Szinte gyerekkorától az életét építőiparban ledolgozó gipszes-kőmûves-mindenes szakmunkás, ki Moszkvát és Bajorországot is megjárta, feladta városi tömbházlakását, telkes házat vásárolt falun. A különben idilli környezetben álló gerendaház megpenészesedett-dohosodott felét bontani kell, s régi jó falusi szokás szerint kalákázunk. Miután a tetőcserepek sértetlenül landolnak a homokládában, szorgos asszonyi kezek glédába rakják az újabb fedésig. Az erősebb nem baltával, szeghúzós kalapáccsal feszegeti a tartóléceket, óvatosan araszolva felülről lefelé, mert azok is korhadtak. A házigazda mint csatában nyert diadaljelvényét tartja magasba minőségi német kéziszerszámát, s dicséri kőmûveskalapácsát, mellyel legutóbb hónapokat dolgozott egy müncheni cég székházának építkezésén, de egyszer sem hagyta cserben. Ebédidőben tovább szövődnek a külföldön ledolgozott évek emlékei, s a bajor főváros élményeit hallgatva kapaszkodom az új gazda egyik megjegyzésébe: ,,?Sok nációval, sokféle országból összesereglett emberrel dolgoztam együtt, de tudjátok meg, a lengyel fiúkkal jöttünk ki a legjobban, azok ragaszkodtak hozzánk, magyarokhoz. Moszkvában tanultam keveset oroszul, ők még jobban tudtak, kézzel-lábbal, de jól megértettük egymást. Munka után, poharazgatás közben az egyik még el is sírta magát, amikor a történelemről kezdtünk beszélgetni. Nem mondom, hogy az ital nem segített elérzékenyülésében, de ő még többet tudhatott a lengyel-magyar barátság évszázadairól, mint mi?? A házbontás két fázisának szünetében, reggelizés közben nem volt időnk a magyar-lengyel közös múltat és kapcsolatot kibontani. Maradtunk abban, hogy mi, erdélyi magyarok még királyt is adtunk nekik Báthori István személyében, de ők is segítettek, mellénk álltak a Rákóczi vezette kuruc szabadságharc idején. Milyen a véletlen? Az improvizált történelemóra után két nappal a rám bízott papírhulladék közt egy régi Honismeret-számot találtam, benne egy érdekes levéltári anyagot a II. világháborús lengyel sorssal kapcsolatosan. Ebből másolok ki Szecskó Károly utólagos jóváhagyásával a drámai hangvételû naplótöredékből.
1939. szeptember 22. ,,Tegnap este 500 fő lengyel menekült Egerbe. Csaknem mind katonatiszt. És a menekülő lengyel autók száguldása tart egész nap. Hogy ki küldte őket - örök titok marad. ?k jöttek, hiszen szeptember 17. óta keletről már az orosz is morzsolja a maradék Lengyelországot. ?k jöttek, mert nekik szabadság kell! Tudtuk mi is, mi az: szabadságért küzdeni, szabadságért másoktól segítséget várni. A Rákóczi Ferencünk is reménykedett, s ugyanolyan izzó hittel várta a francia király katonáit, tüzéreit, fényes aranyait, mint ezekben a napokban a lengyelek várták a függetlenségükhöz megígért nyugati segítséget. (?) Jöttek ezek a lengyel hontalanok összetörve, jöttek szomorú tekintettel, kiéhezett, fáradt arcvonásokkal, de dobogó lengyel szívvel, mert amint mondják: ?A haza elveszett, de a reménység megmaradt???
Titokban hiszem, hogy az az érzékeny lelkületû lengyel építőmunkás, aki nagyon kereste a magyar fiúk társaságát-barátságát Németország délkeleti táján, szüleitől, idősebb rokonaitól hallhatott többecskét a magyar-lengyel történelmi összefogásról, de minden bizonnyal olvasott is erről könyvből, újságból?
Ferenczy L. Tibor
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.