
A költők a reménység helytartói
1958. február 20-28. között Kádár János és Kállai Gyula vezetésével magyar párt- és kormányküldöttség járt Romániában. A látogatás elsődleges célja az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését és az ezt követő brutális megtorlásokat Kádár vezetésével felvállaló magyar kormányzat konszolidációja volt a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette népi demokratikus állam vezetői körében, amelyre a vendégeknek minden esélyük megvolt, hiszen Nagy Imre és néhány társának romániai deportálásával tulajdonképpen a magyar miniszterelnök koncepciós perét és fizikai likvidálását készítették elő. A tárgyalások fő témája a két ország közötti vitás problémák, elsősorban a nemzeti kérdés rendezése volt. A román fél megelégedésére a marosvásárhelyi nagygyûlésen - a Magyar Autonóm Tartomány székvárosában - Kállai Gyula kijelentette: ,,Megmondjuk világosan. Nekünk semmiféle területi igényünk sincs. Külön öröm számunkra, hogy? a velünk szomszédos államok a területükön élő valamennyi nemzetiségi kisebbség számára a teljes jogegyenlőséget és az önálló fejlődés minden feltételét biztosítják.? Kádár is közölte a román elvtársakkal, hogy Magyarországnak nincs szüksége a szomszédaitól egy talpalatnyi földre sem.
Ezek után Keleti Ferenc bukaresti magyar nagykövet az 1958. március 29-én keltezett ,,szigorúan titkos? jelentésében megelégedéssel közölhette Sík Endre külügyminiszter elvtársnak Budapestre, hogy ,,?a határok kérdésében tett nyilatkozatokat a román elvtársak igen nagy örömmel fogadták, erősíti országépítő törekvéseiket, és úgy látják, hogy ez a kijelentés megfelel annak a nyíltságnak és őszinteségnek, ami általában az MSZMP és Kormányunk politikáját jellemzi.?
A magyar párt- és állami küldöttség romániai látogatása után készített ,,szigorúan titkos? jelentés záróbekezdésében olvashatóak (az Erdélyi Magyarság 2003. július-szeptemberi számában közölt dokumentum) a Biharpüspökiből való visszautazás alkalmával Alexandru Moghioro? pártvezérnek - ilyen alkalmakkor Mogyorós Sándor KB-titkár elvtársnak - a Keleti Ferenc magyar nagykövet által rögzített szavai. ,,(?) mintegy váratlanul megkérdezte tőlem, hogy meddig fogjuk mi még a magyar himnuszt megtartani. A kérdésből kiderült, hogy a román elvtársak aggodalommal figyelték a magyar himnusz hatását, különösen a magyar lakosságra, és szívesen vennék, ha már más himnuszunk lenne. (Ha valamelyik költőnk, illetve zeneköltőnk megajándékozna bennünket egy nagyszerû új himnusszal, ezt mi is szívesen vennénk. Ezt meg is mondtam az elvtársaknak.)?
Ezt az ez idáig rendkívül szûk körben ismeretes, de egy egész történelmi korszakra jellemző, utóhatásaiban és a politikai gondolkodásban még ma is elevenen élő, titkos jelentésben megőrzött mozzanatot a Magyar Kultúra Napján nem csak illik, hanem kötelességünk is megemlíteni. Már csak azért is, mert a magyar Himnusz miatt méltatlankodó nagyváradi Alexandru Moghioro?-Mogyorós Sándor kommunista vezér család- és személynévhasználata maga is egy-, illetve kétféle irányultság jelzése, a nemzeti jelképek meggyalázása pedig a mába is átnyúló gyakorlat bizonyos politikai szférákban. ,,A szomszéd országok érzékenységére való tekintet? sûrû emlegetése a magas politika szintjén ma is az Alexandru Moghioro? elvtárs önfeladó szervilizmusára emlékeztet, de vannak esetek és személyek, amikor az egykori és a mai véleményalkotás fedi és erősíti egymást.
A Himnuszt - Hymnus - a magyar nép zivataros évszázadaiból címû költeményt - Kölcsey Ferenc, a reformkor költőóriása a kézirat tanúsága szerint 1823. január 22-én fejezte be a ma Romániához tartozó egykori Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Szatmárcsekén. Zenéjét két évtizeddel később, 1844-ben Erkel Ferenc szerezte.
Története rendkívül érdekes és izgalmas, hiszen Kölcsey Himnusza - és ez valami fantasztikus! - előbb kapaszkodott meg és rögzült a magyar köztudatban, mint a jogállam alkotmányában. Állami önállóság híján a magyar nép a lelkébe cikkelyezve, egy néphez-nemzethez, az azonos nyelven beszélők kultúrájához tartozónak érezte, tudta, és ekképpen szélesítette elterjedtségét, nyomatékosította elfogadottságát a magyar nyelvterület határain kívül is. 1896-ban, Athénban, az első modern olimpia első magyar aranyérmének megszerzése pillanatában (Hajós Alfréd, úszás) a görög királyi katonazenekar az osztrák himnuszt kezdte játszani a bajnok tiszteletére. Magyarország mint ilyen nem létezett, monarchia részét alkotta, ezért nem illette meg külön himnusz. Görögországban, az Athéni-öbölben egy kis magyar közösség énekelte el csupán Kölcsey versét, Erkel szerzeményét az első olimpiai bajnok tiszteletére.
Bármennyire furcsa, Kölcsey Himnusza csak ,,?a kommunizmus bukása után, a jogállamiság és a demokrácia követelményeinek megfelelően átírt alkotmányba került be?? (Haza a magasban - Magyar nemzetismeret II., Bp., 2002.) Megírása után több mint másfél századdal!
A Magyar Kultúra Napján hadd emlékeztessünk arra is, hogy Kölcsey verse a történelem és világ sok országának gyakorlatától elütően hagyományőrző, tökéletesen megfelel a klasszikus himnusz mûfaji követelményeinek. Az ókori himnuszok az istenek és az uralkodók dicsőítésére buzdítottak, a középkori himnuszok a szenteket magasztalták. A francia Marseillaise ezzel a hagyománnyal szakít - írják Bakos Istvánék a már említett könyvben -, a francia himnuszból eltûnt a vallásos tartalom, és a nemzet lett a dicsőítés tárgya.
,,A mi Himnuszunk imádság, Istenhez szóló fohász. Megtaláljuk benne a hazának mint megszentelt térnek a dicsőítését és a nemzet múltjának értelmezését. (?) a nemzeti történelem legfontosabb tanulságait tekinti át a költő. (?) ?elismeri, hogy a szenvedések sorozatát a magyar nép bûnei okozták, ám az utolsó versszakban - a megismételt fohászban - szánalomért fordul Istenhez, hogy a mérhetetlen kínok, a megszenvedett bûnök után hozzon a nemzet számára jobb jövőt.?
A múlt évben a Magyar Kultúra Napján Szatmárcsekén, Kölcsey szülőfalujának református templomában az ökumenikus istentisztelet alkalmával Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajztudós, népzenekutató egyebek mellett arról szólt, hogy számunkra különösen fontos a magyar nyelv és kultúra ápolása, hogy a határon kívüliek számára a Himnusz többet jelent, mint az anyaország polgárainak: a magyarsághoz kötődés igen erős szálát csomózza össze a nemzeti ima.
Ezt mi folyamatosan érzékelhetjük, de egyszersmind büszkeséggel gondolunk a magyarság összességében gondolkodni tudó és érte cselekedni is képes egykori és most élő értelmiségiekre, akik Kölcsey és Erkel a magyarság tömegei által is himnuszi rangra emelt és közakarattal szentesített imáját nem voltak hajlandóak sem átírni, sem helyette mást ,,költeni?.
Nagy Gáspár, a Magyar Kultúra Napjának múlt évi soproni ünnepségek költő-előadója többek között arról szólt, hogy ,,a költők a reménység helytartói?, akikre a nemzetnek szüksége van. ,,Szükségünk van, hogy emlékezzünk azokra a költőkre, írókra, alkotókra, akik a magyar irodalom hajnalától máig, kézfogásként adták tovább a megmaradás reménységét.? ,,Az írástudók felelőssége, megmarad-e nyelvünk, mi magunk megmaradunk-e? - folytatta.
Orbán Viktor volt magyar kormányfő ez év január 18-án, a Magyar Kultúra Napja tiszteletére rendezett budapesti gálaesten felkért előadóként mintegy Nagy Gáspár-i szavakra rímelve emelte ki: ,,?a négy legfontosabb kérdés közé kell sorolnunk a kultúra és a magyar nyelv ügyét is. Hiszen mi olyan nép vagyunk, amelyet elsősorban nem vérségi kötelékeink fûznek össze. Bennünket sokkal inkább a kultúra és a magyar nyelv tesz közösséggé és nemzetté, ezért ha ez elvész, mint a rosszul összeabroncsozott hordó dongái, mi is szétdőlhetünk. Nos, talán ez az oka, hogy a magyar nyelv ügye, a magyar kultúra ügye Magyarországon a legfontosabb kormányzati ügyek közé tartozik.?
,,(?)Ravasz László püspök úr mondta egyszer a következőket - folytatta a volt magyar miniszterelnök -: ,,Nekünk a nyelvünk nagyobb kincsünk, mint a földünk, mert régibb, és akkor is él, amikor a föld már nem a miénk. Nagyobb, mint a történelmünk, mert történelem a nyelvben elfér, de a nyelv nem fér el a történelemben. Az egyetlen nemzeti vagyonunk, amelyből a szegény embernek is éppen annyi jut, mint a hercegnek, s csak annak nincs belőle semmije, aki maga dobta el magától. Titkos jegy, amelyről minden bábeli zûrzavarban egymásra ismerünk, címer, amelyet büszkén hordozunk, az emberi szellem mérkőző porondján. (?) a föld mellett ma már a nyelvünk szinte az egyetlen nemzeti vagyon - hangzottak a továbbiakban az Orbán Viktor szavai -, amit még nem sikerült senkinek sem kiárusítani, legfeljebb csak leértékelni. Holott a gazdaság történetével foglalkozó történészek jól tudják, hogy a második világháború után csak azok a nemzetek és népek tudtak felemelkedni, és ma már a világ legsikeresebb nemzetei közé soroljuk őket, akik ragaszkodtak saját szavaikhoz, nyelvükhöz és kultúrájukhoz. Ezek a nemzetek a második világháború után minden gazdasági nehézség ellenére is hihetetlen mennyiségû erőt és elszántságot fektettek abba, hogy egyéni ízeiket, kincseiket, ízlésvilágukat, nyelvüket, vagyis a legbecsesebb nemzeti vagyonukat megőrizzék, és másoknak is megmutassák.(?) Így tettek a portugálok, a finnek és az írek, akik egyenesen újra felfedezték a saját nyelvüket. (?) aligha fordulhat elő, hogy míg leromlik a nyelv, elzsibvásárosodik a kultúra, közben virágozzék a gazdaság és felemelkedjék a nemzet.?
A nagyívû beszéd teljes szövege a www.gondola.hu internetes portálon olvasható. Kíváncsiak vagyunk, hogy ezek a legyengített magyar kultúra ellenében útnak engedett szavak eljuthatnak-e az erdélyi olvasóhoz, hisz való igaz, hogy ha ez már nem lesz elég erős, hogy a vállára vegye és átmentse a nemzetet utódainknak, akkor a nemzetek helyét a magánbirodalmak, a magánállamok veszik át. A bankárvilágok, amelyek csápjai mindenhová elérnek.
A Magyar Kultúra Napja előtt utánanéztem, hogy lapjaink, kalendáriumaink legalább kisbetûvel jelzik-e ezt a napot. Találtam olyan ,,irodalmi?, ,,kulturális? és egyéb alcímeket viselő kiadványokra, amelyek még a hónap évfordulói között sem említik meg ezt a napot, de arról ma sem feledkeznek meg, hogy 120 évvel ezelőtt született Gábor Andor - azt nem mondhatom, hogy Alexandru Moghioro? eszmei elődje, mert az utóbbi erre is alkalmatlan volt, de hogy Kölcsey Himnusza az Orgovány szerzőjének sem tetszett, arról meg vagyok győződve.
Sylvester Lajos