Riport: Otthontalanok

2004. február 19., csütörtök, Archívum 2003–2007

Sepsiszentgyörgyön vannak néhányan, kik nem hajthatják nyugodtan álomra fejüket. Egy részük a vasútállomás várótermében, lépcsőházakban húzza meg magát, mások tûz mellett, a csillagos ég alatt töltik az éjszakát, még akkor is, ha kint mínusz húszfokos a fagy. Az állomás sem biztos menedék számukra, a rendőrök olykor onnan is kidobják őket. Kiszolgáltatottan, teljes bizonytalanságban élik hétköznapjaikat, támogatást alig kapnak. Sorsuk tehát - miként egyikük jellemezte - fájdalmas. Pedig alig tucatnyi emberről van szó, akiknek egy városban mindösze heti egy vacsora jut. És még csak az sem biztos, hogy csupán ők tehetnek arról, hogy hajléktalanok lettek.
Álmok a neonfényben
M. Lajos összehúzódva, békésen ül a vasútállomás emeleti várótermének piros mûanyag székén. Sepsiszentgyörgyi, hatvanhárom éves, állítólag jó családból került az utcára. Vagyis az állomásra. Fehér szakálla göndörödik, akár az ókori görögöké, noha ő maga távolról sem az idősödő férfiideál. Vastag fonalú gyapjúsapkája sárgás, világos kabátját az elhasználtság foltjai tarkítják, félcipőjéből kiszemérmetlenkedik a zokni. Elmondása szerint négy éve kuporog itt, mások úgy vélik, régebb itt van. Nem titkolja a nevét sem, téhával, igen, téhával írja. Nem iszik, nem duhajkodik, nem káromkodik, de még csak nem is fázik, mert a fûtőtestek ,,adják a melegecskét?. Még a rendőrök is békén hagyják, másokkal ellentétben őt sosem utasítják ki.
Halkan beszél, szavaiból valamiféle együgyû könnyedség cseng. Nem háborog sorsa ellen - szinte természetes egyszerûséggel mondja: volt családom, tetszik-e tudni, három lányom, két unokám van, feleségem elvált tőlem, kitett a lakásból; nehéz az élet? -, sőt, az elmondottakból inkább derûs várakozás hallatszik ki, talán jobbra is fordulhatnak még a dolgok: most ugyan semmi jövedelme nincs, de ha minden úgy alakul, ahogy elképzeli, február közepétől lesz nyugdíja, de lesz ám, hiszen a ,,munkaelosztóban a kasszásnő? megígérte, megmutatta a ,,mérnök elvtársnak? is az iratcsomóját, aki szintén beleegyezett, nagyon helyes, mondta, jöhet akkor a nyugdíj, megvan a huszonnyolc éve, bányában, cementgyárban dolgozott, kis dízelmozdonyokat irányított; ráadásul az irodai hivatalnok is jól ismerte Lajoskát, ezt a szeretnivaló, töpörödött, a cigaretta szorongatásától sárgálló ujjú kisöreget; s még az sem volt baj, hogy nincs állandó lakcíme - hát persze, a postás nem hozhatja a váróterembe a pénzt -, de végül ez is megoldódott, mert bocsánat, igazat adott neki az a jó szándékú, a nyugdíját intéző nagyságos asszony: hát persze, a nyugdíj napján sétáljon csak be tizenkettő és négy között a hivatalba, s ott kezébe adják a részét, igaza van, hogy ez nem jutott korábban eszükbe?
Lajoskának különben mindenki igazat ad: a szolgálatos őrmester, amikor találkozott az utcára tett emberrel, és belátta, nincs, hol hálnia, s beajánlotta az állomásfőnöknek, aki látásból rég ismerte, és örült, hogy éjszakára átengedheti ennek a rendes embernek a váróterem székét; a polgármester a néptanácsnál, aki azt mondta neki, utánanéznek, miért tette ki a felesége tizennyolc év után; az autóbusz-megállóban egy fiatal férfi, aki sajnálja, hogy hányódnia kell, és elnézi, hogy a változatosság kedvéért napközben a léces padon üldögél, de sosem alszik, nehogy azt higgye a nép, hogy részeg, meg különben sem kell napközben aludni; a kazánfûtő, aki titkon és cinkosan úgy irányítja a meleget, hogy az jó legyen a váróterem örök lakóinak, s még érdeklődik is, fáznak-e; szóval, majdmindenki belátja, milyen okos dolgokat mond őnéki a nyugalmozott bányász?
És ha csak Lajoskát hallgatná az ember, s minden mástól elvonatkoztatna, bizony azt hinné, szép élete van neki a váróteremben, üldögélve alszik, de mégsem fázik, mert gondol rá a kazánfûtő, a policfőnök, aki szilveszterkor kacagva invitálja egy féldecire, de neki aztán nem kell, mert ő a teára és a babkávéra esküszik, a kocsmafőnök, aki egyenesen a cigarettagyárból hozatja neki a füstölnivalót. S az idő közben múlik, hol itt, hol ott telik el egy óra, s ilyenkor, esténként négyesben beszélgetnek, ki merre jár, s mit lát a környéken? Még várótermi szerelmet is vélt látni, egy régebb ott élő idős nőhöz egyszer csak egy nyugdíjas katonatiszt kezdett járni, beszélgettek, bocsánat, mondja, még csókoloztak is, persze ez őt nem érdekelte, aztán egy reggel hat órakor a tiszt eljött szíve választottjáért, megfogta a kezét, s úgy elmentek, vissza sem jöttek többet?
Felesége? Leányai? Kettő már férjnél, a harmadik, a legkisebb állítólag még most is visszasírja azokat a fuszulykaleveseket, amiket annak idején az édesapja főzött; az édesanyjáét sehogyan sem tudta megszeretni, sír, s azt mondja, ,,magát ártatlanul idetette?? Lakása is az asszonyra maradt, aki azt kérte gyermekeitől, ne engedjék be az apjukat, sőt, változtassák meg családnevüket. Hát ez van, lányai olykor egy-egy lejjel, kenyérrel, hagymával, szalonnával segítik. He­tente megeszik egy-két tányér ,,levesételt? a szomszédban, egy rokonnál, s kap egy üveg teát. S ha eljön majd a nyár, leborotválja majd az Olt vizében a szakállát, ott, a híd alatt, mert hát télen mégsem állhat ki félmeztelenül a jégre szépítkezni?
Végtelen nyugalommal meséli, költi is talán banális történeteit, s végül elárulja nagy titkát: megígérték, kap majd egy garzont a központban, lesz benne ágy, párna, paplan. Ez mind nagyon helyes, beköltözik, senkinek nem adja a kulcsot, s mikor kapja a nyugdíjat, kimegy élelmet vásárolni, úgy egy fél órára. Hát persze, miért is ne menne, kérdi majd a portás, még biztatja is majd, menjen csak, Lajoska, hamar megjárja, még a kulcsot sem kell leadnia?
Álmok, nyomor szülte látomások a váróterem sápadt neonfényéből. Amelyek azonban mégis békésen reménytelivé, elviselhetővé színezik Lajos téli estéit, aki végül megunva az üldögélést feláll, s lefelé indul a lépcsőn.
- Főnök, nincs egy ötöse kávéra? - kérdi csendesen.
Hát hogyne lenne. Szegény Lajos, ő a legrégebbi lakója e kényszerhajléknak.
Kérés a főparancsnoknak
Szikár férfi jön-megy a teremben, alig áll egy helyben. Öltözéke olyan, mint számtalan hétköznapi emberé: sokan járnak még az utcán kopott farmernadrágban, kiszolgált télikabátban. Csakhogy a be­tegnyugdíjas sepsiszent­györgyi V. Bálint mégis különbözik tőlük: míg mások meghúzhatják magukat bármily szerény vagy szûkös otthonban, neki egy hete az állomás az éjjeli menedéke. Az 59 éves férfi arca beesett, keskeny. Egykor géplakatos volt. Felesége meghalt, azután harminchárom esztendős fia ,,nyakán maradt?, de nem egyezett vele. Olyannyira nem, hogy kerek perec kiutasította otthonról.
- Nem tudom, hogy gondolja a fiam, hogy én hányódjak, de nem fogad el engem - töpreng. Pedig mindent megtett, amit gyermeke kért, amaz csak kötekedett vele. - Ha nem adtam le a nyugdíjat, az volt a baj, ha szivaraztam, az nem volt jó, ha megittam egy hónapban egyszer egy üveg sört, az volt a baj, végül úton maradtam - sorolja a helyzetét elviselhetetlenné tevő gondokat, s a tettlegességre bizonyosságként mutatja, két évvel ezelőtt fia úgy fülön vágta, hogy kihasadt a ,,füldobja?. Ezt alátámasztandó jó nagyot fúj, majd megkérdi: fütyöl a fülem, tetszik-e hallani??
Nincs, aki befogadja, mégsem panaszkodik. Állítja, nem volna baj, télen meghúzná valahogy magát az állomáson, de legalább megengednék, hogy nyugodtan itt maradhassanak, mert a ,,milícia? nem mindig engedi, van olyan rendőr, aki békén hagyja őket, más lekergeti vagy kiküldi az utcára. - Azt kérjük a városi rendőrparancsnoktól vagy a főparancsnoktól - fogalmaz hatuk, nyolcuk nevében -, hagyják, hogy éjjelre itt maradjunk, mert nem lopunk.
Kidobták, s megfagyott
Szakállasodó, félénk ember üldögél az egyik széken, géptörlőrongyszerû takaróval beborítva. Lefagyott a lába, már nem is tud ráállni. N. Gyula papolci, állítása szerint egy hete került az állomásra. A 43 éves, rémült pillantású férfi halkan, a szavakkal fukarkodva mesél: testvére és sógora elkergette otthonról, sokat veszekedtek. Eltartott volt, munkahely és mesterség nélkül, csak fát hasogatott s vizet hordott. Hazamenni nem akar, nem fogadják be.
- Az otthoniaknak jó, hogy itt ül a hidegben?
- ?k nem bánják.
- Mihez kezd?
Hosszú hallgatást tétova válasz követ.
- Nem tudom még én sem. Nincs, hová menjek.
Bizonytalan szavait végighallgatja egy magát csak Lacinak nevező, ötvenesztendős férfi is. A termetes, bundasapkás ember októbertől van az állomáson. Három éve elvált a feleségétől, végül ,,kijátszották, s útra került?. Harminc évig sofőr volt, vízi erőmûveknél dolgozott. - Mint az állat, az is a vacka felé tart, úgy én is hazahúzódtam, napszámból éldegélek, dolgozom, mikor kerül valami. Most szerencsém volt, vagy két hetet folyamatosan dolgoztam egy asztalosmûhelyben - ecseteli helyzetét. Szeretné, ha lenne egy állandó munkahelye, hogy bérelhessen egy szobát itt, Szent­györgyön vagy akárhol. Mindegy, csak szállás legyen.
A férfiak szótlanul állnak. Várják, legyen hét óra, mert akkor jönnek a Máltai Szeretetszolgálattól, s ennivalót hoznak. Ennyi jut nekik, a szombat esti porció a biztos: két karéj kenyér megkenve vajjal, rajta egy vékony szelet szalámi. Abban nem bíznak, hogy egyszer még otthonuk lehet.
- Ezt nem reméljük. Ha az állam nem segít, nem lesz - vélekedik komoran Bálint.
- Nem lesz - helyesel Laci is. - Akinek nem ide szól a személyije, annak esélye sincs, hogy szállást kapjon. A falumban nem is próbáltam, mert restelli az ember. Most nincs tovább haza.
- Itt, az Olt mellett van két nagy tömbház, tiszta üres, azokat nem lehetne rendbe szedni? - firtatja tovább Bálint. - Négyemeletesek, lenne egy otthon, hogy az ilyen embereket, mint mi, be tudják oda tenni. A televízióban láttam, Magyarországon a vezetőség töri a fejét, hogy valamit tegyen, hogy a hajléktalanok ne fagyjanak meg. Itt kiteszik az útra, hogy haljon meg. Ovidiu is itt volt, de nem engedték, hogy itt maradjon, kidobták, s megfagyott?
Elmesélik, mi történt. A brassói származású férfi januárban fagyott meg, keményen ivott, úgy hajtotta fel a kékszeszt, mint a vizet. Mindig a terem közepén feküdt le, ahonnan ,,örökké rugódták fel a rendőrök?, a végén már be sem jött. Ivott, és kint aludt a legnagyobb hidegekben is, átléptek fölötte a peronra igyekvők, s egyszer csak úgy elaludt, hogy többet fel sem kelt?
- Mert esténként, éjszakánként - magyarázzák - jönnek be a rendőrök, s ha el vagy szenderedve, akkor belerúgnak a lábadba, s mondják, scoal? m?, d? buletinul (kelj fel te, ide a személyivel), írják fel az adatokat, ha tetszik a pofája az embernek, akkor itt hagyják, s ha nem, ie?i afar? (menj ki)!
Kinéznek az ablakon, jönnek-e már az ennivalóval. A városi buszmegállóval szemben, a gyorsétkező mellett, ahol véget ér az egyik ipari vasútvonal, egy kis lángot mutatnak. - Az az örökmécses, körülötte laknak a füstösek - mondják -, ott fagyott meg Ovidiu. Most is ketten laknak ott, kidobott karácsonyfával, kartondobozokkal tüzelnek.
