Több száz szegénysorsú családból választják ki őket a megyei Vö­röskereszt alegységei, előfordul, hogy egyesek kétszer is bekerülnek a csapatba — ők szerencsésnek vallják magukat, mi tudjuk, ahonnan érkeznek, a legmélyebb a nyomor. Vannak, akik az ételnek is örvendenek, mások a kényelmes fekvőhelynek, a zenének, a simogatásnak, az őket körülölelő szeretetnek, és amikor a legnagyobb élményükről kérdezi a látogató, valamennyien azt mondják: itt minden olyan nagyon jó.

A gyermekek szeretik a labdajátékokat, szívesen tanulnak mondókákat, bátran énekelnek és táncolnak, de annál félénkebbek, amikor eljön a zuhanyozás ideje — egyesek cipővel fürdenek, emiatt új lábbelit és zoknit kapnak —, mások a húskészítményekre csodálkoznak rá, mint ismeretlenre. Félnek az újtól, ugyanakkor szeretik is, de azt egy percig el nem árulnák, hogy nekik otthon ez nem így adatik meg. Számukra otthon is minden szép, bár egy kicsit göcsörtös az ágyuk, a pityókát jobban ismerik, mint a zöldség- és húsféléket, de elhozták mind a két rövidnadrágjukat, mert itt a legjobb színben akartak megjelenni. És nehogy azt higgye valaki, hogy tájékozatlanok, ketten is megerősítik, ők ismerik az egész világot, mert a falu minden utcájában jártak már. Tizenkilenc háromszéki településből hetven mosolygós gyermek vette birtokába erre a hétre a zabolai Csipkést, hét önkéntes felnőtt felügyelő és hét, szintén önkéntes foglalkozásvezető diák irányítja a programokat, tanítja őket a közösségben élés szabályaira, a környezet védésére, és legfőképpen szereti őket azzal a megkülönböztetés nélküli szeretettel, amiben nekik, a társadalom kirekesztettjeinek ritkán van részük.