(részlet a Bethlen-tanulmányból)
Bethlen egész életét betöltötte a politika, mert hiszen ez a gondolkozás éppannyira a saját életfilozófiája volt, mint uralkodói programjának vezérfonala. S mivel életmûvének tárgya a nemzet volt, alkotó fantáziája szükségképpen politikai jellegû lett, mely az élet minden jelenségét a nemzet sorsával és jövőjével kapcsolta össze.
Ez a politikai öntudat és lelkület azonban különbözik a szó mai értelmezésétől is. Ha ma azt mondom valakiről, hogy politikus, akinek a politika egész érdeklődését leköti, s annyira kielégíti, hogy más egyébbel nem is törődik, nyilván egy olyan specializált értelmét használom a politikának, melyet csak a modern idők fejlesztettek ki. Ma igenis lehet beszélni politikáról ebben a kizárólagos értelemben, mely elválasztja azt a lelki embertől, sőt elválasztja az olyan tevékenységektől is, amelyekre csak másodlagos, úgyszólva csak átvitt értelemben szoktuk alkalmazni a ,,politika? szót, mint pl. a ,,kultúrpolitikai? s hasonló akcióktól.
Bethlen Gáborral kapcsolatban ilyen specializált politikusságról nem lehet beszélni.
Egész életében, de főleg élete utolsó szakaszában mind hatalmasabban bontakozott ki benne a lelkiek iránt szenvedélyesen érdeklődő lelki ember.
Bethlen életének egyik legmélyebb, egyénileg a legerősebb rugója a szellemi, a lelki ember magaslatára való vágyódás és törekvés volt. Gyermekkorának elhagyatottságában a tudatlanság égette a legfájóbban, s később is az okozta neki a legnagyobb keserûséget, ha ellenfelei mûveletlennek, barbárnak tekintették vagy híresztelték.
Bár önnevelésére nagy erőfeszítéseket tett, voltaképpen sohase tudta kipótolni saját személyére nézve azokat az alapvető fogyatkozásokat, melyeket a gyermek- és ifjúkor legfogékonyabb s a tanulás szempontjából pótolhatatlan éveivel veszített el. A kor mûveltségének alapvető tényezőjében, a latin nyelvben hosszú idők után is csak a szokásos, általános kifejezési formák ismeretéig és használatáig vitte, s bár még fejedelemsége legelfoglaltabb éveiben is naponta egy órát fordított a német nyelv elsajátítására, abban sem jutott teljesebb eredményre.
Gyermekkora óta hadban és az ország dolgaiban forgolódva, bármennyire is szeretett volna tanult, tudós ember lenni, s bármennyire is sokra, talán a legtöbbre tartotta a lélek és szellem mûveltségét, kénytelen volt erről nagy részben lemondani s elhordozni a közügyek áldozatának szomorú magyar sorsát.
De viszont éppen ez a fájdalmasan érzett fogyatkozás fakasztotta ki lelki emberének egyik legnemesebb vonását, azt a szellemi önzetlenséget, amellyel másoknak akarta meggazdagítani az életét azokkal a lelki kincsekkel, amiket tőle az élet megtagadott. Ez a lelki és szellemi önzetlenség - egyike a legszebb és legdicsőségesebb emberi tulajdonságoknak - volt az indítórugója és vezérlő lelke annak a nagyszabású kultúrateremtő és szervező munkájának, amelynek hatásai túlélték egyéb tevékenységeinek eredményeit, s még ma is eleven erővel lüktetnek a magyar intelligencia életében. Ezért az önzetlenségért mondhatjuk azt, hogy Bethlen Gábor kulturális tevékenysége igazi fejedelmi hódolat volt a Szellem trónja előtt.
Elsősorban azt szerette volna, hogy saját családjában nevelődjék mûvelt generáció, s utódai pótolják azokat a hiányokat, amelyek az ő életében maradtak. A mûveltség áldásait - saját gyermekei kiskorukban elhalván - öccsének fiai, István és Péter számára akarta biztosítani. Ezért már serdülőkorukban külföldre küldi őket világot látni, tanulni, mûvelődni. Útjuk, tapasztalataik iránt folytonosan érdeklődik, azokat irányítja, tanácsaival vezérli, s nem kímél semmi költséget, csak hogy európai mûveltséget biztosíthasson nekik. De távolról sem állott meg a családi körben. Nagy gonddal válogatta ki a tehetséges magyar fiúkat, társadalmi különbség nélkül, s mint a maga alumnusait járatta őket a külföldi akadémiákon; a legkülönbeket, mint Bojthyt, Geleit, Keresztúrit, Csulait, udvarában alkalmazta, s másokat is állandóan segített és támogatott külföldi tanulmányaikban, mûveik kiadásában.
A kultúra, a mûveltség terén is európai nívó lebegett a szeme előtt.
A magyar iskolákat, a kezdetleges itthoni pedagógiát és didaxist nem tartotta kielégítőnek. A tanítók elé azt a célt tûzte ki, hogy ,,ne magyar iskolákban való hitvány szokás szerint tanítsanak?, hanem tanulják el és kövessék a külföldi legjobb mintákat. Ezek között nagyra becsülte a jezsuiták nevelési és tanítási rendszerét.
