Tartozunk ezzel

A gyász és öröm, öröm és gyász váltakozása végigkíséri történelmünket, amelyre visszatekintve nem mondhatjuk, hogy elkényeztetett volna minket az Úr. Viszont az sem állítható, hogy ne lett volna kegyes hozzánk. Hiszen átvészeltük a minket sújtó nagy tragédiákat, súlyos megpróbáltatásokat, és még vagyunk. Ez pedig a tatárjárás, török iga, Habsburg-béklyó, világháborúk, országcsonkítások, fasiszta, majd kommunista diktatúra után már önmagában véve is csodának számít, amiért hálával tartozunk a Teremtőnek. 

A sorsunk alakulása miatti vég nélküli búslakodás amúgy is értelmetlen, ráadásul veszélyes is, mert gúzsba köt és cselekvésképtelenné tesz. Nincs helye hát a meddő kesergésnek. A tényeket azonban ismerni kell, és le kell vonni belőlük a mának szóló tanulságot. Bukásainkból és dicső tetteinkből egyaránt, mert csak így lehet jövőt építeni.

A túlélést és a talpra állást eddig annak köszönhettük, hogy minden időben akadtak közöttünk olyan vezetésre termett személyiségek, akik a szörnyű pusztítás ellenére is bíztak Isten irgalmában. Alázattal fohászkodtak hozzá segítségért, a reménytelenség közepette is. Akik a léleknek otthont, a szellemnek várat emeltek. A hit páncéljával felvértezve az élre álltak, a legkilátástala­nabb helyzetben is. Viselkedésükkel, szavaikkal és cselekedeteikkel megnyerték, felsorakoztatták és követésükre ösztönözték a népet. Így sikerült, ha kellett, kiverni a betolakodókat, újjáépíteni az országot, feltörni és megművelni a parlagon maradt földet.

Ami 1848 tavaszának történéseit illeti, a haladó szellemiséget magába szívó pest-budai ifjúság lázadt fel az önkény, az elnyomás, a szellemi és fizikai nyomor ellen. Nem volt ez másképp 1956 őszén sem. Szintén ők lobbantották fel a szabadság lángját, álltak ki a barikádokra és űzték el az embertelen kommunista rendszer pribékjeit. Majd ők fogtak fegyvert a visszaszerzett jogok és hazájuk védelmében, életüket áldozva az emberi és nemzeti méltóságért. Hozzájuk csatlakozott a néma sokaságból céltudatos tömeggé kovácsolódott lakosság.

Hetven esztendő elteltével azonban, fiataljaink jelentős része, személyiségromboló irányzatoktól megfertőzve, a virtuális térben szédeleg. Egy mesterségesen létrehozott, képzeletbeli világban, ahol nincsen hit, nincsen erkölcs, nincsen kötelesség, nincsenek magasztos eszmék. Ahol múlt és jövő, férfi és nő, család és gyermek, ország és haza nemkívánatos fogalmakká váltak. Ahol a szavak elveszítették eredeti jelentésüket, és az erény bűnné, a bűn erénnyé alakult. Így történhetett meg, hogy tágasra tárták a kaput az ordas eszmék, beteges gondolatok, országrontó szándékok előtt, amelyek immár szabadon áramolhatnak be a magyarok honába.

Nem a véletlen műve tehát, hogy a nyegle stílus, magatartás és viselkedésmód lassan beszivárog az életünkbe és észrevétlenül a mindennapjaink részévé válik. Sőt, a társadalom egy jókora szelete már el is fogadta és ellenségnek tartja azokat, akik elutasítják. Az ellenséget pedig meg kell semmisíteni.

Mindezt végiggondolva a haza és nemzet jövője miatt aggódókban óhatatlanul feltevődik a kérdés: vajon lehet-e még változtatni ezen a felfogáson, modoron és hozzáálláson? Meggyőződésem szerint igen, de csak a társadalom józanul gondolkodó fele, elsősorban szülők és pedagógusok összefogásával. A tudatos szellemi, kulturális és nemzeti leépítéssel való nyílt szembeszegüléssel. Tartozunk ezzel mindazoknak, akik életüket adták azért, hogy nekünk hazánk legyen, ahol szabadon élhetünk és lélegezhetünk.