Abban az évben, 1959-ben jelentős események előzték meg az ismert (ma már talán feledésbe merült) politikai kirakatpereket.
Az események sorában — jelentőségét tekintve — kiemelkedik a kolozsvári ,,egyesítési nagygyűlés", amikor az Egyetemiek Házában február 27. és március 1. között fölszólalók szerint az önálló Bolyai Egyetem ,,betöltötte rendeltetését", és az ,,új körülmények" a közös egyetemet igénylik. Ilyen értelemben beszélt Szabédi László is, ám ez a nem egyértelmű felszólalás nem elégítette ki a pódiumon ülőket. Az elnöklő Ceauşescu nyersen vágott vissza: hibázott Groza, amikor kormánya létrehozta a Bolyait. Szabédi kegyvesztett lett. És már március 1-jén hiába gyakorolt ,,önkritikát" Szabédival együtt Nagy István és Balogh Edgár is. A megalázott Szabédi öngyilkosságba menekült.
Az 1959-es év — mintegy folytatásaként az előző háromnak — betetőzte a romániai, Erdélyben mindenekelőtt a magyar értelmiségiek elleni nacionalista-kommunista hadjáratot. A célba vettek kiváltképpen az egyetemi és középiskolai tanárok, diákok, valamint a kisebbségi egyházak papjai, a teológusok voltak. Meg kellett semmisíteni, de legalább megfélemlíteni mindazokat, akik az 1956-os forradalmi szellemiség megtartóinak számítottak. A mi ügyünk, a csíkszeredai tanárok és diákok — tizenegyünk — koncepciós pere ebbe a megfélemlítési akcióba sorolható.
*
Szép tavaszi nap volt 1959. május 12-én Csíkdánfalván, ahová az azelőtti évben ,,száműztek" politikai ,,bűneimért" a csíkszeredai Vegyes Líceumból. Barátságos, jóindulatú kollégáim szívesen befogadtak, jól éreztem körükben magam. Különösen meleg kapcsolat fűzött Szőcs István igazgatóhoz és családjához. Felesége titkárnő, leánya tanítónő volt, akkoriban született kislányuknak keresztapja is lettem. Lázár János és Otília tanár volt, a többiek tanítók, de ez számomra sem akkor, sem máskor nem számított. Valamennyiüket tiszteltem, még azt a Salló Istvánt is, aki gonosz indulatait csak ,,leleplezésem" után mutatta ki, válogatott jelzőkkel minősítve engem.
Nos, ezen a napon is késő délután benn voltam az iskolában, és jogos félelemmel gondoltam az akkor már letartóztatott csíkszeredaiakra: Sántha Imrére, Vorzsák Jánosra, Szőcs Lászlóra, a verselő XI. osztályos végzős diákokra. Ugyanis a napokban küldtem vissza Sántha versesfüzetét csíkdánfalvi diákkal, Zsók Lászlóval. Véleményemet várta a versekről Sántha (magam is verselő voltam, és II. éves magyar irodalom szakos levelező tagozaton). Beleolvastam ugyan a füzetbe, de nem volt időm a szokványos diákverselésként jellemezhető sorokkal többet foglalkoznom. Ezért aztán később, amikor a vizsgálótiszt faggatott, őszintén állíthattam, hogy nem emlékszem a Sántha-versekre.
Éppen albérleti szállásomra indultam volna, amikor izgatottan, halálsápadtan beront az igazgatói irodába Balló Rózsika tanítónő, és kihív engem. Kapkodó szavakkal közli, hogy egy pártgyűlésről jön. A gyűlés után az egyik fiatal aktivista (nevét nem mondja) közölte vele, hogy tudomása szerint holnap letartóztatnak (állítólag csíkszeredai éveimből ismert a fiú). Tudtam azt, hogy már április 24-én letartóztatták Palczer Károly volt tanártársamat, a fiúk francianyelv-szakos tanárát és osztályfőnökét, de még reméltem azt, hogy a kihallgatásaik során elhallgatják ,,bűnrészességemet". Nevetséges remény volt!
Siettem tehát ,,haza". Talán ne is tegyem idézőjelbe! Igazi haza volt Szőcs Károly szabómester és a varró Regina néni otthona... Házuk Karcfalva felé, közel volt a falu széléhez, átellenben, nem messze onnan Zsókék laktak. Mondom Regina néninek a hírt, és a segítségét kérem. Rejtené el azokat az írásaimat, amelyeket a szeku magam és mások ellen felhasználhat. Regina néni készségesen vállalta, hogy elrejti. Átadtam tehát neki verseimet tartalmazó füzeteimet, akkoriban szorgalmasan vezetett naplómat, mert ez a legteljesebb őszinteség miatt kész vádirat lett volna magam és mások ellen is. Ez az éjszaka volt életem leghosszabb álmatlan éjszakája, sokáig utolsó ,,szabad" éjszakám.
*
Már derengett, amikor elaludtam, de ebben sem volt köszönet: ólomlábakon szaladtam, és nem menekülhettem a rám rontó ismeretlen, sötét erők elől. Aztán megvirradt.
Táskámba raktam az aznapi tananyagot, hátha-hátha csak vaklárma volt... Első óra, második óra... már-már megnyugodtam. A harmadik órám mezőgazdaságtan volt. Éppen befejeztem a feleltetést, és készültem beszélni a cukorrépa biológiájáról, termesztéséről. És ekkor... nyílik az ajtó, az igazgató behajol: Gyere be az irodába... És hozd a naplót is, a dolgaidat is — szól alig hallhatóan, remegéssel a hangjában.
*
Az irodában három civil várt. Egykük, Suciu Mihail hadnagy, a szekuritáté vizsgálótisztje, Marosvásárhelyről jött a 0421-es katonai egységtől (az állambiztonsági katonai III-as ügyosztály). Ő be is mutatkozik, a másik kettő nem. Suciu közli velem, hogy a május 11-i felsőbb jóváhagyásnak megfelelően letartóztatnak, és házkutatást tartanak. Most már nincs kétségem afelől, hogy a katonai ügyész parancsa a fiúk és Palczer mintegy bő hónapos gyomrozása után született meg. Arról viszont csak később szereztem tudomást, hogy Sántha Imre árult el mindent, amiről csak tudott. Így engem is, azt nyilatkozva, hogy Palczer tanár javaslatára küldte el a verseit nekem. Kollégám ezt arra hivatkozva ajánlotta, hogy Puskás a poétikához jobban ért. Ugyancsak Sántha nyilatkozta, hogy a mintegy 25 rendszerellenes verset tartalmazó fekete füzetet (pl. Mit tesztek, ha...? vagy Gábor Áron stb. című versekkel) nekem elküldte, és azt Zsók László vitte vissza. Ugyancsak Sántha vallja, hogy Vorzsák is adott át nekem verseket (öt-hat verset), ami egyébként nem is igaz!
*
Elkezdődik tehát az alapos kutatás a bérelt szobámban. Mindent felforgatnak, és szemmel láthatólag elégedetlenek. Irásaimról kérdeznek, amelyek létét egyszerűen tagadom. A szinte eredménytelen kutatás után két jegyzőkönyv készül. Ennek okát nem ismerem, de a másodikból már megismerem a két adjutáns nevét is. Ők ,,helybeliek", Bíró Francisc főhadnagy és Serbán Zoltán hadnagy. Tanúk is vannak (ohó, kérem, tartsuk be a törvényességet!): Serban Ilie és Antal Anna. Eközben az egyik addig-addig matat, míg a szekrény aljában (a mindenségit!) megtalálnak egy régi versesfüzetet, 56 lapon versekkel. Ezek azonban kihallgatásaim során alighanem semlegeseknek bizonyultak, nem keltették fel Fábián százados, vizsgálótisztem figyelmét. (Csaléteknek hagytam volna ott? Erre már nem emlékszem.)
*
Valamennyi zsebemből elkobzott tárgy később Harmathi ezredes révén jutott el feleségemhez, ugyanis akkoriban ők is a Kossuth Lajos utcában laktak, jól ismerték a varrónő anyósomat és feleségemet.
Ezután terepjárójukkal a csíkszeredai szekuritáté épületébe vittek, miután házkutatást tartottak Zsókéknál és János Lászlóéknál is. Leültettek egy hivatali szobában, megkérdezték, éhes vagyok-e, és van-e pénzem ennivalóra? Mondtam, hozzanak valamit az elkobzott pénzemre, jóllehet, étvágyam nem volt. Mégis jól gonmdolkoztam, mert mire másnap a marosvásárhelyi szekuritátén enni kaptam, biztosan megéheztem volna. Így teltek az órák egymás után ebben az irodában. Már este volt, amikor kivezettek, és beültettek egy terepjáró kocsiba, amelyben már ott gubbasztott Zsók Laci és nagybátyja, János Laci (ez a nagybácsi brassói középiskolás, alig volt idősebb unokaöccsénél.) Pokrócokat tettek a fejünkre, és egész úton hallgatnunk kellett. Időnként az egyik szekus az egykori hadapród, János Pál (J. László bátyja) házkutatáskor előkerült és elkobzott tiszti kardját (ohó, ez fehér fegyver!) csattogtatta ki-be a hüvelyből. A Tolvajos tetőn szükségleteink elvégzésére kiszállhattunk, és még éjszaka megérkeztünk Marosvásárhelyre. Egy szűk cellába irányítottak, benne egy betonasztal, arasznyi vastag keményfa tetővel, támaszkodott a hátsó falnak, két oldalt két betonágy, szalmazsákkal, lópokróccal... Megszabadítottak övemtől, cipőfűzőtől, és e sivár ,,kriptával" megkezdődött több mint öt évig tartó rabságom...
