Egy parlamenti vizsgálat tanulságai
Mielőtt új témára térve folytatnók erdészeti ankétunkat, egypár kérdés és válasz erejéig visszatérnénk Garda Dezső képviselő tusványosi szereplésére. Ankétunkba vágó kérdésben akkor nagyon határozottan foglalt állást a képviselő, s kiderült, a nemzetközi fórumokhoz, bírósághoz fordulás ügyében a szövetségen belül viták dúlnak.
Visszamennek Ştefan cel Maréig
Mivel ankétunk foglalkozott az ozsdolaiak perével — mint ismeretes, az ottani közbirtokosságnak követelése van Vrancea megyével szemben, azaz visszaigényli a különféle adminisztratív átszervezések folytán odaszakadt erdeit, s a peresített igényt a legnyilvánvalóbb bizonyítékok semmibevételével a román igazságszolgáltatás minden fóruma fel a Legfelső Bíróságig mind elutasította, ezért a panaszosok végül Strasbourgban keresik igazukat —, és bemutattuk, ügyvédjük hogyan foglal állást a kilátásokat illetően, kötelességünk a másik félnek is megadni a szót. Dr. Garda Dezső szerint Strasbourg megoldást jelenthet, személy szerint reméli is, de célszerűbbnek tartja a vitákat eleve nem peres útra terelni. Megyénkben is van példa arra, hogy Kézdialmás Bákó megyében el tudta ismertetni követelései jogos voltát, Csíkban és Gyergyóban ez még többeknek sikerült.
— Százmilliókat költenek pereskedésre. Megoldható-e ily módon a Moldvába került erdők visszaszerzése?
— Én a gyergyói példával élnék. Peres utat szerintem nem szabad választani, mert bármelyik bíróság visszamegy Ştefan cel Mare koráig, és a legenda jogával, a rosszul értelmezett történelmi hagyomány jogával élve minden bíróság az ő javukra dönt.
(Elképesztő különben, hiszen az 1948-as államosítás előtti állapotok visszaállításáról lenne szó!)
— Ezért nem javallottam a perek kezdeményezését. A csíki közbirtokosságok jelentős része politikai alkunak köszönhetően kapta vissza erdejét. A gyergyói közbirtokosság esete bizonyult a legkeményebb diónak. A gyergyószentmiklósi földosztó bizottság hibásnak tekinthető. Ha mi elvárjuk, hogy visszakapjuk 1200 hektárunkat, akkor nekünk is vissza kell adnunk az őket megillető 499 hektárt. (Erről részletesen volt már szó sorozatunkban.) Vagy történjen területcsere. Végül is a békási bizottság mára jóváhagyta hosszú hercehurca után, de rengetegszer kellett fordulni a visszaszolgáltatásokat ellenőrző ügynökséghez és a parlamenti vizsgálóbizottsághoz. Én is sokszor leutaztam Békás községbe tárgyalásokat folytatni. Nem titok, nem egy ottani polgármester azzal kampányolt a választásokon, hogy amíg ő a polgármester, addig a magyaroknak nem adnak vissza semmit. Mégis sikerült elérni, hogy több erdőt visszakapjunk.
A képviselő tehát a tárgyalás és a kompromisszumok útját javasolja, a bíróságokhoz fordulást nem. Ankétunk a kérdést ennek ellenére nyitottnak tekinti, különösen, amíg a strasbourgi első ítélet meg nem születik. A korábban megkötött alkuk is segíthetnek olyan értelemben, hogy ha van jogosnak elismert igény, akkor az kiterjeszthető a hasonló ügyekre is.
Tisztázni kívántuk ezenkívül még azt, miért állítja, hogy a közbirtokosságok vezetőtanácsai túl sokba kerülnek.
— A közbirtokossági elnöki, alelnöki, könyvelői stb. pozíció, sajnos, megélhetési forrássá vált. A két világháború között azért választották elnökké a leggazdagabbakat, hogy ne kelljen külön fizetni őket. S így elvárható volt, hogy erkölcsileg is mintaszerűen végezzék feladataikat. Hargita megyében viszont megtörténik ma, hogy a szűkebb körű vezetőségen kívül az a tizenhat-tizenhét vezetőtanácsi tag is oszt magának a mindenkit megillető juttatáson kívül 20—40 köbméter fát üléspénz gyanánt — a törvény egy paragrafusának félreértelmezése folytán. Annyiból szinte ház építhető már!
