„Kompország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza. (…) Miért hazudtak már az apáinknak, és miért adták a hazugságot tovább? Minekünk váltig azt mondták, hogy itt Európa van, kultúréletre készültünk, s megfeszített idegekkel rángattuk magunkat egyre előbbre. (…) Minket kergettek előre, nem volt szabad hátranézni, meglátni, honnan megyünk robogva. Meglátni, hogy néhány fáraóé ez az ország, hogy szennyes állati életben tartják a milliókat."

Szociográfusi pontosság a költői túlzások mellőzésével. Írhatja és írja is jó Fekete Gyula ma is. Ady igaza ma nem világol, hanem ordít a mai Magyarországon, ahol más fáraók veszik ki hercegi, grófi, habsburgos egyszerűséggel a kenyeret milliók kezéből, fejük alól a párnát, családjuk feje fölül a házat.

Simonffy András a nemzeti igazság ügyében írt kollázsregényt az apjával folytatott beszélgetéseiből, illetve dokumentumokból. Címe: Kompország katonái (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1981). Igaz, már most, 2009-ben nem érthetek egyet meglátásaikkal, de még 1981-ben sem. Az igazat keresték, nem a magunk mentségét, vigaszt sem nagyon találtak apa és fia a nagyszerű könyv tanúsága szerint. Kompország katonái.

A végzet még nem teljesült be rajtunk, de közelítünk azzal, hogy kampányországgá váltunk. A belpolitikánk egyetlen kampány, szakadatlan kampány a hatalomért az év minden napján.

Irtózattal emlékezem ma is, akkor is azzal éltem meg az egykori tegnapi kommunistákból uralkodókká vált népség hihetetlen ötletét 2002-ben: az volt a parancs, hogy minden felszólalást a Parlamentben vagy bárhol itthon vagy külföldön azzal kell zárni, hogy „az előző, a Fidesz-kormány az oka ennek is, annak is". És ha a Klauzál utcában hullott a vakolat, vagy az Almásy téren a vécés néni önmagát zárta be a budiba, és nem tudott kijönni, s ha egy cigány kölyök elvágta véletlen az ujját az iskolában, fölhördült az MSZP meg az SZDSZ adandó és kikövetelt alkalmakkor: „a Fidesz az oka annak is!"

Kampánnyá vált itt az élet, életek hullanak alá a mélybe, rétegek, akár a forint árfolyama, miközben őrjöng a két bukott párt a hatalom ügyében.

Lám, kampánykormányt neveztek ki a hátralévő egy esztendőre. Dehogy is válságkormány! Semmi köze nincs és nem is lehet a tőlük ránk hozott s a nemzetközi válsággal bebetonozott válság, a nyomor terjedésének megoldásához! Ennek a minek-nevezzem-kormánynak egyetlen feladata az infúziót tartani az MSZP-nek, a legújabb SZDSZ-szövetségesnek a következő választásig.

Hogy mi lesz itt holnap — a legközelebbi huszonnégy órára utalok, s nem a nemzeti holnapra —, az nem számít. Vének és kisgyermekek, kismamák és kisvállalkozók hullanak alá, és nincs, ki megállassa ezt.

Kompország, kelet és nyugat között ingázó Magyarországból állandó (permanens — nyelvileg is elhülyültek kedvéért) kampányországgá váltunk. A gyűlölet permetez alá kormányszintről mindenre, mindenkire, aki mást, valamit, magyart s lopásmentest akar itt. Az ókori római Cato minden beszédét azzal zárta: ceterum censeo Carthaginem esse delendam. Azaz: egyébként az a véleményem, hogy Karthágót el kell pusztítani.

A Fidesz hatalmas fölénnyel győzött Pécsen a polgármester-választáson. És már dühöng a kampánykormány, hogy egyébként az a véleményük, a Fidesz árpádsávos országot... fajgyűlöletet... stb.

Cato államférfi volt Rómában, Rómáért harcolt, a megmaradásért a tengeri nagyhatalom, Karthágó ellen. Itt az államfiúk és államasszonyok a hatalomért vannak szakadatlan kampányban húsz éve, az állam, az ország, a nép ellen.