Szóba került a kettős állampolgárság ügye is, konszenzus alakult ki a résztvevők között abban, hogy a moldovaiak esetében ez megoldás lehet, de nem összehasonlítható a romániai magyarság kettős állampolgárság-követelésével, mert a moldovaiak esetében ez a szabad mozgást garantálhatja, a romániai magyarok esetében ez nem áll, hiszen Magyarország és Románia az Európai Unió tagja. A kérdésre, hogy mégis mi indokolja legfőképpen a moldovaiak kettős állampolgárságát, egyértelmű volt a válasz: az, hogy románok. A romániai magyarság esetében az, hogy magyarok, ezek szerint nem indokolja. Ennyit a kettős mércéről. Ezután következett volna a magyar autonómia ostorozása ― elhangzott, hogy bizonyos székely falvakban az odalátogató románok azért nem tudnak románul beszélni a bennszülöttekkel, mert azoknak szegényeknek, tekintve, hogy az egész falu magyar, nincsen kivel gyakorolniuk az ország nyelvét, de ezt az ígéretes felvetést nem folytatták, noha logikusan merülhetett volna fel a kérdés: ha ez így van, ezek a falvak mit keresnek éppen ott, ahol vannak? ― de nem következett, mert váratlanul közbeszólt a végzet, és jött a földrengés. A résztvevők elsápadtak, láthatólag megingott székük is, de a nagy költőnek még volt lélekjelenléte kijelenteni, hogy ez nyilvánvalóan nincs semmi összefüggésben az oly sokat vitatott autonómiatörekvésekkel, pontosabban a földmozgások hátterében nem a magyar szeparatista törekvések állnak. Itt a autonómia ügye le is került a napirendről, s jött a földrengés leképezése, az országos helyzetkép nagy nehezen kezdett össze is állni, a csúcstechnológia a legkínosabb pillanatokban mondott csődöt, de a résztvevők, akik ám-lám, nem csak a kárhoztatott magyar autonómiához értenek, hanem a földrengésekhez is, felemelték szavukat a pánik ellen, azt sulykolva, hogy szakemberek szerint a meg-megismétlődő földmozgások még sokkal gyengébbek, mint az első, ezért aztán pánikra semmi ok.