Külön rákérdeztünk korrupcióellenes harcának eredményeire. A képviselő elégedetlen ezekkel, eddig felelősségre vonás elvétve, ha történt, a vizsgálatok nagyobb része azzal zárult, hogy a gyanúsítottakat felmentették. Úgy véli, az összefonódások felvezetnek a minisztériumig és az igazságszolgáltatásig, ráadásul Hargita megyében nem egy kitermelő cég mögött rendőrök állnak, ezért a hasonló esetek kizárása végett törvénytervezetet készített, melyet azonban eddig elfogadtatnia nem sikerült.
Parlamenti vita 1999-ben
A Garda-féle előadás ébresztette fel kíváncsiságomat a parlamenti vizsgálóbizottság tevékenysége iránt. Átolvasva az 1999. novemberi képviselőházi vita anyagát — kétévi munka után akkor nyújtotta be a bizottság a nagy széltörés (1995 novembere) utáni helyzetet átvilágító jelentését, és azt tárgyalták meg az alsóházban —, több kérdésemre is választ kaptam.
Mindenekelőtt az erdőirtás fogalmáról meditálhattam el. Nem egyszer kaptam kioktatást szakemberektől, akik kifogásolták a kifejezés használatát, lévén hogy az erdőirtás szerintük csak a mezőgazdasági célokra felszabadított területekre alkalmazható, a mai kitermelések úgymond üzemterv szerint zajlanak, és újraültetés követi őket. Nos, a bizottsági vitában most feketén-fehéren leírva látom, hogy a 20. század elején Románia mai területén még kilencmillió hektárt borított erdő, mára ez 6,3 millióra csökkent, irtás tehát igenis folyt, és még mindig folyik, ha az elpusztított erdő helyét nem is szántók foglalják el. Millió hektárokról van tehát szó, a valamikori erdős terület egyharmadáról, és kevésbé meggyőző az állítás, hogy az irtás ma teljesen leállt volna. Az eróziónak kitett területek növekedése is ezt bizonyítja.
A különben meglehetősen heves parlamenti vitában több olyan állítás hangzott el, mely az ankétunkban eddig feltárt tényállást támasztja alá.
Így megállapították, hogy az Országos Erdőügynökség a birtokok visszaszármaztatását igenis, attól tette függővé — és ezzel hónapokkal-évekkel késleltette a folyamatot —, hogy előbb társuljanak a tulajdonosok. Azok viszont csak akkor társulhattak, ha már birtokosok voltak — a csapdahelyzetet jellegzetes időhúzási taktika szülte.
A panaszok kivizsgálása olyan megoldást követett, mely tulajdonképpen a visszaélések eltussolását célozta. Mivel azt az erdészt vagy körzetfőnököt bízták meg a kivizsgálással, aki közvetve vagy közvetlenül maga is érintett volt az ügyben, az eljárás nyilván csak semmitmondó, illetve félrevezető válaszokat szült, vagy a panasz jogosságának leplezetlen tagadását eredményezhette. A képtelen színjátékban a korabeli erdőügynökség egyszerre volt bírója és játékosa a törvények alkalmazásának. A vita természetszerűleg oda konkludált, hogy eleve azzal kellett volna kezdeni: a Romsilvát előbb refomálják és átszervezik. A visszaítélendő területek arányaiból — Háromszéken 92, Szeben 86, Vâlcea 65, Déva körzetében 60, Hargita megyében még több százalék várt reprivatizációra — kiindulva, eleve arra kellett volna törekedni, hogy az erdőügynökséget ,,átdimenzionálják". Azaz megnézni, milyen volt a tulajdonszerkezet 1948 előtt, és előbb átstrukturálni a Romsilvát, utána vagy azzal párhuzamosan kiosztani az erdőket. Ezzel elkerülhető lett volna az, hogy szembekerülve a lakossággal, a visszaszolgáltatás állandó fékjeként működjék. Ma is fölöttébb ellentmondásos a szerepe, nem tekinti egyenlő félnek a magánszférát, felülbírálja annak minden mozdulatát. A magánerdészetek nem hiába tartanak tőle. Ahogy képviselői a megyei földosztó bizottságban viselkedtek éveken át, az az állami tulajdon elsőbbségét bizonyította, s az újramagánosítás legfonákabb színjátéka volt, ahogy erdőügyben az ő szavuk volt a döntő. A tulajdonosok azóta tanulták meg, hogy az állami intézmények jóindulatát külön ki kell érdemelni. Hol lehet egyenlő felekről beszélni ilyen körülmények között? — hangzott el máig ható érvénnyel a vitában.
