgazdaság erőszakos átalakítása során kisemmizett emberek megnyomorított ezrei, a teljes körű államosítás, amelynek során a gazdasági magánszféra mellett Romániában a magyar kulturális és civil intézményeket – például az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet, az EMKE-t – is beszüntették, és épphogy megtűrték a magyar történelmi egyházak működését. Ilyen körülmények között fogalmazódott meg az emberekben a változás igénye.

Az SZKP XX. kongresszusát követő hónapok magyarországi és lengyelországi erjedéséhez képest Csehszlovákiában és Romániában sokkal lassúbb és visszafogottabb volt az „ébredés”. Felső(bb), hivatalos szinteken legalábbis. Meglehetősen sokat mond e tekintetben az az eset, amikor a kolozsvári vasúti üzemek 1956. augusztus 31-i alapszervezeti gyűlésén az egyik felszólaló szóvá tette, hogy az irodaépületben még mindig láthatók a Sztálin-portrék. A gyűlés elnökségének egyik tagja, Elisabeta Drăghici azt válaszolta: a Sztálin-portrékat azért nem távolították el, mert erre nem kaptak utasítást.

A legénységi laktanya maradványai Peripraván 1996 őszén. Fotó: Benkő Levente

Magyar elvárások Erdélyben

E felemás helyzet dacára is az 1956 tavasza és kora ősze közötti időszak – egyébként szigorúan ellenőrzött, központi irányítás alatt álló – romániai magyar pártsajtójában nyomon követhetők és tetten érhetők az egyre bátrabb és nyíltabb elvárások és bírálatok. Ezek ugyan nem léptek a párthierarchia alsóbb – helyi, regionális – szintjei fölé, azért mégiscsak félreérthetetlenül jelezték, és a sorok közül kiolvasható volt, hogy a gyakori fricska a felsőbb szerveknek is szól, illetve azokra is érvényes. Szóba került egyebek mellett az anyanyelvű oktatás, ezen belül az anyanyelvű szakképzés felettébb szükséges volta. Egyetemi szinten ezt nem más, mint Eugen Ghișa román botanikus fogalmazta meg, amikor egy kolozsvári pártgyűlésen a pár évvel korábban hatalmi szóval betiltott magyar nyelvű képzés újraindítását szorgalmazta a kolozsvári agrártudományi egyetemen. 1956 júliusában az Előre című magyar nyelvű központi pártlap hasábjain Könczei Ádám kolozsvári szerkesztő a nagyszalontai Arany János Múzeum rendbetételét, népszerűsítését és látogathatóságát, az Arany-hagyaték kutathatóságát szorgalmazta. Ugyanazon a nyáron az Előre már arról is cikkezett, hogy romániai és magyarországi régészek ásatásokat folytattak a Segesvár melletti Fehéregyházán, Petőfi Sándor elestének feltételezett helyszínén, s hogy Koltón semmi sem őrzi Petőfi emlékét, jó volna hát rendbe tenni a Teleki-kastélyt, s benne létrehozni egy kis múzeumot. Október 21-én a Magyar Autonóm Tartomány lapja, a Vörös Zászló, majd 25-én az Előre arról cikkezett, hogy Kovács Lajos tanár vezetésével székelyudvarhelyi fiatalok kitakarították Orbán Balázs évek óta gyommal és gazzal felvert szejkefürdői sírját, majd új kerítést, illetve a telekfalvi Székely Lajos fafaragó és fiai által készített új fejfát helyeztek el, miközben a legnagyobb székelyre emlékeztek.
Pár nap múlva szintén a Vörös Zászló hasábjain Kócziány László arról cikkezett: hiba volt kiseperni, kitiltani az iskolákból a legszebb diákhagyományokat, az életre szóló ballagást, a többéves közös munka emlékeit őrző tablókat, a véndiák-találkozókat és az önképzőköröket; tévedés volt megfeledkezni olyan magyar szellemi nagyságok népszerűsítéséről, mint amilyen például Aranka György, Kőrösi Csoma Sándor, Kriza János, Mikes Kelemen, Orbán Balázs, Petőfi Sándor volt. 

Az olvasók szintén a sajtó hasábjairól értesülhettek magyarországi és romániai egyetemi hallgatók cserelátogatásairól, Tamási Áron erdélyi, ezen belül kolozsvári (haza)látogatásáról. 

Látható tehát, hogy a romániai, ezen belül az erdélyi sajtóban – és nyilvánvalóan a közbeszédben – markánsan megjelentek azok a magyar identitást meghatározó sajátos kulturális kérdések, amelyekről a korábbi években a nagy nyilvánosság előtt aligha es(het)ett szó. A levéltári források azonban félreérthetetlenül igazolják, hogy a sajtóban is napvilágot látott elvárások mellett az akkor létező magyar kulturális intézmények – opera, színház – berkeiben, ha tétován is, de megfogalmazódtak számonkérések. 

A központi pártvezetés nyilvánvalóan érzékelte mindezeket az elvárásokat, egyben a növekvő feszültséget is. Éppen ezért, hogy a szelet kifogja vitorlájukból, szűk egy hónappal a budapesti forradalom kirobbanása előtt, 1956. szeptember 29–30-án kétnapos gyűlést hívtak össze Kolozsvárra a Kolozs, illetve a marosvásárhelyi székhelyű Magyar Autonóm Tartományban élő magyar írókkal, költőkkel, irodalmi szerkesztőkkel. Ezen a gyűlésen helyi, tartományi és központi pártvezetők, köztük Miron Constantinescu Politbüró-tag jelenlétében olyan erdélyi magyar tollforgatók vettek részt, mint Bodor Pál, Fodor Sándor, Földes László, Horváth István, Kacsó Sándor, Kányádi Sándor, Látó Anna, Marosi Péter, Méhes György, Nagy Olga néprajzkutató, Sütő András, Szabédi László, Székely János, Tamás Gáspár és sokan mások. Az akkori magyar értelmiségi elit egyénileg felvetette a romániai magyarság sérelmeit, így a kétnyelvű feliratok, a sajátos magyar kulturális intézmények, ezen belül a magyar nyelvű gyermeklapok hiányát, a magyar szakemberek fokozatos háttérbe szorítását, sőt, Szabédi László odáig ment, hogy a magyar nyelv második hivatalos nyelvként való elismerését kérte mindazokon a településeken és vidékeken, ahol a magyarság többséget alkot, illetve ahol számaránya jelentős. Mindezeket a sérelmeket és elvárásokat egyénileg fogalmazták meg, de sem ők, sem a román nemzetiségű értelmiségi elit nem tudta vagy nem akarta testületileg érdemi párbeszédre kényszeríteni a román felső pártvezetést, és nem tudta vagy nem akarta testületileg, programpontokba szedve összesíteni elvárásait, miként azt a magyarországi értelmiség tette. Más szóval: Romániában sem a román, sem a magyar értelmiségi elit köreiben nem történt meg a magyarországihoz hasonló erőteljes áttörés.

(folytatjuk)