John M. CoetzeeIrodalmi Nobel-díj, 2003: A föld adománya

2003. október 9., csütörtök, Archívum 2003–2007

Egyetlen maroknyi tökmag és dinnyemag maradt még a pajtában. A visszatérését követő negyedik napon K. nekifogott, hogy elvesse a magvakat, mindegyik magnak külön-külön tisztítva meg a talajt a préri füvétől, mely a régebbi termés hantja fölött lengedezett. Nem merte többé az egész mezőt megöntözni, félt, hogy a friss fû zöld színe elárulja ottlétét. Egyenként locsolta hát a magvakat; ócska festékesvödörben cipelte a vizet a folyóparti gátról. A fáradságos munka befejeztével nem maradt más hátra, mint várni, míg a magvak kihajtanak, ha ugyan kihajtanak. Éhséget nem érzett, nem is igen emlékezett már erre az érzésre. Ha megette, amit éppen talált, csak azért tette, mert még nem szabadult meg attól a hiedelemtől, hogy ha az ember nem táplálkozik, elpusztul. Hogy mit eszik, az mindegy volt neki. Az étel seízû volt, vagy olyan, mint a homok.
Ha majd táplálék hajt ki ebből a földből, meg fog jönni az étvágyam, mert annak aztán íze-zamata lesz - mondogatta magában.
A hegyekben és a táborban elszenvedett sok nélkülözés után valósággal zörögtek a csontjai. Elrongyolódott ruhája idétlenül lötyögött a testén. De amint ide-oda mászkált a földjén, már a puszta fizikai lét is mélységes örömmel töltötte el. Léptei lepkekönnyûek voltak, lába jóformán alig érintette a földet. Úgy érezte, akár fel is repülhet, test is lehet, meg szellem is.
Megint rovarokat kezdett enni. Az idő végtelennek tûnő áradatában néha egész délelőtt ott hasalhatott egy-egy hangyaboly fölött, s fûszárral piszkálta ki és dugta szájába egyenként a lárvákat.
Mint holtak hajlékát, kerülte a tanyaházat, csupán közszükségleti cikkekért járt oda. Valamivel tüzet kellett gyújtania, s a törött játékokkal teli táskában nagy szerencséjére piros mûanyag távcsőre bukkant, amelynek egyik lencséje, úgy gondolta, elég erősen gyûjti össze a napsugarakat ahhoz, hogy maroknyi száraz fûből füstöt csaljon elő. A pajtában szarvasbőrt talált, csíkokra vágta, és csúzlit készített belőle, mivel a régit elvesztette.
Sok egyéb kényelmet jelentő holmit is elvihetett volna - rácsot, fazekat, tábori széket, habszivacsdarabokat, néhány abrakostarisznyát. Kapirgált a limlomok között a pajtában, s minden tárgyról, amire rábukkant, úgy képzelte: használható. De óvatos volt.
Elmúlt egy nap, azután még egy. S amikor bealkonyult, és K. előjött s kinyújtózkodott, átvonuló alakokat pillantott meg a lapályon. K. a földre vetette magát. Lóháton ülő férfit látott az előbb, a gát felé igyekezett, egy másik gyalogosan bandukolt mellette. Még a lovas válla fölé meredő puskacsövet is világosan látta. Mint a pondró, csúszni kezdett az odúja felé, s közben egyetlen gondolat járt az eszében: ,,Sötétedjen be mielőbb, nyeljen el, oltalmazzon a föld!?
Az odú nyílása mellett emelkedő kis domb mögül kidugta fejét, hogy egy utolsó pillantást vessen a jövevényekre.
Nem ló volt, hanem szamár, olyan parányi állat, hogy a rajta ülő lába csaknem érintette a földet. Valamivel hátrább egy másik szamár bandukolt, ezen nem ült senki, de jókora szürke málha volt mindkét oldalára szíjazva. A két szamár között nyolc, gyalogosan baktató embert számlált meg, a kilencedik a menet végén haladt. Mindnek puskája volt, némelyik - úgy rémlett - csomagot is cipel. Egyikük kék, egy másik sárga nadrágot, legtöbbjük azonban terepszínû egyenruhát viselt. (...)
Ám abban a pillanatban, amikor K. lehajolt, hogy megnézze, befûzte-e a cipőjét, tudta, hogy nem fog előbújni, nem fog feltápászkodni, nem megy oda a sötétből a fénylő tûzhöz, nem fedi fel magát. Azt is tudta, miért nem: épp elegen mentek el harcolni, mondván, hogy a kertészkedésnek csak a háború után jön el az ideje, holott olyanokra is szükség van, akik nem hagynak fel a kertészkedéssel, vagy legalábbis a gondolattal, mert ha a lánc egyszer megszakad, kiszikkad-megkeményedik a föld, és elfeledkezik gyermekeiről. Hát ezért nem megy közéjük.
Ám az ok és az igazság között - hogy tudniillik sohasem fogja felfedni magát - szakadék tátongott, szélesebb, mint a távolság, amely a tûz fényétől elválasztotta őt. Valahányszor magyarázatot próbált találni önmaga számára, mindig maradt egy rés, egy hézag, valamilyen homály, amely előtt értetlenül állt, s amelybe hiábavaló volt szavak tömegét zúdítania. A szavak semmivé lettek, a hézag megmaradt, a hézag mindig ott volt: hamis volt a történet, mindenképpen hamis. (...)
A hosszú, letépett indák ide-oda tekeredtek a füvön, leveleik máris összecsavarodtak, fonnyadoztak. Azt a néhány növényt, amely már majdnem meghozta gyümölcsét, parányi, zöld, játékgolyó nagyságú gömböket, mindenestül felfalták. Fele termése odaveszett. Más nyomot nem hagytak az idegenek maguk után.
A tûzrakás helyét oly gondosan befedték földdel és kaviccsal, hogy csak az átmelegedett talaj árulkodott róla. A vízemelőből rég kifolyt a víz. K. elzárta a szelepet.
Viskója mögött felkapaszkodott a domboldalon, a dombtetőn leheveredett, és a nap felé kémlelt. Nem volt már semmi látnivaló. Amazok eltûntek a hegyekben.
Olyan vagyok, mint az anya, akinek a gyerekei elhagyták az otthont - gondolta. - Nincs más dolgom, mint rendet rakni és hallgatni a csöndet. Szerettem volna enni adni nekik, de csak a szamaraikat lakattam jól, pedig azok füvet is legelhettek volna. - Bemászott a viskóba, fásultan kinyújtózkodott, behunyta a szemét.
Késő délelőtt helikopter kattogó zaja ébresztette fel. A folyó irányát követve szállt el a gép a feje fölött. Negyedóra múlva visszatért, majd észak felé repült tovább.
Még van idő, még el lehet szökni a hegyekbe - gondolta -, ha másért nem, hát azért, hogy elbújjak egy barlangba. De nyomott hangulata nem akart szûnni. Hadd jöjjenek, bánom is én - gondolta, aztán megint elaludt.
Egy héten át K. óvatosabb volt, mint valaha. Nappal egyáltalán nem jött elő vackából, és a megmaradt növényeket oly gyéren öntözte, hogy leveleik lekonyultak, indáik elfonnyadtak. A lelegelt szárak maradványait kitépte. ,,Ha minden virág termést hoz - mondta magában, s a megmaradt növényekre bámult -, akkor sem érik be negyven tök, ha meg errefelé hozzák vissza a szamaraikat, nem marad semmi.? Bőséges termésről szó sem lehet már, csak legalább annyi érne be, hogy ki ne pusztuljon a vetőmag. Jön majd egy újabb év - vigasztalta magát -, jön egy újabb nyár, amikor megint meg lehet próbálni.
Nyár vége volt. Tikkasztó, felhőkkel terhes napok után kitört a zivatar. A lezúduló felhőszakadás kikergette K.-t a viskójából. Mint házát vesztett csiga, ázottan lapult a gátfal oldalában. Egy óra múlva elállt az eső, a madarak énekeltek, nyugat felé feltûnt a szivárvány. A csuromvizes gyékényt K. kicipelte kunyhójából, és várta, hogy a hömpölygő áradat megszûnjön. Azután sarat gyúrt, és nekiállt betapasztani a falakat meg a tetőt.
Az elvetett magok között dinnyemag is akadt, s most két halványzöld dinnye nőtt, terebélyesedett a mező túlsó oldalán. K. úgy érezte, jobban szereti ezt a két nővért - ahogyan magában nevezte őket -, mint rokonaikat, a tököket, amelyeket csapatnyi fivérnek tekintett. Fûcsomókat rakott a két dinnye alá, hogy meg ne sérüljön a héjuk.
Aztán eljött az az este, amikor az első tök már annyira megérett, hogy fel lehetett vágni. A mező kellős közepén termett, és gyorsabban fejlődött a többinél. K. a növényt már zsenge korában elsőszülöttnek szemelte ki. Lágy volt a héja, a kés könnyedén beléhatolt. Húsa, noha még zöld csík szegélyezte, sötétnarancssárgára érett. K. szelni kezdte, s egyszeriben mélységes hála töltötte el a szívét; az érzés pontosan olyan volt, amilyennek le szokták írni: kibuggyanó melegvízsugár. Beteljesedett - mondta magában K. - Ezután nincs más dolgom, mint csöndben leélni itt az életemet, és enni, amit saját munkám nyomán a föld megterem. Nincs más dolgom, mint gondozni ezt a földet?
A napok kurtábbak, az éjszakák hidegebbek lettek. K.-nak néha már fekete kabátjában kellett dolgoznia a mezőn. Zsákba burkolt lábbal, két kezét a combja közé szorítva aludt, egyre többet és többet.
Állatok jöttek, zsákmányt kerestek a földjén, nyulak jöttek, és apró gazellák. Ha csak a növények csücskét rágcsálják, nem törődött volna vele, ám amikor átharaptak egy indát, és a tök fonnyadni kezdett, K.-t reménytelen düh fogta el. Mitévő lesz, ha két szerelmetes dinnyéjét is elveszíti? Órákon át próbálkozott drótból kelepcét eszkábálni, de a szerkentyû nem mûködött. Az egyik éjszakát a mezőn töltötte. Nem tudott aludni a holdfényben, minden zizzenésre összerezzent, lába meggémberedett a hidegtől. ,,Mennyivel könnyebb dolgom lenne, ha sövény szegélyezné a gátat - gondolta -, erős drótsövényháló, harminc centire lecövekelve a földbe, hogy kirekessze a rágcsálókat.?
Állandóan vér ízét érezte a szájában. Hasmenése volt, és ha feltápászkodott, pillanatokig tartó szédülés fogta el. Gyomra mint összeszorított ököl markolászta néha a belsejét. Erőltette, hogy többet egyen a tökből, mint amennyire ráéhezik, ettől valamelyest enyhült a teltségérzés a gyomrában, de jobban nem érezte magát.
Egyszerre érett meg az összes tök; száruk már sárgulni, fonnyadozni kezdett. Arra még nem gondolt K., hogyan fogja elraktározni őket. Megpróbálta hosszú darabokra vágni és a napon szárítani belsejüket, de megrohadtak és odacsalták a hangyákat. Ekkor gúlát rakott a harminc tökből; a gúla világítótoronyként magaslott a viskója mellett. Végül a folyóparti cserjésben helyezte el őket ötven lépésnyire egymástól, aztán masszát gyúrt a sárból, és tarkabarka mintázatot kent mindegyiknek a héjára, álcázásképpen.
Azután beértek a dinnyék. Két egymást követő napon ette meg a testvéreket, fohászkodva, hogy adják vissza egészségét. Utána mintha jobban érezte volna magát, de gyöngesége nem múlt el. A dinnyék húsa narancssárga volt, mint a folyó hordaléka, csak mélyebb árnyalatú. Soha nem ízlelt még ilyen mézédes gyümölcsöt. Vajon mennyi édesség származik a magból, és mennyi a földből? Összeszedte és kiterítette száradni a magvakat. Egyetlen magból egész maroknyi termett - ez az hát, amit úgy neveznek: a föld adománya.
Kitört az égiháború. Míg csak a távolban mennydörgött, K. alig vette észre. De aztán pontosan fölötte zendült meg az ég, és ömleni kezdett az eső. Víz szivárgott be a vityilló oldalán, a lezúduló felhőszakadás elmosta a vályogvakolatot és elöntötte K. hálóhelyét. K. lehajtott fejjel, görnyedt vállal ült a tetőgerenda alatt. Nem volt, hová mennie. Egyik saroknak vetette a hátát a beáradó vízben, s ázott kabátját szorosan maga köré csavarva hol aludt, hol ébren volt.
Még akkor is ült, amikor rátaláltak. Messziről hallotta a jármûvek berregését, de távoli mennydörgésnek vélte. Csak amikor a tanyaház elé, az alsó kapuhoz értek, akkor pillantotta meg és ismerte fel őket. Felállt, elszédült, újra leült.
Eleinte hajlandónak mutatkoztak rá, hogy elhiggyék: nem más, mint eltévedt csavargó, otthontalan vándor, akit idővel elcsíp és Jakkalsdrifben szállásol el a rendőrség. - A mezőn lakom - válaszolta kérdésükre. - Sehol sem lakom. - Térdére hajtotta a fejét, koponyája lüktetett, keserû ízt érzett a szájában. Egyik katona két ujjal felemelte és meglóbálta a karját. K. nem ellenkezett. Idegennek, testéből kinyúló botnak érezte a végtagjait.
Egyedül vagy itt? - Bólintott. A katona, aki fogva tartotta, durván hátrarántotta a karját. K. fájdalmasan felszisszent. - Az igazat mondd! - szólt a katona. - Igazat mondok - felelte K.
- Mióta vagy itt?
- Tavaly óta - mondta K., s nem tudta, jót hazudott-e vagy rosszat.
- Na és mikor jönnek a barátaid? Mikor jönnek vissza a barátaid?
K. vállat vont.
* részlet a Michael K. élete és kora címû regényből
Fordította: W. Békés Ágnes
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép