Bukarest, 1938. július
,,Blockhaus? - mondják a bukarestiek, és parázsló önérzettel néznek a magas tetők felé. Magasak itt a házak csakugyan, de azért túlzás volna azt mondani, hogy felhőkarcolók. Mert vannak például a belvárosban öreg két-három emeletesek, amelyeknek a teteje eléri az új hat-hét emeletes házak magasságát is. Ezeket persze még a nyolcvanas években építették, tágas, magas ablaksorokkal, széles erkélyekkel, cifra dombormûvekkel, gipsz szobordíszekkel, barokkosan. Sok közülük azóta amerikai ízû skatulyaháznak adta át a helyét. A két-három emelet hét-nyolccá szaporodott, és a barokkos stukkók a palafödelekkel békés egyetértésben találkoznak a város fölött. Békésen és - majdnem stílusosan. De legalábbis kifejezően. Ez annál is érdekesebb, mert gyakran leírták már Bukarestről, hogy stílustalan, hogy utcasorain paloták épülnek romok tövén, pedig Bukarestnek határozottan van ,,egyénisége?: az átmenetnélküliség.
Öreg bukarestiek mesélik, hogy ötven-hatvan évvel ezelőtt a városnak még ivóvize sem volt. A Dâmbovi?a nevû patak vizét itták, ugyanazét a Dâmbovi?áét, ami a város közepén csordogált végig barátságosan és szennyesen. Szamárfogatú kordék hordozták a patakvízzel telt hordókat a cirádás házak kapuihoz, s élelmes vízárusok meregették jó áron a vásárlónak a ,,kellemes? italt. A mai ragyogó Carol-patakban méla tehéncsordák legeltek. S a tüneményes román királyné, a szép Carmen Sylva fehér fátyolkendős fejével gyalogosan sétálgatott a kis város szûk utcasorain.
Carmen Sylva kedves, meleg kisvárosából még ma is itt van valami. A belvárosi szûk utcasorok meghittsége, az összeszoruló házsorok között ötven fokig emelkedő meleg, a szûk járdák zsúfoltsága s a kapualjban meghitten guggoló piszok. De a kapualjas barokk házak mellett pompás blokkházak szökkennek magasba, s néha azt hiszi az ember, hogy amit lát, az nem is igaz. Olyan valószínûtlenül szép, tiszta, modern egy-egy ilyen felhőkarcoló, hogy szinte a fénykép benyomását kelti. Beleszimatol az ember a levegőbe, mintha keresné a prospektusfénykép vadonatúj nyomdafestékszagát.
Igyekszem elfogulatlanul nézni a dolgokat. Az első tíz percben Bukarest határozottan tetszik nekem. Úgy érzem magam, mint vasárnap délután gyermekkoromban a vurstliban. A város egyetlen nyüzsgő hangyaboly. Mindenki hangos, mindenki siet, mindenki gesztikulál. Alig pitymallik, kosaras olteánok száguldanak végig a városon. Vállukon hatalmas rúd, a rúdon elöl-hátul kosár. A lapos kosárfenéken sohasem látott káprázatos gyümölcsök.
- Visinevisinevisine? - énekli az egyik messze csengő tenorban.
- Kaiszekaiszekaisze? - tercel a másik mezítlábas, rohanó gyümölcsös, ahogy verítékes arccal csattog végig a kapuk alatt. Siető emberek cipőkön gázolnak át. Könyökök jutnak oldalakkal érintkezésbe, és még a kalapja is lesodródik némelyiknek. De az állandó zsivajgásban a bocsánatot kérő pardont nem hallani. Bocsánatot kérni? Miért? Az oldalba lökésért vagy a kalapért? Az ilyesmi itt nem ok a megsértődésre. A bukaresti járókelő jóindulatú. És bölcs mindenekfelett. Nyüzsög, forog, mozog, közlekedik, hiszen az élet egyetlen rohanás, és a bölcs ember csak nem tölti megsértődésekkel drága idejét?
A kapuk alatt utcai árusok hada les. Ellenállhatatlan rábeszélésük elsodor, és tíz perc alatt már mindennel fel vagy szerelve. Van már japán legyeződ, valódi amerikai teaszûrőd, citromcsavaród, rachátod, cukros mogyoród, sőt bizonytalan körvonalú női fehérnemûket is gyûrsz zavartan zsebedbe. Azután sodor tovább az áradat.
El kell ismernem, határozottan van a város atmoszférájában valami könnyû, valami lendületes, valami magával ragadó. Íze van a városnak, pikáns, csípős íze. Kicsit balkáni, kicsit franciás. Igaz, néha van valami kozmás mellékíze is, de ennek egészen egyszerû, gyakorlati oka van. Bukarestben ugyanis minden húsnemût roston sütnek. O gr?tar - ahogy ők nevezik -, és flekkenszerû itt a hal, a csirke, nemzeti kolbászuk, a mititei, a juhhús, a borjú és még a marha is. Lacikonyhaszerû, zsírszagú bodegák valódi francia parfümöket árusító illatszertárakkal váltakoznak. Nyolccentis cipősarokban, legutolsó francia divat szerint öltözött szép román hölgyek tipegnek, s a parfümorgia, amit libegő ruhájuk áraszt, a roston sült hús enyhe, de állandóan égett zsír szagával vegyül. S ha már szagokról és ízekről beszélek, hadd mondjam el, hogy a román nemzeti leves, a csorba igazán kitûnő. Különleges módon savanyítják, korpaciberével, ami igen finom ízt ad, viszont olyan savanyú, hogy utána csak ecetes uborkát lehet rendelni édes desszert gyanánt.
A tobzódó forgalmat ezer és ezer feketére lakkozott taxi száguldása tetőzi be. Ezek igen szépek és elegánsak. Belsejükben puha szőnyeg süpped a lábad alá. A vendég beszáll, bemondja a címet románul, franciául vagy magyarul, a sofőr szó nélkül indít, s a másik pillanatban minden hangzavaron túl megszólal a taxiban a rádió. A Hotel Majesticből hajtatok egyik este magyar társasággal egy külvárosi magyar kocsma felé. Románul mondom a címet, s vendégeimmel magyarul beszélek tovább. A sofőr fél kézzel indít, fél kézzel a rádióhoz ér, és a zsibongó esti Bukarestben a budapesti magyar rádió hangjai szorítják a szívemet? Sofőrünk, magyar fiú, hihetetlen könnyen vezet át a sûrû forgatagon. Csak fél kézzel dolgozik, dudát nem használ, nesztelenül gurul. Egy szembejövő taxi majdnem összekoccan velünk. Az utolsó pillanatban fékez, fordul és suhan tovább. Semmi sofőrvita, semmi veszekedés, és amikor kiszállunk, a taxaméter nevetségesen kicsi összeget mutat, kevesebbet, mint felét annak, amibe egy hasonló út Pesten kerül. Elismeréssel dicsérem a bukaresti taxikat, és lelkesedésem csak akkor csillapodik, amikor hajnal felé, órákon át, halálos kimerültséggel gyalog bandukolunk befelé. Telefonon kocsit rendelni ugyanis nem lehet, és a városnak azt a divatos szögletét, ahol ez esetben vacsoráztunk, fatálisan kerülték el a szabad kocsik, és mi csüggedve integettünk az elsuhanó foglalt taxiknak, míg egy véletlenül éppen ott állt meg, ahol mi voltunk, és utasa átadta nekünk a helyét. A bérkocsiállomásokon nincs is telefon egyáltalán. Nagy forgalom esetén a vendég portyázik hasonló módon szabad kocsi után, míg csökkentebb forgalomkor az üres taxi kíséri csábító rádiószóval a gyalogos vendéget mindaddig, amíg az elkábul és beszáll.
Estefelé kétlovas fogatok lepik el az utakat. Cölöpderekú, délceg kocsisok ülnek a bakon. Bokáig érő fekete bársony muzsikruha van rajtuk, széles, fehér zsinórövvel a derekukon. A nyitott kocsik mélyén elegáns dámák pózolnak. Lépésben hajtatnak végig a csillogó bulvárokon, leeresztett födéllel, hogy mindent lássanak és mindent mutassanak. Hódító sétakocsikázásukat a bulvárok blokkházai alatt kezdik, és illatözönt árasztva libegnek a sosszék felé. Hét-nyolc kilométer hosszú lehet az a széles, fás allé, amit ,,?oseauá?-nak neveznek a bukarestiek. Itt vannak a legszebb bárok, nyári kerthelyiségek. A sosszék kifli alakú tó partján szélesednek parkká. Ez a vidék valóban világvárosi. Alig pár éve keletkezett. Mocsaras területeket csapoltak le itt, s ma a Her?str?u, mint óriási csillogó víztükör, mint valami kis Balaton, úgy karolja át a város egyik felét még néhány hasonló tóval együtt, amelyek úgy kapcsolódnak egymáshoz, mint az Öt-tó Amerikában. Kivilágított sétahajók siklanak rajtuk. Partjain román cigánymuzsika sír az éjszakába, míg másutt tükörfényes parketteken halk dzsesszre táncolnak az emberek. Bukarest éjjel ébred. A nagy hőség miatt délben alusznak a nyolc- és tízemeletes blokkházak vidám és könnyed lakói. De este szinte mindenki talpra áll, a város kiragyog. Ezer és ezer kósza utcalány indul éjjeli imbolygó sétára a szikrázó fényplakátok alatt. Az utcai hőség kissé csendesül. Csak ott fönn, a tetők alatt, a fényreklámok vakító tüzében izzik tovább a tûrhetetlen, forró bukaresti éj.
És ott fönt, közvetlenül a tetők alatt, parányi manzárdszobák forró gőzében él száz és száz székely cseléd. A hipermodern blokkházak lakásaiban nincs cselédszoba. Fönt, a legfelső emelet fölött rengeteg apró rabickamra van. A kis kamrákban egy-egy vaságy, bádogmosdó árválkodik. Az áttüzesedett tetők alatt gőzölgő emberpárás hőség. És egész nap és egész éjjel harsogó csengők szólnak a rabic cselédszobák falán. Szolgálattételre szólítják a román urak odalentről, a hatodikról vagy a kilencedik emeletről Regátba szorult véreinket. Csíkkászoni szakácsnékat, udvarhelyszéki szobalányokat, háromszéki sofőröket, román tiszturak magyar puccerjeit. Hívják a megbízható, hûséges, jódolgú és alázatos cselédeket, magyar nőket és férfiakat. Ahogy ők nevezik, a nekik szolgáló bevándorolt fajt, ezt az albánnál, töröknél, görögnél, levantei söpredéknél alacsonyabb értékût, ezt a jöttmentet és idegent, kicsit leereszkedő jóindulattal, kicsit csúfondárosan: a bangyeneket.
*
Azt hiszem, nincs még két nép a világon, amelyik egymást kölcsönösen ennyire lenézné. Mi előszeretettel nevezzük piszkosnak, gyávának és panamistának a románt. Szívesen általánosítunk. Szívesen és meggyőződéssel emlegetjük történelmi elsőbbségünket és kultúrfölényünket. És közben nem is érdekel, nem is sejtjük, mekkora a lenézés a románok oldalán. Hiszen a regáti bennszülött románnak cseléd és magyar egy fogalom. A Regátba özönlő székelyvándorlás Nagy Lajos király kora óta tart szakadatlanul. Földínség, jobbágysors, különadók terhe, élelmes román vajdák telepítésre csábító szava évszázadokon át kergette, csalta ezt a népet a Kárpátok mögé. Oda, ahonnan eleink jöttek valamikor, az Etelköz vidékére, ahol sohasem szakadt meg egészen az a bizonyos folytonossági fonál. Be, Moldovába, a Havasalföldre, ahol olcsóbb élelem, több munka s jobb kereset kínálkozik. Még a székely ballada is azt beszéli:
El, bémegyek Moldovába,
Oláh vajda országába,
Magamnak jó keresetre,
Neked, babám, keservedre?
Jó kereset, munkaalkalom, ez húzza-vonja ma is a székely népet a gazdag Regát felé, ahova ,,bémegy?. Otthonosan, vágyva és bizakodva. Hogy messze, nyugat felé mi van, arról nemigen tud. Nem sokat gondolkozik. ,,Magyarország? - mondja évszázadok óta arról az országról, amit pedig ezer éven át hazájának kellett volna hívnia. Magyarország Székelyföldtől ezer évig mindig messze volt, s ha énekelt róla a székely, így hangzott a vers:
Kimegyek én Nagymagyarországra,
Veres gyöngyöt kötök ám a nyakamra,
Herceg, grófok jőnek látásomra?
De a Regátba, oda ,,bemegy?. És a Regátban várják és számítanak reá. Egy-egy szabad terecskén felállított cselédbörzét, a román tulajdonosok cselédelhelyezőit vagy akár a magyar leányotthont román urak és úrnők rajai lepik el. Bukarest keresi a magyar szolgaerőt. A ,,buc?t?reas? special??-t, ahogy a szakácsnőt nevezi, az ,,omul de?tept?-et, amilyennek az értelmes urasági inasnak kell lennie.
A fenyőerdős, hûvös Csíkból fekete-piros székely rokolyás lányka érkezik. A Bukarestben szolgáló barátnék megadták a címet, s a Gare de Nordon alighogy leszáll, beáll valamelyik leányelhelyező udvarába. Szép, csinos és értelmes arca van, s fényesre suvikszolt csizmácskájában alig pár percig álldogál, lám, idősebb, elegáns bukaresti úr érkezik. Körülnézi a kis cselédet, megnyugvással szemléli a romlatlan népviseletet. A román úrnak kamasz fiai vannak, s jó bukaresti úriházban úgy szokás, hogy a kamaszkor zavargásait élő úrfia mellé szobaleányi minőségben vesznek fel egy kis tiszta székely leányt. A ,,curat? feti?? tân?r??-t - a kis tiszta leányt - maga a gondos családapa választja ki.
S a rokolyás leányka felderülő arccal, mosolyogva és bizakodva indul. Szép arcocskáján öröm. Lám, jó az Isten, mindjárt helyet kapott. Boldogan kihúzza derekát, s peckes léptekkel indul a finom, illatos úriember után, föl, a csodálatos nagy ház tetejébe, a bukaresti tetők alá.