Botka Lászlót mindenki csak komikus színészként ismeri. De nem csak a színpadon, hanem az életben is vidám természetû, szereti a mókát - természetes hát, hogy élete során jó néhány humoros szituációba ,,keveredett?. Ilyen anekdotaszámba menő történetek mesélésére kértük most fel.
Laci bácsival néhányszor előfordult, hogy megszökött. Először otthonról, hogy színész lehessen. Aztán társulatokat is kellett ily - nem épp dicső - módon otthagynia. Az Erdélyi Magyar Színházat például egy nagylaki előadás után, éjszaka: vezető táncos-komikusként elszerződött már a Zsil-völgyi Munkásszínházhoz. Az erdélyi színjátszás történetében érdekes jelenség ez a Munkásszínház, érdemes röviden feleleveníteni történetét. A társulatot a bányászszakszervezet mûködtette, 1947. február 12-én volt az első bemutatója. Akkoriban népes magyar vendégmunkás-kolónia élt a Zsil völgyében, az ínséges esztendők a Székelyföldről tömegesen vonzották a bányákba a megélhetésüket keresőket. Csupán nyolc hónapig létezett a Munkásszínház (felsőbb utasításra szûnt meg, próbálták román társulattal helyettesíteni, sikertelenül); ez idő alatt mintegy negyven darabot mutattak be, közel félezer előadást játszottak. Olyan nap is volt, hogy hármat. A próbák nem tartottak sokáig, három-négy nap alatt készült el egy-egy darab. Kirívó eset volt a Csárdáskirálynőé, azt egy hétig próbálták, mert sok benne a zenés jelenet. Az első bemutató ,,próbái? még rövidebb idő alatt zajlottak, az Érik a, hajlik a búzakalász címû zenés vígjátékban főszerepeket játszó Darvas Dezső, a társulat vezetője és felesége, Polgár Anna utolsó nap érkeztek meg Petrozsényba. Nusi nénit a fodrász készítette, a szövegét a színészkollégák eközben felolvasták neki, elmondták, mikor mit kell csinálnia a színpadon, az énekszámokat a karmester ledirigálta - ennyi volt a próba. Este nyolc órakor zsúfolt ház előtt sikeresen megtartotta első bemutatóját a Munkásszínház.
És bár nagyon szerette a Munkásszínházat Laci bácsi, egyszer onnan is ,,megszökött?. Sőt, nem is ez volt az egyetlen kihágása: kétszer állott a színházi törvényszék előtt.
- Az első tavasz címû operettet játszottuk Vulkánban. A harmadik felvonás előtt, nem emlékszem pontosan, mi történt, miért vesztem össze Nagy Jucival, vagy ő veszett össze velem, valami volt kettőnk között, pedig nagyon szerettük egymást, és nagyon szerelmes is voltam belé, elég az, hogy még Darvas Dezső bácsi is beleszólt a veszekedésbe, de fiatal voltam, nagyon felpörcölködtem, kiugrottam az öltöző ablakán, és otthagytam a harmadik felvonást. Mire kiértem az állomásra, nagyon megszégyelltem magam. Kullogtam visszafelé, de már hiába mentem, mert rövid felvonás volt, nem is volt nagy jelenetem benne, úgy is oldották meg, hogy kihagyták azt a részt, amiben én szerepeltem volna. Jön kisvártatva a társulat, én ültem a váróteremben. Úgy néztek rám, mint a lőtt medvére. Odamentem hozzájuk, mondtam, kedves kollégáim, ne haragudjatok, tudom, mit csináltam, vállalok minden büntetést. Másnap volt a színházi törvényszék, megbüntettek ötvenezer lejre. Nem volt nagy pénz, nagyképû fiú is voltam, mert volt pénzem, kifizettem a büntetést. Ez volt az egyik kihágásom, és még volt egy. Székely Rózsival történt a dolog, nem akart táncolni. Nagyon lusta természetû hölgy volt. Addig vacakoltunk, hogy meglöktem, és leesett a színpadról. Nem akarattal dobtam le, csak úgy leesett. Persze, bejelentett a színházi törvényszéknek. Másnap délelőtt hívott Darvas Dezső bácsi a törvényszék elé, mondtam neki, hogy lóf?szt megyek én. Meg is kaptam érte a büntetést: ,,egy kiló lóf...sz 13 000 lej?. Mondom, Dezső, miért? Azt mondja, olyan buta voltál, fiam. Nem is büntettünk volna meg, mert neked volt igazad, csak miért mutattad a törvényszék felé, hogy lóf?sz?
Az erdélyi magyar színjátszás doyenjével, a nemrég 94 éves korában elhunyt Ambrus Sándorral is volt egy kedves esete.
- Az Ingyenélőket játszottuk, Sanyi bácsi volt a kertész, én meg a fia, Jankó, a szolgáló. Sanyi bácsi nagyon szeretett sakkozni. A színpad mellett, ahol a mûszaki szoba van most, ott volt akkor a klubhelyiség. Szünetben vagy jelenetek között oda mentünk, volt benn sakktábla, pingpongasztal, kártyáztunk talonmáriást, ilyen kicsi, gyenge kártyajátékokat. Sanyi bácsi mindig ott ült, cigarettáján többcentis hamu, az ráesett a sakktáblára vagy a ruhájára, de nem számított. Addig sakkozott, hogy lekéste a jelenetét. Én benn a színpadon, várom az ,,apámat?, hogy jöjjön be, menjünk fel a méltóságos úrékhoz. Sanyi bácsi felesége, Hegyesi Magda játszta a méltóságos asszonyt. Lődörögtem egy ideig a színpadon, próbáltam valamiket mondogatni, hogy méltóságos asszony, rögtön jön az apám, csak épp elment vásárolni, vagy valami hasonlót. Egyszer felkiált Magda: hol van ez a Sándor? Mondom, nem Sándor, hanem János, úgy hívták a darabban az apámat. Igen, igen, János, ott egye meg a fene, mondta bosszúsan Magda, de akkor már szaladt is be Sanyi bácsi.
A ,,hőskorszak? kiszállásos időszakában az öreg orosz teherautóra fából épített karosszériájú csodajárgány volt a színházi busz. Nemegyszer előfordult, különösen télen, hogy az autóbusz megkutyálta magát. Olyankor a társulat ,,farmotoros segédeszközként? szolgált. De a furcsa felépítményû autóbusz lábbelizabáló hírében is állott.
- Hogy melegítése legyen, a kipufogó egy vastag cső volt, hosszan végigvezetve az autóbuszban. Több kollégának odaégett a cipője, volt, akinek a nadrágja is, és volt, akinek teljesen keresztülégett a cipőtalpa, zokniban kellett hazamennie. De azok kellemes dolgok voltak. Egyszer Csíkszeredában játszottunk, nagy hó esett, míg tartott az előadás. Mondtuk a szervezőnek, ne menjünk haza, fogadjunk szobát, másnap újra fel kellett lépnünk Csíkszeredában. De nem, mert haza kell menni. Jó, nekivágtunk az útnak, el is értünk egész Tusnádfürdőig nagy keservesen, mert mindig elfagyott a gázolaj, annyi víz volt benne. Melegítették, mentünk öt kilométert, megint megfagyott. Hazajöttünk vonattal, másnap délben indultunk vissza egy másik autóbusszal - a mienk még mindig ott állott Tusnádfürdőn.
Olykor a színészek ,,kiszúrnak? társaikkal: elrejtik vagy elcserélik a kellékeket. Mókás helyzetek alakulhatnak ki, a színész improvizációs készségét igencsak próbára tevők.
- Csináltunk olyant, hogy a kollégának be kellett vinnie egy bőröndöt, s amíg a színpadon dolgozott, megraktuk az üres koffert téglával, vassal. Beleizzadt, míg becipelte, már nem volt ideje kirakni a súlyt. Vagy cigarettát tettünk be a szivar helyére, ha arról volt szó, hogy szivaroznia kell. Kinyitja a tárcát, s cigaretta van benne. ,,Hát igen, most már áttértem a cigarettára?, oldotta meg a helyzetet. De a leggyakoribb, hogy az ,,italt? valódi italra cseréltük. Ajjaj, sokszor megcsináltuk, és nagy-nagy meglepetések voltak. Velem is sokszor kilőttek, a Csárdáskirálynőben például bor helyett vodkát töltöttek. Áldott szerencse, hogy kiköptem, de háttal, nem a publikum felé. Akkor nagyon mérges lettem. Na mit szólsz, milyen volt, kérdezték, mikor kijöttem. Csuda jó, gyerekek, remek, válaszoltam. Láttuk, le is nyelted, nevettek, de ők sem vették észre, hogy kiköptem. Voltak, akik megsértődtek az ilyesmiért. Zsoldos Árpival nem lehetett viccelni, de kikacagtuk, és akkor ő is mindig helyrebillent. Mester András szeretett kilőni mással, de ha vele kilőttek, akkor nagyon ideges lett.
Mostanság már ritkán fordul elő, hogy a közönség bekiabáljon előadás közben. Régen, ha nem is volt mindennapos jelenség, de azért nemegyszer megtörtént.
- Csernátonban nagyon alacsonyan van a színpad mennyezete, még valami díszlet is volt felaggatva. Máthé Pista kollégánk szép szál, magas ember, mikor belépett, csak nyaktól lefelé látszott. És akkor felkiabáltak: hé, öreg, húzódjék le, mert nem látjuk a pofáját.
Ugyancsak a ,,hőskorszakban? fordult elő, hogy a színházat az egyház ,,konkurenciájaként? használták: vallási ünnepekkor kiküldték a társulatot vidékre játszani. Sőt, nem csak a színházat. A ,,püspökhajhászás? azonban nem volt sikeres, míg véget nem ért az istentisztelet, a székely nem ment színházba.
- Kézdiszentléleken történt, pünkösdkor, püspöklátogatás is volt akkor épp. A régi kultúrházban készült előadásra a társulat, jöttek a faluból a legények, betörték az ajtót, hogy szégyelljük magunkat, mit keresünk ott, amikor a püspök úr megy hozzájuk. Áldott szerencse, hogy engem megismertek, ne, itt van a Botka Laci bácsi. Mondom, fiúk, hát miért kell ilyent csinálni, meg akartok verni minket? Parancsoljatok, itt vagyunk. Mi nem vagyunk hibásak, minket küldtek, nekünk jönni kellett. Elmentek a legények. Kilenc órakor zsúfolt ház előtt játszottunk. Csíkszentmártonban erősen túl akarták licitálni a püspöklátogatást, aznap délután ott játszott a Dinamo és a Steaua, este jött a színház és a mozikaraván. Előadás után büszkélkedik a székely bácsi: na, mit szólnak a színész urak, futbalmeccset láttunk, mozit láttunk, színházat láttunk, de a templomban is voltunk!
És végül egy ,,jópofa? történet, eredeti Botka László-stílusban.
- Itt a sízés nagy sport volt már régen is, Sugásfürdőre akkor is jártak. Én is kaptam egy pár sílécet, soha életemben addig nem síztem. Ahol most van a felvonó, feljebb volt egy tisztás, nem túl meredek. Oda felcsúszkáltam valahogy, és elindultam lefelé nagy büszkén. Szépen mentem egy darabig, olyan húszméternyit, de kicsúszott alólam a hó vagy a léc, már nem tudom, a kettő közül melyik, én meg fenékfékkel lecsúsztam. Egy bokor mögül nekemjött egy síelő, megszólítottam barátságosan: nézze, maga marha, nem tud vigyázni? Azt mondja: vigyázni tudok, de síelni nem.
Lejegyezte: Váry O. Péter