Erdőben a legszegényebb
Az egyik legérdekesebb hozzászólás, az Elena Cornelia Gabriela Radu parasztpárti képviselőé azzal kezdődik: Románia negatív rekordot állított fel azzal, hogy a Duna-medence országai közt területéhez képest arányaiban a legkisebb erdőalappal rendelkezik. A képviselő asszony ezt követően a Neamţ megyei vizsgálat eredményeit ismerteti. Érdemes kitérni rájuk bár vázlatosan, hogy a Székelyföldön kívüli állapotokról is értesüljünk. A vizsgálat kiderítette, hogy az innen származó, exportra szánt famennyiség tíz százaléka legalább papírok nélkül, illegálisan került külföldre. A megyei fakivitel Triţă Făniţă szociáldemokrata párti üzletember cégein keresztül folyt, aki valóságos monopóliummal rendelkezett Neamţban. Külön felfigyelt a képviselő asszony arra, hogyan siklatták ki az ellenőrzéseket a famaffia tagjai, hogyan indult ellenőrzés az ellenőrök ellen, és terelték tévútra a kivizsgálását.
A parlamenti bizottság végül azt állapította meg, hogy 1990 és ‘98 között legalább kétmillió köbméter fa tűnt el a feketegazdaság csatornáiban, az államháztartás kárát 370 milliárd akkori lejre becsülték. Az illegálisan kitermelt famennyiség évről évre nőtt. A jelentés előterjesztésének idején 2689 gattert és 6477 körfűrészt írtak össze, ezek közül 1400 engedély nélkül működött valóságos erdőirtó gépezetként. A valós szám ennél nagyobb kellett hogy legyen. A jelentés 20,5 ezer hektáron észlelt kimondott erdőirtást, ehhez a pusztításhoz járult a területcserék címén hírhedtté vált csalássorozat. A jelentés említést tesz például egy esetről, amikor valaki vidékről a főváros szomszédságába költöztette ily módon örökségét, ennek értéke ezáltal több százszorosára nőtt.
Radu Manea képviselő a csalások egy másik válfajára hívta fel a figyelmet: a 18-as törvény alapján visszaszármaztatott erdős terület 25 000 hektárjára való jogosultságukat tanúkkal bizonyították az igénylők. Külön kitért a Neamţ megyei Damuc községbeli 540 kedvezményezett esetére, ők 540 hektárt kaptak ily módon ,,vissza", persze, prefektusi áldással, majd ,,természetesen" erdejüket rögtön eladták, hogy ezzel nyomuk vesszen, és a tulajdonképpeni megrendelőknek, a fakitermelő cégeknek is kedvükre tegyenek. Azok rögtön ki is vágtak mindent, amit csak lehetett. A Damuc-patak völgyében mindez valóságos ökológiai katasztrófát okozott.
A vitában kiemelték, hogy az erdőgazdálkodás egyik szűk keresztmetszetét az erdei utak jelentik, ez egyike Európa legritkább hálózatának. A 6,3 millió hektár erdőből legalább kétmillió emiatt úgyszólván hozzáférhetetlen, ezért is nehezedik nagyobb kitermelési nyomás a többire. Hozzá kell adni mindehhez, hogy legalább kétmillió hektárra rúgott a leromlott, feljavításra váró területek nagysága.
Máig tartó gondok fogalmazódtak meg a nyolc évvel korábbi vitában, ezek megoldását maguk a legoptimistább érintettek is a következő évtizedtől várták. Az évtized lejáróban — a gondok azonban, mint láttuk, maradtak.
