Órányi idő múltán a szeméttároló telep mellett megyek el, lépcsőházi szomszédom a kukásplacc hulladék- és szemétkupacait kerülgetve éppen a fóliázott szemetet helyezi a félig üres tárolóba, és méltatlankodva morog a lába előtt szétszórt mocsok miatt.

Én is ezt teszem, és nevükön is nevezem a naponként több ízben is a kukákban kotorászókat. — Nem azok szórják szét a szemetet — replikázik a szomszéd.

Számomra világos, hogy a tömbházak lakóira és az üzletsorok alkalmazottjaira gondol, akik ezt a ganéjdombot naponként feltöltik.

Aztán még aznap délután hazajövet a kukáktól kissé távolabb az egymás hátsóját szaglászva udvarló kutyafalkát kikerülöm, s a kukák előtt lefülelem, amint egy nyestkutyához hasonló apró torzonborzság a bádogkuka mellé szottyantott nagyobb méretű kartondobozból szakszerűen vonszolja ki és szedi szét a műanyag zsákokba csomagolt szemetet. A hat darab szemeteskukában még bőven lenne hely a hulladék elhelyezésére. Arra sem gondolhatok, hogy a szemeteszsákkal riasztott apró gyermek szottyantja le a kuka mellé a háztartási, üzleti mocskot, mert a tartály száját nem éri el, fedelét nem tudja felnyitni. A kartondoboz, amelyet az eb kirámol, nagyobb méretű, egy gyermek nem tudná átölelni, és nem bírná el.

A következtetés s a megoldás is nyilvánvaló, hogy kinek mit kellene tennie: a kóbor kutyákkal s az orrunk elé kakáló tömbházbeli kedvencekkel valamit sürgősen kezdeni kell, mert nemcsak környezetünk, hanem mi is elrohadunk. Lapunk egyik internetes bejegyzésében olvasom, hogy Sugásfürdőn egy hat egyedből álló kutyafalka fogadja a vendégeket, s harapnak is, ha éppen haragosak.