Később aztán rájött, hogy adnia is kell, vállalásai, feladatai is vannak, sőt, még örömét is lelte az adakozásban. Ezek a vállalások, önzetlen tettek segítették a felnőtté válásban, az egyensúly megtalálásában.

Furcsa módon manapság egyre többen csak kapni akarnak. Jogot formálnak barátságra, gondoskodásra, anyagi jólétre, akár politikai hatalomra is, anélkül, hogy adnának valamit cserébe. Valahogy természetesnek tartják, hogy nekik mindez kijár, sőt, egy idő után már elhiszik azt is, hogy mindezt megérdemlik. A jelenség főként a fiatalokra jellemző, de nem ritka az a felnőtt sem, aki a gyermeki lét meleg ágyában ringatja magát.

Ha mégis elfogyna, megszűkülne az adományok sora, az ilyen egyének kisemmizettnek érzik magukat, igazságtalannak a sorsot, és ha követeléseikkel vagy panaszaikkal sem tudták felhívni magukra a figyelmet, sértett gőggel elzárkóznak a világtól.

Akik az ellentétes oldalon állnak, megszokták az adakozást: a kistestvérnek, a szegényebbnek, a gyengébbnek, az elesettebbnek. Ők mindig vállalják a feladatokat, jóságot, figyelmességet osztogatnak nap mint nap anélkül, hogy bármit elvárnának cserébe. Igaz, hogy fontosnak érzik magukat, és ezáltal energiájuk állandóan megújul, de hosszú távon kifáradnak, esetenként kiégnek.

Ha nem jön létre az adok-kapok erőegyensúlya a családon belül, akkor a mindig gondos édesanya, az örök-dolgos apa kifárad, idő előtt elhasználódik. A mindent elváró felnőttként is életképtelen lesz, az új családja nyakán élősködik, vagy az öreg szülőkén.

Társadalmi viszonylatban pedig egyre kevesebb lesz a felelősségvállaló, önálló megvalósításokra, döntéshozatalra képes ember. Bármelyik oldalról is vizsgáljuk a kérdést, az sem elegendő, ha a döntésképes egyén a saját érdekében dönt, cselekszik, figyelmen kívül hagyva a többieket.

Annak, aki változtatni szeretne a sorsán, közössége sorsán, elkerülhetetlenül fel kell tennie magának a kérdést: Mit adok ahhoz, hogy kaphassak?...