- Micsoda út, hogy az úristen? - káromkodott az egyik milicista, az, amelyik a kocsit vezette.
Az út valóban pocsék volt, a mély gödrök s a kiálló, dinnye nagyságú kövek ide-oda dobálták a vászontetejû terepjárót.
- Egyszer így döglöm meg - folytatta. - Befordulok ezzel a tragaccsal valami árokba vagy szakadékba. Várhat az asszony s a kölyök.
- Csak a hegyre érjünk fel valahogy, lefelé már simább az ügy - nyugtatta meg a társa, aki hátul ült az öreggel. Fáradt volt és álmos, két térde közé fogta a puskáját, s reménytelenül próbálta föltámasztani az állát.
- Ha a hegyre felérünk, már annyi, mintha otthon is volnánk.
- Legalább a lámpákat gyújthatnám meg - mondta az első. - Azt se látom mindjárt, hol az út.
Az öreg magas, szikár ember volt, lehetett úgy hatvan. Nagy, csontos, kidolgozott kezei voltak. Egymás után szívta a szivarokat. Görbe karimájú, gyûrött, fekete kalapot viselt, s maga elé az ülésre föltette a katonaládát, amit magával hozott. Egy-két ing s egy pár bakancs volt benne, s olcsó mosószappan. Nem szólt semmit.
A vezető megállította a kocsit egy híd mellett.
- Tata - mondta -, haragszik reánk?
Az öregember megköszörülte a torkát a hosszú hallgatás után - már egy órája jöttek -, a hangja szelíd és csöndes volt.
- Én nem haragszok, kérem. Nem ártottak maguk nekem semmit.
- Ne féljen tőlünk - folytatta a vezető -, nem is akarjuk bántani. A lövéssel sem magukat akartam megijeszteni, de a kerítésre felugrott egy kutya, s hirtelen azt hittem, hogy valaki meg akar támadni.
- Nincs baj semmi - mondta az öreg. - Az asszony elájult, mert ugye a sötétben azt hitte, hogy engem tetszett agyonlőni. De helyrejön. Lehet, eddig már helyre is jött.
- Nem akar vizelni? - kérdezte a vezető.
- Nem, köszönöm.
Továbbmentek. A motor erőlködve, kínlódva birkózott a hágóval, köhintett egyet-egyet olyankor, amikor nagyobb gödrökbe döccent a kocsi. A hegy derekánál az öreg megszólalt.
- Én nem tudom, kérem, szabad-e megmondani, de hova tetszik engemet vinni?
A vezető hátratolta a sapkáját.
- Nem mondhatunk semmit, tata. De mi sem tudjuk bizonyosan. Tudja, hogy van ez.
Az öreg bólintott.
- Tudom, kérem.
A hegy tetején megálltak, vagy ötven méterre egy utászháztól. A vezető kikapcsolta a motort, hogy hûljön, kivett a kocsiból egy ütött-kopott vedret, s elindult, hogy a ház előtti kútból vizet hozzon a hûtőbe. A másik ott maradt az öreggel.
- Kérem szépen - mondta az öreg -, ha lehetne, akkor én most kiszállnék.
A milicista a kezébe vette a puskát, kinyitotta az ajtót, és lelépett a földre.
- De tudja, hogy nem érdemes elfutni?!
- Tudom - mondta az öreg, s legyintett. - Hova fussak?!
Átlépték az árkot, s hátat fordítva egymásnak, szétvetett lábbal álltak egy darabig. Utána leültek az árok martjára.
- Tata - mondta a milicista -, adjon egy szivarat, legyen olyan jó.
Az öreg adott. A másik megköszönte.
Később visszajött a vezető, a vizet betöltötte a hûtőbe, s ő is leült a fûbe. Valahonnan kutyaugatás hallatszott, egészen messziről, legelőről jöhetett, vagy valamelyik erdészháztól, vagy valamilyen ilyen helyről. A vezető előhúzott a zsebéből egy kis üveget, s odaadta a másik kettőnek, hogy húzzák meg.
- Maga mért nem akart beállni? - fordult az öreghez aztán.
Az öreg elgondolkozott, megköszörülte a torkát.
- Nem állhattam be, kérem szépen. Mert én lettem volna az első ebben a faluban.
- Na jó - mondta a vezető -, de hát ha maga nem kezdi meg, megkezdi más. Úgyis meg kell kezdje valaki. Nincs mese.
- Tudom - mondta az öreg. - De én nem állhattam be elsőnek mégse. Azt mondtam, ha három olyan gazdát keresnek még, mint én, akkor aláírom.
- Ühüm - bólintott a vezető, s felállt.- Tudja, mit mondok én magának? Ez úgyis meglesz, akkor is, ha maga beáll elsőnek, s akkor is, ha nem. Én mondom magának. Jusson eszébe, mit mondtam én, amikor aztán odaírja maga is a nevét.
Az öreg sóhajtott.
- Lehet, kérem. Nem is mondok én semmi rosszat erre az egészre. De elsőnek nem állhattam be semmiképpen. Nem jó elsőnek lenni olyankor, amikor még nem tudjuk egészen pontosan, hogy mit is akarunk.
Visszaültek a kocsiba. Az öreg a ládájára könyökölt, s újabb szivarra gyújtott. Utána körbekínálta a csomagot. Elhagyták az utászházat, az út sima volt, elmaradt a kényelmetlen zötyögés is. A vezető gyorsan vette a kanyarokat. Hajnalodott.
- Végre lehet menni becsületesen - mondta.
A másik, aki hátul ült az öreggel, előhajolt a vezetőhöz.
- Mi van a sötét üvegekkel, amiket ígértek?
- Holnap megkapom őket.
- S fel is szereled?
- Fel.
- S akkor éghet egész éjjel a lámpa?
- Ühüm - mondta a vezető.
A másiknak szeméből kiszökött az álom, s most állandóan beszélt.
- Te, hallottad, azt mondják, hogy vannak olyan autók, amelyikekben rádió is van?
A vezető csodálkozva húzta fel a szemöldökét.
- Mi van benne?
- Rádió.
- Nem, nem hallottam - mondta a vezető. - De irtó izgalmas lehet. Csak bekapcsolod s hallgatod, mi?
Az öreg szótlanul ült s szivarozott.
Egymás után maradtak el a szürke hajnali álomba burkolózó falvak. Leértek a síkságra, a folyó mellé.
- Még egy fél óra, s otthon vagyunk - mondta a vezető.
Király László
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.