A szlovák szavakat helytelenül használók is nyelvbűnt követnek el. Nyelvbűnmegelőzés miatt, valószínű, a tót nyelvhelyességi szótár legfrissebb kiadását kell a kisebbséginek mindig magánál tartania, és mielőtt ajka szólásra nyílnék, végig kell nyálaznia azt. A félmilliós szlovákiai magyarság körében, különösen Dél-Szlovákia polgárai körében, amelynek majdnem színmagyar lakosságát a betelepítésekkel hígították, máris jelentős a felháborodás, Gombaszögre és Pozsonyba tüntetést hirdettek, de mindenfelé röpködnek a panaszos szavak is: a magyar lakosság egy része lapít és sunyít, az értelmiség nem áll egységesen ezeknek a megmozdulásoknak az élére. Az önemésztő önmarcangolás ilyen esetben szinte természetes, és talán jó is, hátha kirázza a közönyből a nyelvtörvénnyel nyomorítottakat. Más oldalról közelítve a felvidéki közállapotokhoz: a nyelvtörvény még életbe sem lépett, de a gátlástalan, kormány- és parlamenti szintről dirigált nacionalista, alapvető emberi jogokat bemocskoló politikai kurzus máris fertőz, kitermelte a hétköznapi nacionalizmust. Magyar munkás panaszolja, hogy a munkahelyen sem beszélhet anyanyelvén. Az öccsével is kénytelen szlovákul beszélni, mert különben kirúgják mindkettőjüket. A neve elhallgatását kérő panaszos mondja: ,,Tegnap meg a fasiszta szlovák bábállamból ismert mondással förmedtek ránk a villamoson, hogy Na Slovensku po slovensky, vagyis Szlovákiában tessék szlovákul beszélni. Lassan már odajutunk, hogy már csak odahaza beszélhetünk az anyanyelvünkön" — mondja a mátyusföldi Diószegről (pardon, Sládskovicovo) Pozsonyba ingázó kőműves.

Az államnyelvtörvénynek nevezett sovén-nacionalista förmedvény rendeltetése világos: felgyorsítani az asszimilációt, a magyar mellett a cigány, a rutén, a lengyel lakossági réteget is a szlovák eredetmítosz elfogadtatásával bekebelezni.

Magyarországi — a baloldali körökhöz tartozó — egykori politikai vitapartnerem, O. L. villámpostán üzeni: ,,A legnagyobb baj, hogy nincs megfelelő »magyarságvédő« politikánk. Se jobb-, se baloldalon! Mindig mi engedünk, mindig túljárnak az eszünkön, és gátlástalanságaikat nem ítéli el az EU, mert csak piacnak kellettünk!

Ezek az ún. kisantantállamok igencsak követik a francia példát, ugyanis aki Franciaországban bevándorol, lehet kameruni, szenegáli vagy reunioni, az francia, és kötelező rá az államnyelv! Ez ám a nemzetállam! Nincs nemzetiség! Ezt akarják kedves szomszédaink is.

Istenem! Mikor fogunk már össze, jobb- és baloldal, hogy ugyan reális, de magyarságvédő politikával méltó választ adjunk e magyarfaló, gyűlölködő országok politikusainak."

A testes idézettel témánkat a hazai — Kárpát-medencei — közös fonni való szálaihoz bogoztuk. A magyar nemzettest egy részét a törvény köntösébe bújtatott pusztító inzultus érte, éri. Legalább akkora összmagyar felháborodásra volna szükség, mint a romániai falurombolások idején, amelynek hullámai elérték az európai és amerikai metropolisok lakosságát, a politikai vezetést is. Az anyanyelvrombolás pusztítóbb lehet, mint a falurombolás. A mostani tiltakozás nem öltött tömegméreteket, emiatt képtelen fellármázni a világot. ,,A magyarok puhák — írja egy révkomáromi férfi —, Szlovákia, sajnos, már rég nem jogállam, hanem jogálom, csak egyetlen nemzet, a szlovákok alkotmányos jogát garantáló egynemzeti diktatúra." ,,Ha a magyar polgárok még arra is bénák, hogy éljenek azokkal a jogokkal, amelyeket a törvény biztosít számukra, akkor egyáltalán miről beszélünk?" — zárja azt a gondolatsort B. J., amelynek arra kellene késztetnie mindannyiunkat, az írott és elektronikus médiát, a közvélemény egészét, hogy emiatt a (nemzet)részt pusztító, antihumánus, az alapvető emberi jogokat nacionalista mocsokba tipró törekvéseknek a világot fellármázva nyakát szegesse.