Legmerészebb ideája a magyar akadémia volt, amely a külföldi egyetemek nívóján mûvelje a magyar tudományt. Bár a magyar akadémia gondolatát Apáczainak szoktuk tulajdonítani, s bizonyos szempontból helyesen is, kétségtelen, hogy Bethlen Gábor végső célja sem az volt, hogy külföldi tudósok behozatalával állandóan, örökre idegen kultúrát és szellemet plántáljon el Erdélyben, hanem hogy külföldi tudós professzorok átmeneti munkája nyomán magyarok növekedjenek, akik aztán magyar szellemben asszimilálják és fejlesszék tovább, európai nívón, a kultúrát. A külföldi tanárok (előbb Opitz, majd Piscator, Alstedius, Bisterfeld) megnyerésével és behozatalával elsősorban a főiskolai nívó s az európai szellem biztosítása volt a célja, s különben is még hiányzott a magyar tudósgárda, amelyiknek munkájára főiskolai nívón bízhatta volna a kultúra terjesztésének és fejlesztésének misszióját. De célja éppen az ilyen magyar tudósgárda megteremtése.
Az akadémia gondolata Erdélyben idegenszerû és érthetetlen volt. Az ország közéletének aktív tényezője, a főurak és a nemesség voltaképpen felesleges és szükségtelen luxust látott benne, s fejedelmi szeszélynek fogta föl annak sürgetését. De Bethlen rákényszerítette a főiskolát az országra, mert társadalomalkotó tervének tengelyét látta benne.
? maga fejedelmi módon gondoskodott életében is, halála utánra is az akadémia anyagi biztosításáról: öt falut, több birtokot, a tokaji szőlőket, az enyedi dézsmát, a debreceni 2000 Ft taxát, 20 000 Ft készpénzt s az építkezések befejezésére 6000 Ft-ot adott és hagyományozott neki.
Olyan fejedelmi jótétemény ez, melynek áldásait immár 300 esztendeje a nemzedékek egész sorai élvezték, s amely alapítvány százaknak és ezreknek tette lehetővé a gyermekkortól az életben való elhelyezkedésig az ingyenes vagy nagyon kedvezményes nevelkedést és tanulást. Bár a fejedelmi alapítványhoz idővel sok kisebb-nagyobb más adomány is járult, viszont a fejedelmi hagyományból sok elveszett (pl. a tokaji szőlők és a debreceni taxa), mégis mindig Bethlen lelke volt az áldozatosság szellemének táplálója, az ő emlékezete és dicsőséges hírneve maradt minden pusztulás után az újjáéledés forrása és indítója, s az ő alapítványa a vagyon magva, úgyhogy a Bethlen-kollégiumnak még 1918-ban is tízezer holdnál több birtoka volt, s a szorongató szükség mostani napjaiban is képes a Fejedelem nevének, szellemének varázsa közel és távol ezrek és ezrek lelkét indítani meg ,,vitézlő oskolájának? fennmaradásáért.
Ennek a fejedelmi iskolának igazi dicsősége azonban nem is a földi vagyonában állott, hanem a Bethlen Gábor alapító gondolatának nagyszerûségében, mellyel a rendiség társadalmi kasztrendszerét megtörve, a szélesebb társadalmi kiválasztódás demokratikus útját nyitotta meg, s a származás és vagyon kiváltságait mellőzve, a tehetség fölfedezését és istápolását, kimûvelését és közkinccsé tételét írta iskolájának programjába. Negyven alumnusának, kiket teljesen az ő alapítványa látott el, nyolcvan diákjának, kiket nagy részben szintén ő segélyezett, soraiban jobbágyfiúk éppúgy vannak, mint nemesek és főrangúak, s a földesuraknak eltiltotta, hogy a tanulni vágyó jobbágyfiúkat az iskolából kivehessék.
A lélek és szellem nemességének fölismerése s méltánylása új társadalompolitika útját nyitotta meg: a származás és vagyon mellé a szellem arisztokráciáját állítva, hogy a nemzet vezetőrétege végre a természetes alapból, az igazi erőtőkéből: a népből újulhasson és izmosodhassék föl. E ,,politikájának? köszönhető az, hogy Magyarországot és sok külföldi államot is megelőzve, Erdély a mûvelt emberek, papok, tanítók, állami tisztviselők és államférfiak egyre növekvő csapatát termelte ki a népből, s köztük országos kiválóságokat, és a Fejedelem akarata lett indítója annak a legújabb időkig tartó erdélyi intelligenciatermelésnek, mely nemcsak Erdélyt, de Magyarországot is az intelligens munkaerők seregével látta el. Ennek a nagy gondolatnak az akadémia alapítása mellett a legszebb megnyilatkozása az, hogy Bethlen egyháza szolgáit, a nép vezetőit utódaikkal együtt nemességre emelte. Eladdig ki volt mondva, hogy püspök nem lehet jobbágyfi, Bethlen minden lelkipásztort kiemelt a jobbágysorból, s ezzel a születés nemességét a lélek és szellem nemességével gazdagította meg, ami természetesen egyszerre más képet adott a nemesi osztálynak és egész nemzetfenntartó szerepének.
Bethlen Gábor alapjában véve maga is nevelői lélek volt. Olyan gazdag élettapasztalatok birtokában és olyan küldetésnek a tudatában, amilyennel ő rendelkezett, ez természetes is. Ha az elmélet terén nem is tehette, annál inkább igényelte ezt a lélek- és életformáló tevékenységet az élet iskolájában, amelynek kétségtelenül egyik legkitûnőbb tanulója és aztán leghivatásosabb professzora volt. Udvarát, fejedelmi házát és környezetét tette az élet iskolájává.
Makkai Sándor