A hivatásos nevelőszülők gondjait a Háromszék 3906. számában Fekete Réka szóvé tette - ehhez szeretném hozzáfûzni egy önkéntes nevelőanya keserû gondolatait. Kilenc éve gondozok egy elhagyott sorsra ítélt kislányt, aki hatéves korában nem tudott beszélni, és akinek emberfölötti küzdelmét saját hátrányos, elnyomott, elkínzott kis életéért, emberré válásáért, lelkének gyönyörû kibontakozásáért áhítattal figyelem.
Öreg vagyok. Úgy szólok most, mint aki maga is volt fiatal, maga is tévelygett és hibát hibára halmozott, és aki későn, de mégis megértett bizonyos dolgokat, amelyeket szeretettel és szinte könyörögve nyújtok át fiatal magyarjainknak, főleg azoknak, akik népünk sorsáért a legtöbbet tehetik.
Közöttünk ma a halál divatja dühöng. Az első tanács, amit a fiatal asszonynak a fülébe súgnak: aztán ne csináljatok rögtön gyermeket! Vagy: jaj, csak nem vagy terhes? És a parányi életcsíra, kimészárolva az anyai testből, eltûnik a süllyesztőben. Nem tudjuk, ki volt ő, de lehetett az a zseni, aki évtizedek múlva megtalálná népünk számára a legbölcsebb kivezető utat. Lelkünkben ott a halál. Mutatja ezt az öngyilkossági statisztika, az elhagyott gyermekek száma, a magzatelhajtások ismeretlen mértéke. Hogy ez folyik az országban mindenütt? Mi közünk hozzá, ha mi élni akarunk? Senki se merészelje azt mondani, hogy az Isten ítélt halálra! Mi magunk cselekedjük ezt. Miközben mindannyian tudva tudjuk - s ha lelkünk mélyére nézünk, be is valljuk - , hogy oda süllyedtünk, ahová igazi természetünk szerint csak köpni lenne kedvünk. Elfogadtunk olyan életelveket, amelyeket megvetünk, s odáig jutottunk, hogy önmagunkat is megvetjük emiatt. Ez borúlátásunk igazi oka.
Azért is pusztulunk, mert nem szeretjük egymást. Mert legtöbbünk csak saját magának él. Mert gyönyörûen kidíszítjük a lakásainkat, aztán kiszórjuk a szemetet az utcára. Mert nincs bennünk közösségi érzés - esetleg a felemelő ünnepeken zengjük a himnuszt, és könnybe lábad a szemünk, de a körülöttünk élő életet, a körülöttünk settenkedő szenvedést nem vesszük a lelkünkre, ha nem érint személyesen.
Miféle érdekvédelem az, amelynek nincs emberi stratégiája? Miféle magyar politikai alakulat az, amelyben a fiataloknak és a nőknek semmilyen szerepe nincs? Miféle honatyák azok, akik azzal töltik az idejüket, hogy olyan emberekre, akiket legmesszemenőbben meg kellene tisztelniük, nyelvet öltögetnek, óvodás módra sértegetik egymást, elhömpölyögnek a napi politika zavaros hullámain, és közben elszalasztják, elmulasztják, észre sem veszik az alapvető emberi kérdéseket? Magyarságuk alapvető emberi kérdéseit sem. Hogyan lehetséges az, hogy azok, akik autonómiáról ábrándoznak, nem értik, hogy az autonómiának önépítéssel kellene kezdődnie, s az önépítéshez elsősorban jövendő emberek kellenek. Nem csak a külföldre kacsingató polgári családok egy-két csemetecskéje, akinek minden jóban része van, és aki úgy néz hátrányos helyzetben felnőtt kortársára, testvérére, akár egy idegen fajú lényre, az pedig ugyanúgy néz vissza reá. Miféle autonómia lehet abból, ha a nép testén szociális szakadékok tátonganak? Nem értik meg azok, akik olyan szép kövérre hízva dicsekednek parlamenti jelenlétük áldásos hatásaival, hogy elveszünk, ha elsősorban ők, akiket oda választottunk (nem egyéb érdemük folytán, csak épp azért, mert magyar emberek), közömbösek maradnak választóik élete iránt, hogy nem elég Bukarestben furikázni, nem elég szavakat pufogtatni, hanem le kell hajolni a néphez, és végre észre kell venni, hogy itt, a tömbmagyarságban százával és ezrével éheznek magyar gyermekek, százával és ezrével tengetik napjaikat fogyatékossá silányuló parányi életek, hogy a szórványban még az otthon magyarul nevelt gyermek is odáig jut, hogy nem mer magyarul beszélni, hogy román szeretne inkább lenni, és azzá is válik? Nem fogja fel az eszük, a szívük, a lelkiismeretük, hogy az állam megengedi a külföldi örökbefogadást, és már el is hurcoltak ki tudja, hová - akárhová - sok száz magyar gyermeket?! Miféle érdekvédelem az, amely elnéz az ilyen jelenségek felett, és rászavaz az ilyen rendeletekre? Miféle politikusok és nemzetvédők azok, akik ,,megszállott? emberbarátokra, civil szervezetekre, egyházakra bízzák kevés hátrányos helyzetû gyermek sorsát, akik beleegyeztek a Foster-program bevezetésébe, amely csak arra jó, hogy a gyermekek százai ne az árvaházakban rontsák a levegőt, hanem elszórva, a véletlenre és a gyermekkereskedők kényére-kedvére bízva növekedjenek. Magyarrá? Erős emberré? Hasznos polgárrá? Autonóm, büszke, önérzetes, mûvelt európaivá? Felmérte-e valaki a szenvedő gyermekek helyzetét? Van-e arról saját képünk, hogy milyen erkölcsi és anyagi okok miatt vetemedik egy anya csecsemője elhagyására, hány gyermek születik züllött, nyomorúságos körülmények között, és első szavai magyar káromkodások? Állítom, tisztelt politikusaink, hogy rengeteg ilyen gyermek van. Mert mégis ott, a legalján, a nyomorban és a bajokban születik a legtöbb gyermek, ott élnek népes családok, ott nevelődnek a jövendő utcaseprők és fogyatékosok, tehéngondozók és szociális támogatottak, szeretet nélkül, kenyér nélkül, öntudat nélkül, iskola nélkül. És ha önök nemzetvédők, akkor ide figyeljenek, erre a rétegre, mert húsz év múlva ez a réteg képviseli majd az erdélyi magyarságot.
Oda figyeljenek, az anyákra, a fiatal leányokra és fiúkra, akik azt képzelik, hogy a szex meg a pia, meg a diszkó az öröm, és akiket mind meg kellene tanítani arra, hogy a család, a gyermek, a kisbaba csodálatos tekintete mindazt a titkos boldogságot sugározza, amelyet sem a hindu vallások, sem a drog, sem a boszorkányság vagy a sátánizmus nem nyújthatja, mert mindez a halál és nem az élet területe, hogy egyedül a jóság jó és az igazság igaz!
Oda figyeljenek, hogy mit tanítanak a gyermekeknek az óvodában és az iskolában, oda figyeljenek, hogy a gyermek tanulja meg elsősorban az Istent ismerni és szeretni, a szüleit megbecsülni és tisztelni, és embertársai iránt emberségesen viselkedni. De vajon mindezt önök maguk tudják-e? Benne foglaltatik-e stratégiájukban az istenhit, az anyatisztelet, az emberszeretet, a cselekvő jóság?
Ennek hiányát még itt, a tömbmagyarságban is állandóan érezzük. Nem értik önök, hogy nem fennlobogni kell most, hanem összebújni, egymással megbékülni és csendben, rendben, botrányok nélkül alulról építkezni? Elsősorban a gyermekeinket ölbe venni és köréjük csoportosítani minden tettünket. Elsősorban a családokat védeni, a fiatalokat oktatni és megóvni a leselkedő kétségbeeséstől. A már kétségbeesett, gyermeküket eldobó anyákat megmenteni - önmaguktól.
Ám lobogjanak ott fenn, mondjanak beszédeket, hívják fel a külföld figyelmét arra, hogy létezünk. De tegyék ezt az alapvető feladatok mellett. És ha lehet, ne koldulásból! Mindent csak úgy akarunk, ha adnak nekünk. Adjon az állam, adjanak a külföldi egyházak, adjon mindenki, mert mi már önmagunkat sem tekintjük másnak, mint világ koldusának. Önöknek apostoloknak kellene lenniük, saru és iszák nélkül kellene végezniük életmentő munkájukat. Önök között nem lett volna szabad megjelennie az ország leggazdagabb emberének, akinek a felgyûlt vagyona szenvedő magyarok százait emelhetné páriából emberré. Önök - kevés tiszteletre méltó Muszáj-Herkules kivételével -, úgy, ahogyan most vannak, nem hősök. Pedig hősökre lenne szükségünk ahhoz, hogy életben maradhassunk.
Vigyázzanak, és - igen, igen! - imádkozzanak! Imádkozzanak! Mert Isten nélkül csak ilyen felemás élet, csak ilyen haldoklás, ilyen világból eltûnés lesz annak a népnek az osztályrésze, amelyet önök képviselni akarnak önmaguk és a világ előtt. És a lelkiismeret előtt!
Ui.
Persze, azt mondják majd, hogy ez mind szép, de kivihetetlen, mert nincs pénz. Pedig, ha belenéznek a saját pénztárcájukba, akkor láthatják, hogy van pénz. És mindenki, aki megérti, hogy mit akarunk, és hogy az jó és emberséges dolog, belenéz majd a saját pénztárcájába. Azok az emberek, akik odaadták régi mozsártörőiket, hogy Gábor Áronnak és gróf Mikó Imrének szobrokat és plaketteket állítsanak, és a kórház udvarán az áldott állapotban levő nőnek gyönyörû szobra legyen, megteszik ezt. Adakozásból tartották fenn magukat mindenkor az európai társadalmak jótékonysági intézményei a középkor eleje óta!
De ehhez ismerni kell ezt a népet, az utcán és a templomba járva velük együtt. Ehhez meg kell keresni a civil szervezetek ,,bolond megszállottjait?, és velük együtt kell eldönteni, mi az, ami valóban kell. Erről megkérdezhetik Puskás Bálintot vagy éppenséggel Márton Árpádot is, akik adni is tudnak, és bizonyára nem az egyedüli emberséges emberek önök között és a nép között sem.
Vidor Aliz, Sepsiszentgyörgy