Magyartanárként és igazgatóként több mint három évtizeden át játszott meghatározó szerepet Nagyajta község Kriza János nevét viselő általános iskolája, a faluközösség életében, arculata alakításában. Ma csendesen elhatalmasodó betegsége miatt többnyire szótlan, de mosolygós emberként találkozhatunk vele. Barabás Mihály nyugalmazott igazgató mesélt életéről – többnyire felesége, Márta hangján.
A legendás erdővidéki személyiségek közé tartozó Misi bácsi a második világháború utolsó napjaiban, 1945. április 23-án született Miklósváron, útjai azonban már az elemista évek után kezdtek elkanyarodni szülőfalujától. A bányászidentitása okán jobban „felszerelt” szomszédos faluban, Köpecen folytatta iskoláját, a többi miklósvári gyermekhez hasonlatosan télen-nyáron, esőben-hóban gyalog tette meg a két település közötti bő négy kilométeres utat – hacsak a bányászokat szállító autó fel nem vette őket. Hamar kiérdemelte a felnőttek bizalmát, az ő táskájába tették be Köpecen a miklósvári tanítók fizetését. Azt mondja, Nagy István igazgató úrtól tanulta a legtöbbet, ő fedezte fel először, ő simogatta meg a fejét egy-egy fogalmazás után, amitől a kisfiú úgy megpezsdült, hogy mindig bizonyítani akart. A köpeci tanítók, papok szorgalmazták is a továbbtanítását, javasolták: végezzen tanítóképzőt az a gyermek.
Székelyudvarhely természetesen örök nyomot hagyott benne, képzőbeli osztályfőnöke, Hegedűs Gyula történelemtanár példája végigkísérte az életét, akárcsak a hangszertanulás vagy a méhészeti alapismeretek elsajátítása. A Kőhalom környéki szórványtelepülésen, Kóboron kezdett tanítóskodni 1965-ben egy osztatlan harmincfős osztályban, onnan is vitték el katonának. Azt követően maga kérvényezte Középajtára való kihelyezését, ahonnan 1972-ben nevezték ki Nagyajtára iskolaigazgatónak – abban az esztendőben szerzett magyar–román tanári diplomát a marosvásárhelyi pedagógiai főiskolán. Később nekilátott a bukaresti hungarológiai szak elvégzésének is, de azt az erőfeszítést már nem bírták: megszületett az első gyermek, az iskolaigazgatói feladatok is lefoglalták, a tanulás mellett sokat kellett utazni is, úgyhogy abbahagyta.
Kriza János falujában igazgatott nyugdíjas koráig, 32 éven át, ötéves megszakítással, amelyet a 80-as években kötelező káderrotáció elve diktált. A kolléga azonban a mandátum vége előtt lemondott, akkor megint visszaválasztották Misi bácsit. A rendszerváltozás után a nyugdíjkorhatárt is elérte, és már nem pályázhatott igazgatóként, három éven át azonban még tanított. „Nem siettünk nyugdíjba, a korhatár elérése után további két évre kérvényeztük még a maradásunkat, mindenekelőtt azért, mert ki akartuk várni, hogy lányunk lediplomázzon az egyetemen – mondja felesége, Márta, aki nyugalmazott matematika–fizika szakos tanár. – Aztán mindenki elballagott, a lányunk az egyetemről, mi az iskolából, de a férjemnek kedve volt maradni még egy keveset, négy éven át visszajárt Középajtára óraadó tanárként.” Misi bácsi 2016-ban vonult ténylegesen nyugdíjba, amikor már amúgy sem tudott azonosulni a gyermekek megváltozott viselkedésével, mentalitásával, tanuláshoz való viszonyával, a szülők viszonyulásával.
Az örök tanuló
Szakmai életútját közben tanulmányok, könyv, újságcikkek szegélyezték, ezek anyaga szinte magától gyűlt össze, hiszen mindenre odafigyelt, ami a környékbeli közösségekben zajlott. Legtöbbször tudatosan gyűjtögetett, hogy legalább neki meglegyen, hogy ne vesszen el. Néprajzkutatói vénája eleve létezett, folyamatosan tanult is hozzá. A folyamat még gyermekkorában kezdődött, a tehenek őrzése közben figyelgette a növényeket, bokrokat, és érdeklődött, melyik mire jó. Az i-re a pontot hat évtized múltán a kertészmérnöki egyetem elvégzésével tette fel. Az újabb tanulást az is motiválta, hogy a házaspár kertészkedéssel is foglalkozott, zöldséget termesztettek, hétvégenként murkot, petrezselymet, hagymát szállítottak a brassói nagybani piacra. Nem utolsósorban azért is, mert taníttatni kellett a gyermekeket.
