Az ukrán holodomor, 1932-1933Periszkóp: Az ítélet: éhhalál

2004. január 15., csütörtök, Archívum 2003–2007

Óvatos becslések szerint is 6-7 millió halálos áldozatot követelt a Szovjetunióban az 1932-1933-as éhínség - a legtöbbet Ukrajnában és Dél-Oroszország ukránok lakta vidékein. Hetven évvel a tragikus események után is nyitott a kérdés: mesterségesen, élelmiszerhiánnyal előidézett tömeggyilkosságról volt-e szó?
,,Tekintettel arra, hogy a létező büntető jogszabályok nem irányoznak elő büntetést azon személyekkel szemben, akik emberevést követnek el, minden, emberevés vádjával kapcsolatos bûnügyet haladéktalanul át kell adni az OGPU helyi szerveinek.? Ezt a szigorúan titkos minősítésû utasítást küldte 1933 májusában a szovjet állambiztonsági szolgálat, az OGPU ukrajnai főnökhelyettese és a tagköztársaság főügyésze a megyei és járási állambiztonsági és ügyészségi vezetőknek. Logikusnak tetszik a feltételezés, hogy aligha született volna ilyen magas szintû dokumentum, ha a kannibalizmus csupán szórványosan fordult volna elő az 1933-as, a Szovjetuniót jelentős mértékben sújtó nagy éhínség - az ,,éhség? és a ,,tenger? ukrán megfelelőiből képzett ,,holodomor? - idején. Az 1932 tavaszától 1933 késő őszéig milliók halálával járó és a közemlékezetben mindmáig megőrzött éhezés konkrétumai csak több évtizedes agyonhallgatás után, a nyolcvanas évek végétől váltak fokozatosan hozzáférhetővé.
A holodomor létezéséről egyes nyugati publikációkból persze már 1933 tavaszától tudni lehetett. Némelyikük a veszteségeket is számszerûsítette, hol 2 millió, hol 3-4 millió halottat emlegetve. Mindez azonban legfeljebb találgatás volt, mivel a sztálini rezsim évtizedekre teljes hírzárlatot rendelt el az ügyben. Olyannyira, hogy utóbb 1933-ig visszamenőleg titkosították a népességi statisztikákat is. A lakosság számának alakulásáról jó ideig csak annyit lehetett tudni, amennyit maga Joszif Sztálin, a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának főtitkára mondott. A titkolózást nem kis malőr előzte meg. Nevezetesen az, hogy a párt 17. kongresszusán, 1934 januárjában Sztálin azt állította: a Szovjetunió lakossága elérte a 168 millió főt, majd egy 1935. decemberi beszédében bejelentette, hogy az ország népessége évente ,,körülbelül hárommillió lélekkel? gyarapodik. Csakhogy az 1937 januárjában rendezett népszámlálás óvatlanul kozmetikázatlan adatai cáfolták a sztálini kijelentéseket. Ivan Kraval, a Központi Népgazdasági Nyilvántartási Hivatal - az összeírás mintaszerû lebonyolításáért amúgy Lenin-renddel kitüntetett - vezetője ugyanis olyan jelentést küldött Sztálinnak, amely szerint 1937. január 6-án a Szovjetunióban 162 millióan éltek - azaz 6 millióval kevesebben, mint ahányan a vezér szerint három évvel korábban, és 12 millióval kevesebben, mint amennyire a Sztálin által jelzett növekedés esetén a népességnek akkorra gyarapodnia kellett volna.
A friss Lenin-rendes statisztikust rövid úton letartóztatták és kivégezték, a szovjet tudományos akadémia demográfiai intézetét felszámolták, az 1937-es népszámlálást érvénytelenítették, az adatokat pedig az archívumok mélyére süllyesztették. Ám még az 1939 januárjában megismételt népszámlálás - az előzmények ismeretében nyilván kellő körültekintéssel összesített - eredménye is csak 2,5 millióval tudta felülmúlni a Sztálin által öt évvel korábban közölt lélekszámot.
Néhány szovjet kutató már az 1960-1970-es években megpróbálta feltárni a kérdéses időszak reális demográfiai folyamatait. A kor egyik legtekintélyesebb szovjet demográfusa, Borisz Urlanyisz egy 1974-ben kiadott monográfia - ekkor még minden kommentár nélküli - apró betûs lábjegyzetében 158 millióra becsülte a Szovjetunió 1933. végi népességét, ami kerek 10 millióval tért el a hivatalos, sztálini ,,statisztika? adataitól. Legutóbb aztán a moszkvai Demográfiai és Humánökológiai Központ (CDECS) közlönyében Tatjana Harkova tanulmányban gyûjtötte egybe az éhínség áldozatait illető, eddig napvilágot látott becsléseket, melyek meglehetősen széles tartományban mozognak: némelyik 3 millió fő alá teszi a halottak számát, míg akad olyan is, amelyik eljut a 13 milliós szám közelébe is.
Eltérően ítélik meg a kutatók az éhínség földrajzi kiterjedését, és ebből adódóan a halálos áldozatok Szovjetunión belüli megoszlását is. Abban viszont többé-kevésbé mindenki egyetért, hogy az élelmiszerhiány - feltûnő módon - az ország legnagyobb gabonatermelő régióit sújtotta: Ukrajnát, az Észak-Kaukázust, a Volga középső és alsó folyása menti körzeteket, a dél-uráli régiót, valamint Nyugat-Szibériát és Kazahsztánt. Az is bizonyosnak látszik, hogy a legtöbben Ukrajnában halhattak meg. A CDECS kutatói szerint például az 1932-1933-as éhínség általuk 7,3 millióra becsült áldozata közül Ukrajnában 4 milliónyian, Oroszországban 2,3 millióan haltak meg, de Kazahsztánban is több mint 1 millióan. Ukrán történészek ezzel kapcsolatban viszont azt hangsúlyozzák, hogy az emberveszteség Oroszországon belül is a kétharmad részben ukránok lakta Kubány-medencében volt a legnagyobb. Ez pedig csak táplálja azt az azóta is szüntelen emlegetett vélekedést, mely szerint az éhínséget a szovjet kormányzat szándékosan idézte elő, mi több, nem is annyira a közellenségnek kinevezett kulákok, hanem kifejezetten az ukránság megtörése érdekében.
Ami bizonyos: a szovjet pártvezetők levelezéséből kiviláglik, már 1932 nyarán pontosan tisztában voltak azzal, hogy éhínség fenyeget. Sztálin és elvtársai azonban erről is csak háborús kategóriákban tudtak gondolkodni. Így például a pártfőtitkár augusztus elején letolta a helyzet kezelésére kiküldött egyik bizottság vezetőjét, Lazar Kaganovicsot, mert két ukrajnai megyében vagy félszáz járási pártbizottság úgymond ellenezte a gabonabeszolgáltatási tervet. ,,Mi ez? Ez nem párt, hanem parlament, jobban mondva a parlament karikatúrája? - méltatlankodott Sztálin. Majd figyelmeztette Kaganovicsot, hogy ha nem látnak hozzá azonnal ,,a helyzet kiigazításához?, elveszthetik Ukrajnát, ahol - Sztálin szerint - a Lengyelországot irányító Józef Pilsudski ügynökhálózata állt készen arra, hogy ,,megnyissa a frontot?. Ennek szellemében a hatóságok egyre keményebb adminisztratív-karhatalmi intézkedésekkel reagáltak. Ennek megfelelően válaszolt Sztálin Mihail Solohovnak, a Csendes Don írójának is 1933. május elején, miután az két levélben is szóvá tette, hogy a terménybegyûjtők szinte kifosztották a kubányi kolhozokat. Sztálin elismerte, hogy munkatársaik az ellenséggel harcolva olykor ,,szadizmusra vetemednek?, ám - érvelt - a szóban forgó kolhozok ,,állóháborút folytattak a szovjet hatalommal?, és képesek lettek volna ,,kenyér nélkül hagyni? a munkásokat és a katonákat.
A kijevi Ukrán Történettudományi Intézet által tavaly kiadott Politikai terror és terrorizmus Ukrajnában címû monográfia egyik fő tézise az, hogy a Szovjetunióban 1953-ig alkalmazott tömeges, preventív jellegû terrort egyaránt vezérelték osztály- és nemzeti szempontok. Igaz, mint azt az intézet a HVG-nek nyilatkozó igazgatóhelyettese, Sztanyiszlav Kulcsickij is elismerte: egyelőre nincsenek közvetlen bizonyítékok annak dokumentálására, hogy Sztálin tudatosan provokálta volna ki a kritikus helyzetet - s kifejezetten az ukránok úgymond megrendszabályozására -, avagy csak felhasználta erre a totalitárius rendszer belső logikája által is teremtett spontán krízist.
Akár így, akár úgy történt, az éhínség ,,etnikai irányultságát? közvetve igazolni látszik az a körülmény, hogy az előírt gabonabeszolgáltatási normákat nem teljesítő egyéni gazdálkodókat és kolhozokat - mint Kulcsickij is hangsúlyozza - csak Ukrajnában és a Kubány-medencében sújtották úgynevezett természetbeni bírsággal is. Ez azt jelentette, hogy az Ukrán Kommunista Párt központi bizottsága és az ukrán kormány - valójában persze végső soron Moszkva - 1932. novemberi határozataiban pótlólag 15 havi, illetve egyévi hús- és burgonyabeszolgáltatási normát rótt ki a gabonabegyûjtést úgymond szabotáló parasztokra és gazdaságokra. Ettől kezdve a falvakat járó, pártaktivistákkal és az OGPU munkatársaival megerősített rekvirálókülönítmények nem csupán a fellelt gabonát vitték el az utolsó szemig, hanem gyakorlatilag minden más, ott található élelmiszert és jószágot is. A fentieket erősítik a moszkvai CDECS vizsgálatai is. Ezek szerint az 1932-es és 1934-es középértékhez viszonyított 1933-as ,,extra halálozási ráta? Ukrajna majdnem minden megyéjében meghaladta a legmagasabb oroszországi mutatót. Az újabban megismerhető adatok szerint Ukrajnában a kritikus 1933-as évben több mint kétszer akkora volt a halandóság, mint Oroszországban.
,,Ha Sztálin tényleg Ukrajnát és az ukrán etnikumot akarta volna büntetni, az éhségterrornál hatékonyabb megoldást is találhatott volna? - adott viszont hangot a fentiekkel kapcsolatos kétségeinek a HVG kérdéseire válaszolva Jevgenyij Andrejev, a CDECS halandóságelemzési és -prognosztikai laboratóriumának vezetője. Felhívta a figyelmet arra, hogy ,,az egykori Volgai Német Autonóm Köztársaság területén (a mai Szaratov megyében) is hatalmas emberveszteségekkel járt az éhezés, a németek mégsem gondolják azt, hogy ezzel nemzeti mivoltukban akarták volna sújtani őket?. Andrejev szerint inkább arról van szó, hogy ,,történelmi-kulturális okok miatt a németekhez hasonlóan az ukránok között is sokkal több volt a középparaszt, a kulák, mint az évszázados földközösség, az obscsina hagyományaira visszavezethető kollektivista mentalitást inkább elfogadó oroszok között?, márpedig minél erősebb volt az ,,osztályellenállás?, annál kíméletlenebb módszerekkel igyekeztek letörni azt. Így a természetbeni bírságok kiszabásán túl járások tucatjaiban betiltották az élelmiszer- és általában a kereskedelmi tevékenységet, és valóságos blokádot létrehozva beszüntették az iparcikkszállításokat is. A személyazonossági igazolvány ekkortájt történő bevezetése pedig lényegében a tömeges éhezés elől a városokba menekülni próbáló, ám ilyen okmány megszerzésére nem jogosult falusi kolhoztagok röghöz kötését szolgálta.
Az ,,ukrán holokauszt? elméletét egyébként a nyugati kutatók sem egyöntetûen ítélik meg. Így például az éhínség szemtanúinak beszámolóit egybegyûjtő és 2000-ben Párizsban publikált kötet előszavában a francia Georges Sokoloff amolyan középutas álláspontra helyezkedik: nem zárja ki annak lehetőségét, hogy Sztálin a krízist felhasználta az ukrán nacionalisták megleckéztetésére, ám tagadja az előre kigondolt és megszervezett népirtás vádját. Az amerikai Mark Tauger, a Nyugat-virginiai Egyetem professzora - a francia Stephane Courtois és Nicolas Werth által jegyzett, A kommunizmus fekete könyve címû munkának a témával foglalkozó fejezetében foglaltakra reflektálva - ugyancsak óv ,,a felelősség és a szándékosság összemosásától?. Szerinte az 1932-1933-as éhínség ,,rendkívül bonyolult esemény?, amelynek következményei messze túlmutattak az éhség által leginkább érintett régiók határain. Mi több, Tauger úgy véli, a sztálini rendszer könyörtelen intézkedései inkább ,,egy szándékolatlan gazdasági válság és éhínség? kezelését célozták, semmint egy adott népcsoportot büntetni kívánó, előre megfontolt megsemmisítő akciót. Tauger az ukrajnai kolhozok mintegy kétötödének éves beszámolóit elemezve arra a megállapításra jutott, hogy az 1932-es gabonatermés legalább 30 százalékkal alacsonyabb volt, mint ahogyan azt a korabeli hivatalos statisztikák alapján egyes kutatók a mai napig feltételezik. A professzor úgy véli, hogy tömeges élelmiszerhiány lépett fel, és ebben a helyzetben Sztálin szemében a párt- és államapparátus, a városi munkásság, valamint a hadsereg ellátása - de még a létfontosságú, devizaforrásként szolgáló gabonaexport is - nagyobb fontossággal bírt, mint a bolsevik ideológiában amúgy is leértékelt parasztság, nem beszélve a kifejezetten kártékonynak tartott és kényszerûen megörököltnek mondott kulákságról.
A történészek e ,,tyúk-tojás? vitája azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy a sztálini erőszakos kuláktalanítás és a kollektivizálás szinte törvényszerûen torkollott ellátási krízisbe. Ha úgy tetszik, ebben az értelemben az egyéni gazdagodást is toleráló, úgynevezett új gazdasági politika, a NEP rövid ideig tartó liberalizmusával szakító szovjet pártvezetés valóban kiprovokálta az országos méreteket öltő éhínséget. Ukrajnában pedig a szabotőrök és a kulák osztályellenség elleni harc egyszersmind a renitenskedőnek, nacionalistának mondott ukránok ,,politikai behódoltatásának? is kiváló eszközévé vált. Kulcsickij szerint legalábbis korántsem véletlen, hogy az ukrán értelmiség elleni megtorlások éppen 1933-ban érték el csúcspontjukat. Abban az évben a szovjet állambiztonsági szervek csaknem 200 000 embert tartóztattak le Ukrajnában, többet, mint az azt megelőző és azt követő három-három évben összesen. Ám a tisztánlátást még az is nehezíti, hogy az 1939-es népszámlálás során mintegy 3 millió - zömmel kubányi - kozák, aki 1926-ban még ukránnak mondta magát, jobbnak látta, ha sietve oroszra ,,változtatja? nemzetiségét.
Vida László (HVG)
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép