Történelmünk: Autonomisták és centralisták

2003. december 18., csütörtök, Archívum 2003–2007

Észak-Erdély a két román bevonulás között
(1944. szeptember-1945. március)
(folytatás tegnapi lapszámunkból)
Kritikusan ki kell jelentenünk, hogy egy újabb, hamis történelmi mítosz születésének lehetünk tanúi, midőn azt olvassuk néhány román szerzőnél, hogy a budapesti Minisztertanács az augusztus 23. utáni napokban Erdély kérdésében arra utasította a hatóságokat, azok - a jövendő hadmûveleti helyzettől függően -, ,,az összes erdélyi magyar szerveződjön egy kommunista párt köré, intenzíven, sőt, erőteljesen mûködjön együtt a megszálló szovjet hatóságokkal, túllicitálva a románokat. Ebben az esetben ők (vagyis az erdélyi magyarság) megszerezhetik az orosz katonai hatóságok szimpátiáját, megnehezítve Erdélynek a román államba való visszaillesztését.? Az utasítást - az eredeti román forrás szerint - rejtjelesen eljuttatták a magyar követségekhez, innen szerezte meg azt valamilyen rejtélyes módon a finnországi román külképviselet vezetője, George Caranfil. Tetszetős történet (legalábbis román szemszögből) - csak éppen nem igaz. Az tény, hogy 24-én a Minisztertanács valóban ülést tartott, ám azon napirendi pontként még a bukaresti kiugrás sem szerepelt. Egyébként a Horthy-korszak politikai vezetői ideológiai kötődésének ismeretében megállapíthatjuk, hogy egy ilyen határozatot az antikommunista, szovjetellenes és nácibarát Sztójay-kabinet, valamint Horthy Miklós kormányzó sohasem hozott volna meg. Ismereteink szerint az egyedüli román történész, aki kételyeinek adott hangot a forrás hitelességét illetően, az maga Florin Constantiniu volt, aki még 1973-ban tette közzé (igaz, kivonatosan) az ominózus dokumentumot.
Ahhoz, hogy közelebb kerülhessünk ennek a problémahalmaznak a megoldásához, két kérdést mindenképp föl kell tennünk: 1. Miért szimpatizált az észak-erdélyi magyar lakosság egy jelentős része a szélsőbaloldallal (a kommunistákkal) és a szovjet megszállókkal? 2. Végeredményben az itt bemutatott (egyébként meglehetősen heterogén) kolozsvári politikai csoport milyen törekvések, szándékok mentén politizált 1944 novembere és 1945 márciusa között?
Az első kérdésre a választ részben tulajdonképpen már korábban megadtuk. A román adminisztráció visszatérte utáni atrocitások, a restitutio in integrum érvényesítése szerintünk eleve kizárta, hogy a magyar lakosság csendes belenyugvással fogadja az újabb impériumváltást. A román történelmi pártok két világháború közti kisebbségpolitikája, majd az 1944. őszi ,,bosszúszomjas? sajtónyilatkozatok, illetve az adminisztráció fellépése miatt a magyarság egy része (elsősorban a városi lakosság) - részben azért, mert kiábrándult a két világháború közti időszak kisebbségellenes, nacionalista parlamentáris rendszeréből, részben pedig a monopolhelyzetben lévő baloldali sajtónak köszönhetően - hitt a nemzeti jogegyenlőséget és a sérelmek orvoslását hirdető kommunista propagandának, vagyis a döntés hátterében nem ideológiai tényezők húzódtak meg. Az MNSZ-ben egy népfrontos jellegû érdekvédelmi szervezetet láttak, és a falusi lakosság nagy része kezdetben emiatt sorakozott fel a szervezet mögé.
A második kérdésre nehezebb a választ megadni. A korabeli források ugyanis ebben a kérdésben nem igazítanak el egyértelmûen. Több cikkben vagy nem nyilvános dokumentumban a Központi Tanácsadó Testület vezetőit autonomistáknak titulálják. Molnár Gusztáv - sokszor hivatkozott tanulmányában - úgy fogalmaz, hogy ,,a politikai önkormányzat megteremtésére irányuló szándék? erősödik fel, midőn februárban összehívják az észak-erdélyi konferenciát.
Mi úgy véljük, hogy a kolozsvári szándékok pontosabb megragadása akképpen lehetséges, ha - mint tanulmányunk elején is kifejtettük - a korabeli fogalmakkal írjuk le az eseményeket. Mint arról korábban szó volt, Magyary Zoltán autonómiaként is értelmezi azt a decentralizációt, melynek egyik változata a politikai önkormányzat. Esetünkben annak lehetünk tanúi, hogy egy (egyébként meglehetősen heterogén) csoport, ha más-más megfontolásból is, arra törekedett, hogy- kihasználva egy ritka történelmi lehetőséget - a régiót (első lépésben Észak-Erdélyt, hosszabb távon egész Erdélyt) politikai önkormányzattal lássa el.
Itt jegyezzük meg, hogy ez a törekvés a XX. században nem volt új keletû. Az első világháború után ugyanis magyar és román részről egyaránt kísérletet tettek arra, hogy regionális autonómiát vívjanak ki Erdély számára. A történelmi Magyarország szétesésekor, Kolozsváron Erdélyi Magyar Tanácsot hoztak létre, mely 1918. december 16-án kijelentette: ,,az erdélyi magyarság nem ismer el sorsa intézésére más tényezőt, mint a maga választotta szervét, az Erdélyi Magyar Kormánybiztosságot?. (Mikes, 1996, 185. A szerzők kiemelése.) Ugyanekkor az erdélyi románok is létrehoztak egy regionális közigazgatási-irányítási szervet, a Consiliul Dirigentet, a nagyszebeni Kormányzótanácsot. Egyik sem volt hosszú életû. Előbbi valójában csak papíron létezett, míg a második még 1920 áprilisában, a trianoni békeszerződés aláírása előtt áldozatául esett a francia típusú, szigorúan központosított nemzetállam romániai stratégiájának.
A bukaresti centralizáció (melyet a nacionalista, kisebbségellenes kurzus a ,,nemzeti térnyeréssel? próbált igazolni) a két világháború között nemcsak az erdélyi magyar, hanem az erdélyi román nemzet részérdekeit is sértette - utóbbi azonban nem igazán ,,lázongott?, hiszen hasznot is húzott ebből. A második bécsi döntés után létrehozott Erdélyi Párt ugyan felfogható az erdélyi magyar regionális törekvések képviselőjeként, azonban nyilvánvaló, hogy a Budapesttel szembeni különérdekek képviselete a háborús körülmények közepette nem volt lehetséges.
1944 ősze - legalábbis egy ideig úgy tûnt - kedvező lehetőséget biztosít arra, hogy a régió (pontosabban annak csak az északi fele!) a rég óhajtott - ha nem is teljes, de bizonyos fokú - önállóságot kivívja. (Ebben az időben is voltak olyanok, akik az önálló Erdélyről álmodoztak, ám nem ők voltak az események meghatározó figurái.) A józanul gondolkodók számára ugyanis nyilvánvaló volt, hogy a sikeres román és a sikertelen magyar ,,kiugrás? eleve eldöntötte azt, hogy Budapest uralmának vége. (A fegyverszüneti egyezmény által nyitva hagyott ,,kis kapu? miatt azonban legalábbis a Partium magyarsága 1946 tavaszáig nem alaptalanul reménykedett abban, hogy visszakerül magyar fennhatóság alá.) Ezután csak az volt a kérdés, hogy miként tudják mérsékelni Bukarest mindenhatóságát. A történelmi helyzet ekkor az autonomistáknak kedvezett. A bukaresti nemzeti pártokat képviselő tábornokkormányok ugyan egyértelmûen a korábbi centralizmust képviselték, ám ebből - ki őszinte meggyőződésből, ki csupán taktikai megfontolásból - az a kolozsvári politikai csoport, amely igyekezett az események menetét megszabni (már amennyire a szovjetek engedték), nem kért. Szerencséjükre a megszálló szovjetek - miként korábban kifejtettük - pillanatnyi nagyhatalmi érdekeik miatt a kolozsvári autonomistákat támogatták a ,,reakciós? Bukaresttel szemben. (Meg kell jegyeznünk, szerintünk szó sincs arról - mint ahogy egyesek korábban vélekedtek -, hogy a szovjetek egy valódi autonómia megteremtését támogatták volna az 1944 novembere és március közti hónapokban. A katonai közigazgatás feltételei közepette elképzelhetetlen volt egy tényleges önkormányzat létrehozása Észak-Erdélyben. Ráadásul a sztálini típusú államberendezkedés eleve kizárja bármiféle autonómia, önrendelkezés meglétét.)
Az általunk autonomistának nevezett csoport Bukaresttel szemben tulajdonképpen a politikai autonómia és a közigazgatási decentralizáció elvét képviselte - még ha ezt olykor óvakodtak is nyíltan hangoztatni. (Szenczei László író a Nemzetiségi Statútumtervezetet bírálván ki is jelenti: ,,Nem hisszük, hogy egy olyan központi közigazgatási szerv, aminő a nemzetiségi minisztérium, ezernyi konkrét panasz ügyében érdemben dönthessen. Ide decentralizáció kell...? (Világosság, 1944. december 17.) Ezt jelképezi az észak-erdélyi ODA Végrehajtó Bizottsága is (bár az események alakulása nem tette lehetővé, hogy Észak-Erdély egész területén tényleges hatáskörrel rendelkezzék), nem csoda, hogy a baloldali koalíció hatalomra kerülése után meg kellett szüntetni. Ahelyett, hogy az új hatalmi csoport március 6. után ,,bizonyos központi kormányzati jogkörök? újraelosztására törekedett volna, épp ellenkezőleg, a hagyományos bukaresti centralizmust képviselte tovább. Egyet kell értenünk Szenczei Lászlóval, aki 1946 tavaszán csalódottan jelentette ki: ,,Amíg a kormány nem adja fel a centralizmus elvét, a francia mintára felépített központosított államrendszert, lényegében ugyanazon az úton halad, mint antidemokratikus és diktatórikus elődei.?
Befejezésül úgy gondoljuk, hogy a közelmúltban elég forrás vált ismertté ahhoz, hogy az itt tárgyalt korszakot - a sina ira et studio jegyében - vizsgálva leszámoljunk a különböző hamis mítoszokkal és illúziókkal. Kutatásaink alapján úgy gondoljuk, hogy ami a szovjet katonai közigazgatás alatti kolozsvári eseményeket illeti, a továbbiakban tarthatatlanokká váltak azok a vélemények, melyek szerint 1944 végén, 1945 elején - budapesti sugallatra - magukat ,,a kommunista pártba átmentő irredenták? románellenes aknamunkájáról lenne szó. Valójában az történt, hogy a szovjet megszállás nehéz körülményei között, folytonos politikai lavírozások közepette egy centralizációellenes, a közigazgatási decentralizációt, erdélyi regionalizmust képviselő csoport próbálta jobb irányba terelni az eseményeket.
Nem rajtuk múlt, hogy ez nem sikerült. De tevékenységük - meggyőződésünk szerint - napjainkban is sok tanulságot kínál.
Nagy Mihály Zoltán-Vincze Gábor
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép