Élő múlt: Székely honvéd a hadak útján

2003. június 24., kedd, Archívum 2003–2007

A Kárpát-medence magyarsága nemrég a 2. Magyar Hadsereg doni pusztulásának 60. évfordulójára emlékezett. Magyarországon fél évszázadon át nem volt ildomos a doni tragédiára gondolni, vagy ha mégis, akkor a szovjetbarát szocialista történelemszemlélet szellemében ezt öngyalázó, az ott értelmetlenül elpusztult 125 000 magyar ember emlékét becsmérlő módon az életben maradottakat gyáván megfutamodóknak kellett beállítani a bennünket felszabadító dicsőséges Vörös Hadsereg hőseivel szemben. Félszáz éven át különösképpen rájárt a rúd a magyar tisztikarra, az államvezetésre. Miközben a rendíthetetlen és rettenthetetlen hősök emlékmûveivel teletûzdelték egész Kelet-Európát, s már az óvodákban elsajátíttatták a vörös csillagok megrajzolásának és kifestésének mûvészetét, a Donnál és egyéb hadszíntereken harcoló honvédek gyerekeinek, unokáinak azt kellett volna elhinniük, hogy nem csak édesapjuk, nagyapjuk, testvérbátyjuk, szerelmük vagy ismerősük, hanem az egész magyar náció egy bûnös fajzat, az utolsó csatlós, fasiszta, büntetést, megaláztatást, a vagyonából való kiforgatást megérdemlő szerzet. A fegyverforgatásban kevésbé, de a fegyverfordításokban annál inkább jeleskedő szomszédság is ehhez a ,,masírozáshoz? diktálta a taktust, s állt be előénekesnek.
Különösen groteszk helyzet alakult ki Erdélyben, ahol többszörösen is bûnnek számított a magyar hadseregben való részvétel. Már Észak-Erdély visszacsatolását az erdélyi magyaroknak is felrótták, a politikai, gazdasági és társadalmi nyomás minden eszközével a magyarságnak kellett (volna) arról tanúskodnia, hogy mindenért ő a bûnös. Ebben a kényszerhelyzetben nem csoda, ha a háborúban való részvételt is, amennyiben lehetett, letagadták, eltussolták, eljelentéktelenítették az emberek.
Hatvan év után a doni jégből kezd kiolvadni az igazság, s kiderül, ha másképp nem, holtukban vállalni tudják az egykori harcosok az ellenféllel és ellenséggel, s az önmagukkal meg az övéikkel vívott harcukat is. Igazságtalanok lennénk - bár nem ez a témánk -, ha nem utalnánk arra, hogy ezt a ,,jeget? a magyar szellemiség prominens személyiségei és a közemberek egyaránt aszalni kezdték már a rendszerváltás előtt. A társadalmi gúla alján élők, meglehet, hogy a katonakönyvbe nem diktálták be a frontharcosi múltat (sokan ezért nem kaptak aztán kárpótlást), de egy vonalas irkába, a kalendárium fedőlapjai közé befogták ezeket a másképp elszálló emlékfoszlányokat, voltak, akik megírták élettörténetük eme válságos szakaszait. És a piramis felsőbb lépcsőzetein ott voltak Sára, Csoóri meg egyéb Sándorok, a Simonffy nevûek, Sebő Ödönök, a hadtörténészek, akik könyvek lapjaira, celluloidszalagra menekítették az igaz történeteket. És ott voltak a vallomást tevő közemberek, az egykori harcok, szenvedések részesei, az áldozathozók, mint az Úz-, Ojtoz-, Gyimes- és egyéb völgyiek, a munka- és fogolytáborok lakói, a Nyugatra menekülők és Keletre hurcoltak, akik megosztották vélünk élettörténetük tanulságait.
Idős Benkő Pál (1921-2002) e frontharcosok, majd hadifoglyok közé tartozik, illetve tartozott. A Kishomoród menti, majd budapesti, a háború után Sepsiszentgyörgyön családot alapító egykori honvéd idős korában, 1996-97-ben vetette papírra visszaemlékezéseit és rövid élettörténetét. Gyerekei és unokái illő szeretettel és tisztelettel gondozásukba vették a fényképekkel gazdagon illusztrált kéziratot, és A Háromszék napilap részére ajánlattal átadták szerkesztőségünknek.
Ez a kézirat és az emberi-katonai helytállást mentő cselekedet éppen egybeesett/egybeesik a 2. Magyar Hadsereg doni pusztulásának 60. évfordulójával. (Egyik idétlen budapesti tévébemondó 60. ,,ünnepet? emlegetett.)
Benkő Pál utódai szerencsére tudják, hogy a kézirat közreadásával ércnél maradandóbb emléket állíthatnak immár a hadak túlvilági útján menetelő szeretteiknek, ha emléküket a köztudatba vésetik.
Az utóbbi években Erdélyben is sorra jelentek meg az újságcikkek, könyvek, filmek készültek a világháborús történetekről, a magyarság elpusztítására szervezett haláltáborokról, a fogságban, börtönökben eltöltött nehéz esztendőkről. Az úzi, a Gyimes-völgyi harcokról, az Árpád-vonalról vannak információink, de az események összességét tekintve még mindig lyukas a történeti hátizsák. A Kárpát-vonalon és Erdélyben megesett dolgokról hallani még, de a tőlünk távol történtekről alig tudunk valamit.
A doni harcok résztvevői, a keleti front egykori katonái Marosvásárhelyen indítottak mozgalmat, tervezik emlékmû állítását.
Benkő Pál frontharcos története is emlékmû a maga mûfajában. Bízunk benne, hogy a lapunkban közölt részletek - az életpálya egyéb szakaszaira vonatkozó emlékeket nincs módunkban közölni - egy majdani, a történelmi igazság oltárára helyezett hadtörténeti munka, és a világháborús emlékirat-irodalom építőelemeiként lesznek felhasználhatóak.
Sylvester Lajos
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép