UdvartérLétkultúra: Diszkont

2003. november 19., szerda, Archívum 2003–2007

Jaj, lelkecském, el se hiszi, lelkecském, hogy milyen egy élet a ménké. Hogy mennyit kell mennyünk, mennyit kell fázódjunk, mennyit kell idegeskeggyünk ezétt a kicsi haszonétt, hogy mi ideg mejen el belőlünk azétt, hogy valahogy nekünk es kijőjön a lépés. Én mán annyit buszoztam az utóbbi időbe, hogy aszt hiszem, hogy a világot es körbeutazhattam volna ennyi erővel. Osztán annyi embert meg es ismertem, hitványat es, szerecsiát es, rendes embert es, s olyan emberismerő lett belőlem, hogy már csak rea kell nézzek valakire, s lelátok a lelke méjiig, látom a lyukat a hátsóján, hogy úgy mongyam. A kezdet kezdetin nem volt biza eccerû, amíg meg nem tanultam, a saját bőrömön, hogy kivel meddig, mennyit s hogyan lehet, s aszt es, hogy mikor mibe müköggyék az ember, hogyha aszt akarja, hogy neki es jöjjön valami, s ne csak a gürcöléssel, az idegeskedéssel, a cipekedéssel, meg a sok menéssel maradjon. Hordtam én mán mindenfélét, mirelit dolgokot, pulykát s ilyesmiket, fagyasztott csürkét es, osztán őrölt húst, sajtot, zacskós laskát, vegetát, szivarat, panírosos halat, pelenkát, ezeket a pemperszeket. Máskor kávét, mosóport, raselzsákot, tavasszal virágmagot, karácsonyra szaloncukrot, húsvétra csokinyuszikákat, mikor mit, mikor minek vót a szezonnya, s mikor min lehetett többecskét keresni ezzel a réssel, vaj mi a nyavalyával, ahogy ezek magyarba mongyák odaki. Újabban gyermekcuccokot, fehérnemûköt hordok, me ez hoz legtöbbet a konyhára, s el sem romlik az úton, nem büdösödik meg, s nem es olyan nehéz az áru, hogy szakad le az ember karja tölle. Me vót olyan es, hogy az őrölt hús egy cseppecskét színt vátott a hosszú út alatt, pedig nem es vót nyár már akkor, s elég nehezecskén lehetett túladni rajta. Me mostanába finnyásak az emberek, pedig nem es vót annak semmi baja, montam es az illetőnek, hogy nyuguttan megeheti, s ha valami baja lesz, csak jöjjön vissza, me én olyan vagyok, hogy nálam lehet reklamálni. Nem teccik, visszahozza, jön a másik, elviszi ő, valamelyiknél osztán csak megmarad végül. No, akkor aszontam magamba, hogy eddig vót s tovább nincs, Julis, me hogy ez így nem mejen, inkább hozok olyasmit, amivel nincs bajom. S nem ijen olcsó török izéket, akkor inkább kinait, me a kinai nem a törökkel talál, nekem elhiheti. De kinait se szoktam sokat hozni, van ott elég egyéb, úgyhogy válogathatok nyuguttan. Hordhatnék aranyat es példának okáétt Törökből, de az erőst rizikós, s osztán oda rengetek pénz kell, hogy több ékszert meg tuggy venni, szóval nagyobb a beléfektetés. Az igaz, hogy a haszon es nagyobbacska, de a rizikó es. Nem egy virágélet a ménké, lelkecském, hétvégén elmész, s következő hét közepire hazajössz, s még hét végéig túl es kell aggy a holmin vagy úgy, hogy te adod el, vagy vannak mán embereid, akiknek továbbadod, s mindenki nyer rajta. S hét végin megin indulhacc vissza, úgyhogy még ki se hült jóformán a szék alattad, amin jövet ültél a buszba. S ez így mejen hétről hétre. Csak azétt imádkozunk, hogy nehogy lebetegeggyék az ember, me akkor vége, akkor az álla felkopik, s ki es esik a forgalomból, s nem olyan eccerû oda visszavergőggye magát.
A legfontosabb az, hogy jól legyél a soferekkel, de főleg azzal, amelyik a főnök kettejik közül. Adni kell nekik mindig valamit az áruból, megvan, hogy mit, osztán a vámosnak es szoktunk gyûjteni, hol erre, hol arra. Ha jól vagy a vezetőkkel, akkor jó helyed van mindig a buszba, s a csomagaidnak es, akármennyi legyen, van helyik mindig. Me a sofer mongya meg mindig, hogy kinek hol a helye. A mü buszunkon közvetlen az ő háta megett Jolikáék ülnek Marcsival, ők asziszem valami rokonok es vele, Jolikáék megett Palika, ő elektromosokba utazik, mellette mindig van egy-két fiatalabbacska legény, akik autókkal kereskednek, de ők csak menet jönnek velünk. Én szintén ott ülök, csak a másik sorba a sógorasszonyommal, akivel már évek óta együtt járunk magyarba. Osztán a buszba megvannak az állandó helyek eldugásra, eszt es a sofer intézi. Úgy es van sokszor, hogy a csomagtartón kívül az összes ülés alja, de még a busz hátsó fele es teli van egész a plafonig csomagokkal. S ha rendes vagy a többi utassal szembe, akik nem a mü brigádunkba tartoznak, nem rendszeresen járók, akkor szét lehet osztani a holmit köztük es, ez úgy megy, hogy megkérjük szépen őköt, a határ után pedig esszeszedjük töllik. Nem mindenki vállalja a dolgot szívesen, vannak, akik húzódoznak, olyanok es, akik osztán semmit de semmit az istennek se, me hogy neki es nagy csomagjik van, a francokot, attól átvihetnék nyuguttan. De ilyenek vagyunk, na. Rosszak vagyunk, s irigyek. Ha vóna munkám itthon, lelkecském, nem foglalkoznék ilyesmivel, bizonyisten, kellene a nyavalyának, púpnak a hátamra az egész. Cseucseszku alatt legalább vót munka, pénz es került, nem sok, de vót, semmit nem lehetett kapni akkoriba, csak pult alatt, de mindent bé lehetett szerezni, s mindent el lehetett intézni. Csak a szájadra kellett vigyázzál, me könnyen megverethette, ha járattad, a felső az alsót. Mindent esszevetve, lelkecském, nem leányálom ez az egész: az utazás, a gürcölés, a rizikó a határon, a taksa, az idegeskedés, me olyan es van, hogy elveszik a holmit, ha olyan a kedvik, vagy belépecsételnek a pasaportodba, s osztán táthatod otthon a szájadot, amíg még visszajöhetsz megint. Osztán a diszkontokba, piacokra való járkálás, lótás-futás, hogy napra legyél az árakkal, mi hol olcsóbb, mi az, amin a legtöbbet lehet keresni otthon, mi éri meg, mi nem. Osztán az állandó átvátás forintra, van úgy, hogy ha nem vagy parapács, figyelmes, úgy áteresztnek, hogy nem kerestél semmit, s marattál a galambok árával. Szóval mindent esszevetve, nemigen éri meg, de nincs micsinálni. Akik minket látnak, azt hiszik, hogy milyen könnyû, me hogy a buszon nagyáltalába jó kedvünk van, viccelődünk, ugye, me azétt valamivel el kell ütni az időt. Heccelődünk, de meg nem haragszunk egymásra sohasem. A soferekkel nem lehet csak eztet csinálni, me azétt ők a főnökök, tőlik függünk, s az ember a főnökeit nem cseszegeti. Ha igen, akkor megnézheti magát. No, hogy es mondjam, egy nagy család vagyunk. Nem es dicsekedünk, nem es panaszkodunk, nem siránkozunk. Pedig nem könnyû. De együtt, egy szó mint száz, jól elvagyunk, no.
Fekete Vince
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép