Paál Árpád székely kulturális autonómiatervezetét végül nem lehetett a román parlamentben törvényjavaslatként előterjeszteni, bár az Országos Magyar Párt 1933-ban marosvásárhelyi nagygyûlésén úgy döntött, megkísérli a dolgot. A történelem kereke azonban nagyot fordult, a hasonló kezdeményezések ideje elmúlt, Európa az új világháború felé sodródott. Romániában a parasztpárt után ismét a liberálisok kerültek hatalomra, Gheorghe T?t?rescu 1934 és 1937 közötti első miniszterelnöksége a romániai magyarság 1918-cal kezdődött 22 éves történetének mélypontját jelenti - állapítja meg Mikó Imre idevágó munkájában.
Még a bécsi döntés előtt, a királyi diktatúra idején, a változó nemzetközi erőtérben, mely a két ország viszonyára is messzemenően kihatott, sokan abban reménykedtek, a két állam kölcsönös kisebbségvédelmi szerződést fog kötni, akkor született pár olyan javaslat, vázoltak fel pár olyan elképzelést, melyben az autonómiagondolat erőteljesen jelentkezett. Ezekből szemelgetünk sorozatunk utolsó, lezáró közleményében.
Aki mindkét úton végigment: Jakabffy Elemér
Gh. T?t?rescu második miniszterelnöksége idején (1939-40) ígéret hangzott el egy kisebbségi törvény megalkotására, s bár a terv a nemzetközi helyzet gyors változása miatt hamar lekerült a napirendről, a Magyar Népközösség berkeiben pár hónapig dolgoztak rajta. Bánffy felkérte Jakabffyt is a részvételre, errefel küldte el neki a nagy tapasztalatú politikus és jogász, a Lugoson megjelenő Magyar Kisebbség szerkesztője a maga 1930-ban készült, de 1939-ben átdolgozott törvénytervezetét, melyet kivonatosan ismertetünk az alábbiakban.
Jakabffy, aki a Népszövetség kisebbségi kongresszusait az OMP képviseletében szorgalmasan látogatta a húszas és harmincas években, s jól ismerte az erdélyi román képviselők magyar parlamentbeli tevékenységét is még a dualizmus korából, mindjárt az első leütésnél a kollektív jogok álláspontjára helyezkedik: ,,Románia területén az országos többségi nemzet mellett országos kisebbségi nemzetek mint ilyenek jogalanyok a következő etnikai kisebbséget képező népek: magyar, német, ukrán, bolgár, orosz és szerb.? Jakabffy hivatkozik arra, hogy 1868-ban a román képviselők ugyanezt kérték a magyar képviselőháztól. Ha igénylik, e státus elnyerése nem tagadható meg másoktól, így a zsidóktól, tatároktól vagy cigányoktól sem - teszi hozzá. Nemzetisége eldöntésére mindenki maga jogosult.
Döntő paragrafus a 4-es: ,,Az országos kisebbségi nemzetek oktatási, más közmûvelődési és jótékonysági ügyeiket, közigazgatásukat és jogszolgáltatásukat saját nyelvükön a jelen törvény rendelkezései szerint intézik, illetve ezekbe befolynak: a törvényhozásba számarányuknak megfelelően kapnak képviseletet, és joguk van megfelelő képviseletre a központi kormányzatban is.? Az észt minta alapján népszámlálás idején Jakabffy nemzeti kataszterbe íratná össze a kisebbségi nemzetek összes tagját, ezek igazolványt kapnának, mely felhatalmazná őket, hogy szavazzanak az egyes nemzeti tanácsokra kiírandó választásokon. A nemzeti tanácsok államhatalmi végrehajtó funkciókat vállalnak át, így többek közt:
- kisebbségi alminisztert javasolnak
- a kormány elé terjesztik határozataikat, melyek törvényhozási képviseletükre, közoktatásukra, kulturális ügyeikre, közigazgatásukra, közgazdaságukra és igazságszolgáltatásukra vonatkoznak
- vádat emelnek azok ellen, akik kisebbségi ügyekben vétséget követnek el, felhívják a kormány figyelmét a törvénysértésekre, melyek a jogegyenlőséget sértik, pert indítanak a Kisebbségügyi Bíróságon és a közigazgatási bíróságokon, ha szükségét látják.
Minden egyes Nemzeti Tanács tehát igazi önkormányzati szerv - az állam a kisebbség számarányának és szükségleteinek megfelő részt utal ki számára költségvetéséből -, s észt mintára fölötte az államot csak felügyeleti jog illeti meg.
Részletesen szabályozza Jakabffy tervezete a külön főhatóság alá rendelt kisebbségi iskolák ügyeit, tannyelvhasználatát, hogyan toborozzák tanulóikat, pedagógusaikat, milyen tantervet követnek. Itt most azt idéznők, ami máig ható tanulsága a megélt keserû történelmi tapasztalatnak:
,,A kisebbségi iskolák saját jellegét nemcsak a tannyelv határozza meg, hanem az is, hogy kisebbségi nemzetük egész eszmevilágát a jövő nemzedékre átruházni igyekszenek.? Ideig-óráig meghagyni az anyanyelvet, de elorozni a szellemet - hányszor élhette meg a kisebbség azt, hogy saját nyelvén pusztítóan idegen szellem árad felé?
A hivatalos társnyelv
A szó szoros értelmében érdekfeszítőek azok a cikkelyek és a hozzájuk csatolt indoklások, melyek a hivatalos nyelvre vonatkoznak:
,,43. § Olyan vármegyék és városközségek területén, melyekben valamely országos kisebbségi nemzet tagjai a lakosság többségét teszik, a közigazgatás minden ágában, ideértve az állami üzemekét is (vasút, posta stb.), és az igazságszolgáltatásban az államnyelv mellett az illető országos kisebbség nemzeti nyelve mint hivatalos társnyelv használandó.
44. § E vármegyékben és városközségekben a közigazgatási (üzemi) tisztviselők, bírák és bírósági tisztviselők az illető országos kisebbségi nemzet tagjaival és intézményeivel hivatalos érintkezésükben szóban és írásban kizárólag a hivatalos társnyelvet, ellenben általános intézkedéseiknél ezt az államnyelvvel párhuzamosan használják.
45. § E vármegyék és városközségek területén csak olyan közigazgatási (üzemi) tisztviselők, bírók és bírósági tisztviselők alkalmazhatók, akik az államnyelv mellett az illető hivatalos társnyelvet írásban és szóban bírják.?
A három paragrafust érdemes kétszer is elolvasni, Jakabbfy nagyon átgondoltan vetette őket papírra. Tükröződik benne annak az embernek a tapasztalata, aki annak idején többségi országgyûlési képviselőként került kapcsolatba a kisebbségi kérdéssel, utóbb e sorscsapásként rámért fátumot közéleti emberként vállalta is, két olyan szempontból gondolhatta hát végig a dolgot, mely szempontok kortársai zöménél kizárták egymást, de melyeket neki sikerült összeegyeztetnie, ezzel vált a mai kollektív kisebbségi jogalkotási törekvések úttörőjévé.
Még annyit: Jakabbfy hivatalos társnyelv mellett hivatalos kisegítő nyelvről is beszél tervezetében, itt ugyancsak a kisebbségek nyelvéről van szó, de olyan településken és megyékben, ahol azok a lakosság legalább húsz százalékát teszik ki. Úgy látta ugyanis jónak, ha mind a közigazgatásban, mind az igazságszolgáltatásban élhetnek az anyanyelvi érintkezés előnyével a kisebbségiek olyan helyeken is, ahol nem képeznek számbeli többséget a településen vagy megyén belül, s itt vagy a tisztviselőktől várná el a kisegítő nyelv ismeretét, vagy hivatalos tolmács közremûködését kéri. Eme elveket azóta általánosan elismerik, kár, hogy alkalmazásuk és rendszerré való kiépítésük terén még rengeteg a tennivaló.
Amit fennebb a nyelvi kérdés szabályozása nyitva hagyott, arra a továbbiakban kerít sort. Mert mi van akkor, ha a nyelvhasználat demokratikusan megoldódott ugyan, de kisebbségieket továbbra sem alkalmaznak egyáltalán vagy kielégítő százalékban a közhivatalokban, miként ez megtörtént számtalanszor? Nos, Jakabffy a számarányos alkalmazás mellett tör lándzsát a közigazgatásban, igazságszolgáltatásban stb., azt pedig, ami a maga korában mindennapi gyakorlat volt - kötelezték még a kisebbségi magánvállalatokat is arra, hogy többségi alkalmazottakat és igazgatótanácsi tagokat vegyenek fel! -, nos, ezt kimondottan tiltaná, a származáskutatással és társaival egyetemben, miként az jogállamban természetes is.
Jogi építménye zárókövéül Jakabffy külön felállítandó Kisebbségi Bíróságra bízná a törvény paragrafusainak be nem tartása kapcsán előterjesztett panaszok elbírálását. Nagyon helyesen, mondjuk mi ma, valóban külön erre szakosodott intézmény a legalkalmasabb e célra. Ez védettséget biztosíthat a külső nyomásokkal szemben, szavatolhatja a pártatlanságot és beleérző hozzáértést - mert szabad-e egy ennyire kényes lelki, de egyúttal biztonságpolitikai kérdést, mint a kisebbségi teljes jogegyenlőség és emberi méltóság tisztelete, nem empátiával kezelni?
A világháború utáni fellélegzés: 1944-47
A romániai magyarság javára született különféle autonómiatervezetek a két világháború között azonnali eredményt nem hoztak, foganatjuk nem lett, történelmi távlatban tekintve azonban tagadhatatlan, hogy előkészítették azt a három évet, amit mind ez ideig a nyolcvan éve tartó kisebbségi sors legígéretesebb, bár meglehetősen kurta korszaka jelentett. Jellegzetesen átmeneti időszak volt ez is, Erdély északi részének visszaszerzése, a számára előnyös új békeszerződés megkötése érdekében és fejében a román állam olyan engedményekre kényszerült, amit aztán évtizedekre elhúzódó fokozatossággal - néha ezt is lehet méltányolni - viszavont ugyan, de melyek máig modell erejével hathatnak egy pozitív kibontakozás reményében. Az 1945-47-es években gyakorlatilag magyar kultúrautonómia érvényesült Romániában, de ennél jóval több is, s mindez reális nemzetiségi önkormányzat reményével kecsegtetett. Felsorolásszerûen: állami magyar egyetemként folytathatta munkáját a négy év alatt felállított kolozsvári tudományegyetem, két tankerületbe szervezetten saját tanfelügyelőségeknek alárendelten dolgoztak a magyar iskolák, megőrizve a négy év pluszát, a rendőrségen, közhivatalokban magyar vidékeken magyarokat alkalmaztak, köztisztviselők közt mindenütt sok volt a magyar, a baloldali hegemónia ellenére viszonylagos sokszínûség nyilvánult meg a magyar érdekvédelmi szövetségben, bár az új diktatúra előrevetítette árnyékát, s különösen 1947-ben ez már kimondottan baljóslatúvá tette a kilátásokat. Nem csak a rendőrállami üldözés és őrjítő hivatali vegzálás szünetelt, nem csupán a diszkriminációk rendszere nem mûködött, nem csupán a kollektív bûnbakképzést és kitelepítést sikerült megakadályozni, de a belső önrendelkezés elemei is megjelentek. Leépítésükre, megbénításukra a diktatúra 1948-ban bekövetkező nyílt instaurálásával került sor. A kommunista párt hadat üzent a magyar társadalom hagyományos közéleti elitjének, a vagyonos és irányító rétegeknek, ezzel a tulajdonképpen polgári demokratikusnak tekintett vívmányok megkapták a kegyelemdöfést. A Magyar Népi Szövetség vezetőit a polgári szárnyat képviselő egyházfőkkel, közéleti személyiségekkel együtt letartóztatják, beköszöntött a terror és kérdésmegoldás totális befagyasztása. Hogy egyik napról a másikra mégsem lehetett felszámolni mindent, jelzi, hogy a kommunista állam az állandó szûkítés rendjén is kénytelen volt a székely területi autonómiával ilyen vagy olyan formában még évtizedekig kísérletezni, s bár gondoskodott róla, hogy az végül teljesen kiürüljön, csökevényes és elfajzott alakját a hatvanas évekig meg kellett tûrnie.
Egészében véve az 1945-48-as évek ,,titka? talán az, hogy ez idő alatt sikerült úgy-ahogy, de mégis megőrizni a négy év (1940-44) alatt kiépült intézményhálózatot, a teljes értékû állampolgárságot garantáló intézményes és részben jogi hátteret, azaz eltérően 1919-20-tól, úgy került sor főhatalomváltásra, hogy ez nem jelentette egyben a magyar intézmények szétverését is. A visszaállított román uralom nem nyúlt korábbi módszereihez, hogy ne veszélyeztesse a párizsi békekötés esélyeit. A Magyar Népi Szövetség is úgy kísérelte megnyerni a kisebbség bizalmát 1945-ben, hogy eme intézménynek átmentése számára ígért védőernyőt - holott vezetői és azok irányítói egészen más célra szánták, mint az kiderült már 1945-ben a marosvásárhelyi százas intézőbizottsági ülésen, és egyre világosabbá vált, ahogy a diktatúra nyílt instaurálásának időpontja közeledett. Az MNSZ azóta is zsákutcába vivő politizálás példája marad, míg kiutat igazából az akkori intézmények továbbépítése mutatott volna.
B. Kovács András