1942. június 27-én a magyar hadsereg, II. hadosztály, 51-es páncélos zászlóalj keretében indítottak ki az orosz frontra. Szombati nap volt, délután. Este hét órakor indult el felvirágozott vonatunk a budapesti józsefvárosi pályaudvarról. Nagy tömeg gyûlt össze a vasúti pályaudvaron, ahol zeneszó és sok-sok virág ékesítette a búcsúünnepélyt. A katonazene taktusaira a nagy útra induló honvédek könnyes szemmel dalolták a búcsúdalokat. A búcsúztató tömeg - szülők, feleségek, kedvesek és gyerekek - sírva integetett kendővel, kézzel és virággal az induló szerelvény után, és Isten segítségét kérte a nagy útra induló katonák számára.
Így érkezett szerelvényünk az utolsó magyar állomásra, Galántára. Szlovákián keresztül, majd német területen haladtunk a kitûzött cél felé. Lengyel földre érve itt már lehetett látni a háború pusztításait. Továbbhaladtunk Minszk, Szmolenszk orosz városokon keresztül. Olyan lebombázott várost, mint amilyen Szmolenszk városa volt, nem láttam sehol. Teljesen roncs és rom volt az egész. Csak a vasútvonal volt részben kijavítva, amely a német hadsereg hadtápvonala volt. A vasúti pályatest mellett lépésről lépésre hevertek a kilőtt gépek, traktorok, autók, és még páncélvonat roncsait is lehetett látni.
Előbb úgy tudtuk, hogy Szmolenszktől Moszkva felé vesszük az irányt. Ezt az útirányt azonban megváltoztatták, és innen délkeletre, Breánszk-Orel-Kunszk felé fordítottak. Kunszktól néhány kilométerre, Szloboda község vasútállomásán vagonéroztunk ki 1942. július 4-én. Itt több repülőgép szállt fel, hogy biztosítsa a kivagonírozást. Miután kirakodtunk, már estére járt az idő, és a vasúti állomástól pár kilométerre levő faluban, egy gyümölcsöskertben álltak meg kocsijaink.
Este tíz óra táján megjelentek az orosz repülőgépek és bombázni kezdtek. A német légvédelem sem pihent, hanem megindította a tüzet az állomás és a felettünk keringő orosz repülőgépekre.
Négy nap táboroztunk a gyümölcsfák alatt. Innen indítottak útnak, és két nap harci készültségben az oroszok nyomában mentünk éjjel-nappal. A Starioszkol város melletti erdőben álltunk meg. Néhány napi táborozás után riadót vezényeltek, és harci készültségben késő éjjelig szaladtak kocsijaink - tankok és teherautók -, míg elértük Novinszpenka községet. Másnap, 1942. július 17-én kora reggel megkezdődött a harc. Reggel három órakor zárult a nagy támadás.
A magyar hadsereg katonái is diadallal támadták a menekülő orosz hadsereget. Harckocsijaink katonái győzelmesen tértek vissza a szálláshelyre. Az 51-es zászlóaljból egyetlen halott sem volt. Ellenben súlyos sebet kapott a III. század parancsnoka, Kuti százados, aki egy Toldi harckocsiból irányította a támadást. A századost súlyos sebesültként repülőre tették és Magyarországra vitték. Ebben az ütközetben a páncélos hadosztály 21 kilőtt orosz harckocsit hagyott a csatatéren, és 3 orosz üzemképes harckocsit zsákmányolt. A támadás, a harc után zászlóaljunk visszavonult pár kilométerre, és az erdőben telepedett le.
Néhány nap pihenés után a második támadásra 1942. augusztus 7-én került sor. Eredmény nélkül, mert a páncélozott, támogatott magyar hadsereg nem tudott áttörni az orosz védelmi vonalakon.
1942. augusztus 10-én újabb támadás következik Karotojaknál. Kora reggel kezdődött és este ért véget. Egyszerre támadott harckocsi, tüzérség és gyalogság. Harckocsijaink után úgy jöttek a gyalogosok, mint a tyúk után a csirkék. A harckocsi nagy teste vált a gyalogosok fedezékévé. Estére eredménytelenül ért véget a támadás, és sok áldozattal járt. A visszavonuló magyar hadsereget este 9 órától reggel 4 óráig támadta, bombázta az orosz légierő. Két nap múlva más oldalról indult a támadás az orosz állások ellen, amely hosszabb ideig tartott.
1942. szeptember 8-án nagy támadás kezdődött Voronyectől délre. Ettől a naptól 1942. október 14-ig voltak harckocsijaink az első vonalban. A harckocsit beástuk a földbe, és a Don partján állandó harckészültségben voltunk éjjel-nappal. Mindennap volt lövöldözés az orosz és a magyar hadsereg között, de a szemben álló vonalat nem tudta áttörni egyik fél sem. A mi harckocsijaink egy domboldalon voltak beásva. Sokszor elnéztem a Don csillogó vizét. 1942. október 14-én váltottak le, és visszavonultunk néhány kilométerre, hogy a közelgő télre megépítsük szálláshelyünket.
A visszavonulás után sürgős munkával fogtunk hozzá az építkezéshez az egyik falu házai között. Alig fejeztük be a téli szállás építését, kaptuk a parancsot, hogy továbbmegy századunk.
1942. október 26-án Beresovoja községbe vezényeltek, ahol azonnal nekikezdtünk az új téli szállás építéséhez. Kijavítottunk egy 50 méter hosszú kolhoz istállót, és nagy téglakályhákat építettünk. Ebben a szalmával fedett meleg istállóban 12 kocsit - tankot és autót - helyeztünk el. Éjjel-nappal állandó őrség vigyázott a nagy ,,garázsra?. Korán megérkezett a nagy orosz tél. A hóban és hidegben körletünktől mintegy 800-1000 méter távolságra, az első vonal közelében építettünk két bunkert egymástól távol, és a két bunkert mély futóárokkal kötöttük össze. Ebben a munkában részt vettek a hozzánk beosztott zsidó munkaszolgálatosok is.
Itt őrködtünk ezekben a bunkerokban és futóárokban 1942. november 20-ától 1943. január 16-ig. Természetesen naponta váltották a legénységet, az őrséget. A kocsik - tank és autó - egy része a meleg garázsban voltak elhelyezve, néhány kocsit pedig a falu házai között helyeztünk el. A vezérkar arra számított, hogy a jól berendezett téli szálláson átvészeljük a telet. A katonáknak is megfelelő szálláshelyük volt a faluban kisajátított házakban. Így minden katona csaknem állandóan őrségben vagy szolgálatban volt, hol a bunker-futóárokban, hol pedig a garázsban és körletünkben a faluban. A páncélos zászlóaljnak kevés kézifegyvere volt - nekem például egy pisztolyom volt egy tár golyóval. Ezért a parancsnokság valahonnan szerzett egyszerû gyalogsági puskát. De így sem volt annyi, hogy minden katonának jusson kézifegyver. Nagyon sokszor a puskát is átadtuk egymásnak. Még az is hozzátartozik, hogy egy-egy puskához alig volt 3-4 tár golyó. Egy tárban 5 golyó volt. Így teltek a napok.
Meglepetésünkre 1942. december 4-én a jól megépített meleg kolhozistálló - ,,garázs? - kigyulladt, és a benne levő 12 kocsi és tank teljesen leégett. Nagy volt a szörnyûség. Még elképzelni is nehéz, hogy milyen volt, amikor a teljes harci készültségre előkészített jármûvek, lőszerek, benzin égni kezdett. Úgy repültek az ágyúgolyók az ég felé, amilyent nem lehetett látni még az első vonalban sem. Az automata ágyú golyói nem voltak nagyok, de sok volt. Ezen az éjszakán leégett a kolhozistálló, de megsemmisültek, leégtek a benne levő tankok és a modern német gyártmányú Klökner autók a bennük levő sok lőszerrel és benzinnel együtt. Ezt a veszteséget nem tudták pótolni, így páncélosokból gyalogos katonák lettünk - fegyver nélkül. Ugyan volt minden harckocsizónak - tankos katonának - egy pisztolya is, de azt visszahoztuk Budapestre érintetlenül az egy tár golyóval együtt - már akinek sikerült hazajönnie. A tisztek azt mondták, hogy Kéri, a villanyszerelő a gázlámpát az egyik kályha tetején felejtette, és ez okozta a tüzet. Ez azonban nem volt igaz. A legénység meg volt győződve arról, hogy a kolhozistállót orosz partizánok gyújtották és robbantották fel. A villanyszerelőt senki sem vonta felelősségre.
(folytatjuk)
Benkő Pál
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.