Jelenlegi otthonukba az 1977-es földrengés után költöztek, az ott élő néni virágokat nevelt, halottak napjára csokrokat kötött, azokat értékesítette. „Erre figyelt fel a férjem, és miután 1989-ben, a néni halála után megvásároltuk a házat, elkezdtük nagyban művelni a virágtermesztést. A néni férje annak idején aranydiplomás méhész volt, maradt utána néhány méhcsalád is, Misi felfrissítette a képzőben szerzett méhészismereteit, fokozatosan abba is belenőttünk. A kert nagy részét krizantémmal töltöttük meg, október közepén több szobában is nyiladoztak a virágok, házhoz jöttek érte a felvásárlók. Jövedelemkiegészítésnek sem volt utolsó, közben meg Misi rádöbbent, hogy jó lenne alaposabban megtanulni a mesterséget. Újsághirdetésben fedezte fel, hogy Nyárádszeredán létezik kertészmérnöki egyetem, 2006-ban, 61 évesen ott diplomázott. Mesterizett is, dolgozatának témája a díszítőművészet volt: hogyan jelennek meg a növények a népi kultúrában? Abba a munkába az egész család belefolyt, mert növénygyűjteményt kellett készíteni. Nagy könyvekbe raktuk száradni a növényeket, apósom egyszer azt hitte, szemét, kidobta az egészet, kezdhettük elölről a gyűjtögetést.” Ez a mesteri dolgozat képezte Barabás Mihály Növényi ornamentika Erdővidék népi díszítőművészetének világában című könyvének alapjait is. Egy ideig még tervezte, hogy majd kiegészíti, mert hiányzik belőle Rákos, de erre már nem kerülhetett sor.
A nagyajtai fazekashagyományokat is kutatni kezdte, felvásárolta a még fellelhető darabokat, hogy neki is legyen eredeti nagyajtai fazeka. A nyugat-magyarországi Csákánydoroszlón felfedeztek egy agyagozással foglalkozó hölgyet, meghívták Nagyajtára. A hölgy elküldte a saját korongját, annak mintájára Misi bácsi csináltatott még egyet, 2013 nyarán egy héten át két korongozóval működött az udvarukon a fazekastanoda. A végén kiállítást is rendeztek a gyermekek munkáiból. A tábor idején nagy volt az érdeklődés, reggeltől estig jöttek-mentek az udvaron, a nagyajtai fazekasságot mégsem sikerült újraéleszteni, annyiban maradt az egész.
A Kriza Alapítvány és Emlékbizottság 1990-es létrehozásával Barabás Mihály Háromszék egyik első alapítványának letéteményese. A kiindulópontot az az ötlet szolgáltatta, hogy Kriza Jánosnak-szobrot, -emlékművet kellene állítani a faluban. A mellszobor, Jecza Péter alkotása 1991 óta áll a falu főterén. Az induláshoz létrehozott alapítvány révén sikerült összesíteni és legális utakon terelgetni a beérkező felajánlásokat. Egyik mozgatója volt annak is, hogy felállítsák a hősök emlékművét, de a közelmúltig valamennyi, Kriza Jánossal kapcsolatos rendezvényben megtalálta a maga szerepét. Jelentős mértékben az ő nevéhez köthető Nagyajta testvériskolai és testvértelepülési kapcsolatai egy részének létrejötte is.
Négykezesek
Sikó Mártával, aki később a felesége lett, egy népszínmű bölöni bemutatóját követő bálon ismerkedett meg, és a matematika–fizika szakos hallgató diplomázása előtt közvetlenül, 1974 májusában házasodtak össze. Néhány kanyart azonban így is igényelt, míg sikerült révbe jutnia, de ő is a nagyajtai iskolából vonult nyugdíjba. A Székely Mikó Kollégiumban érettségiző lány szentgyörgyi diákéveinek emlékét leginkább a nagyajtai zongora idézi, amelyen az anya orvos lányával, Andreával szokott mostanság négykezeseket játszani. „Apu annak idején azt akarta, hogy valamennyi gyermeke tanuljon meg zenélni. Emlékszem, engem is vitt magával vitt Brassóba zongoranézőbe, annyit kutyagoltunk, hogy estére megfájdult a lábunk. De találtunk megfelelő zongorát, amelyet aztán szekérrel hoztak haza Bölönbe. Az unitárius pap felesége, Erzsike néni volt az első zongoraoktatóm.”
A zongoraleckék Szentgyörgyön is folytatódtak, így érkezünk el – jó nagyot ugorva az időben – a rendszerváltás utáni korba, amikor megfogalmazódott a művészeti népiskola falvakban való terjeszkedési szándéka. Az ajtai református lelkész felesége jelezte, hogy szívesen tanítana furulyát, Mártát pedig megkérdezték, vállalna-e zongoraoktatást. „Régebb volt már néhány tanítványom, és a saját gyermekeimet is tanítgattam, amennyire hajlandók voltak rá. Vállaltam, aztán nekem is kellett vizsgáznom, írtam, zongoráztam is, majd eljött az akkori igazgató, Szilágyi Zsolt, felhangolta a zongoránkat, megnézte a rendelkezésemre álló kottaállományt, és rábólintott: indítsunk be egy zongora-, egy furulya- és egy gitárcsoportot. Legalább nyolc tanítvány kellett egy csoporthoz, nekem 14 volt, 13 meg is maradt. 2008-ban indult az oktatás, az első év végi vizsga nálunk zajlott a nagyszobában. Aztán vásároltunk zongorát, az osztályteremben pedig már igazi koncertet tudtunk tartani.”
A mai négykezesezéseket néha Misi bácsi is meghallgatja, meg is tapsolja a hölgyeket, s van, hogy beleszundít, elmegy lefeküdni. Napközben pedig eljár az üzletbe, mosolyogva nyújtja át a megvásárolandó dolgok listáját az eladóknak, akik talán nem is tudják, mi mindent köszönhet a bajuszos bácsinak az erdővidéki nagyközség.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