Tábortûz mellett
Csak két vézna deszka lobogtatja a tüzet. Mellette Sz. András kuporog, a 66 éves komollói cigány férfi. Sötétben is feltûnően mély ráncok barázdálják arcát, ő maga pedig rekedtesen, kissé erőtlenül beszél. Annak idején pásztorkodott, lovakkal járt, dolgozott téeszben, cementgyárban - ,,hiába, akkor én voltam az úriember? -, de mára sem pénze, sem nyugdíja. Tíz éve hajléktalan, otthonából testvére tette ki. Hányódik, nemrég Előpatakon is próbálkozott valami munkával, de nem fizettek, így két hónapja szabad ég alatt alszik. Pontosabban: behúzódik a lépcső alá, s éjszakára takarójával bugyolálja be magát. Rossz itt, de nem megy vissza a falujába. Családja sincs már, felesége meghalt.
- Ott lakik az öcsém a házamban, lakjék nyugodtan a családjával, nem zavarom, inkább szenvedek én - mondja beletörődötten. Barátjával, Jánossal ketten élnek itt, de ő éppen elbódorgott valamerre. Velük volt Ovidiu is, csak hát ő már nem él.
Az állomáson éppen bejelentik egy vonat érkezését, megszólal az ismert dallam; egyesek jönnek-mennek, mások maradnak.
Rögtönzött asztalkáján összeszedett holmik: pohár, mûanyag flakon, némi ennivaló és egy tekercs vécépapír... Megrecsegtet egy zacskót, benne véres hurka, tepsijében sütött belőle egy darabot. Ennyi jutott mára, ennyit kaptak.
- Itt vannak olyan népek, akik azt mondják, gyere ide, te bolond, s adnak egy-egy darabka kenyeret, ezt-azt - jegyzi meg keser­nyésen. Máskor gyûjti a szivarat, a száraz kenyeret.
A nagy hideget ,,tüzelgetve? vészelték át. Az állomás épületébe nem engedik be, mert, mint mondja, a huligánok ablakokat törnek be, a fiatalok, amikor megrészegednek, beütik az ablakot vagy letörik a fûtőtestet, s ezért nem engedik őket sem oda, miattuk szenvednek. Ide nem hoz senki semmit, inkább lopnak tőlük, a gidófalvi cigányok mindenüket ellopták. - Bizony jó volna valami lakáska, egy olyan, amibe az ember betehet egy hûtőcskét, rakhat egy kicsi tüzet, amit kap, bezárhatja, hogy ne lopják el, de jó volna - ábrándozik.
Újra mozdonysípolás hallszik, majd elrobog egy szerelvény.
- Ma volt Ovidiu pománája - sóhajt az öreg roma. - A tûz mellett fagyott meg, reggelre meg volt merevedve. A rendőrök jajgattak, kérdezték, hogyhogy megfagyott? Hát úgy, megfagyott. Mit tudjak csinálni? Itt volt mellettem, itt fagyott meg, szegény ember volt, mint én. Elaludt a tûz mellett, meg is feketedett.
Ám a látványtól nem rémült meg.
- Halottól megijedjek? - kérdi, miközben újra mély hangú vonatfütty hasít belé a levegőbe. - Nem ijedek meg egy halottól, egyszer egy nyomorú felakasztotta magát a Várhegyen, s én vettem le. Nem félek sem a halottól, sem a temetőtől. Volt egy fiam, tíz éve ő is felakasztotta magát. Fel, mert nem sikerült a házassága, a fehérnép nem olyan volt, amilyen kellett volna?
Ma már inkább azt sérelmezi, hogy azt mondják neki, füstös. Nem szólítják a nevén, nem hallja azt, hogy András bácsi, hanem aki ismeri, az is azt kérdi tőle, hová mész, te füstös? Hát persze, hogy füstös, ha a tûz mellett él. Hogy ne így legyen, tisztálkodnia kellene. De hol? Azt állítja, egy jó hónappal ezelőtt fürdött. - Most nem lehet az Oltra menni, mert beléfagy az ember, mikor majd annyira melegszik az idő, akkor megferedünk valahol - reménykedik. Kevesen lehetnek, akik nála jobban várják a tavaszt.
Szombat esti vacsora
Újra a váróteremben: megérkeznek az önkéntes segítők. A Máltai Szeretetszolgálat tagjai ezúttal levest is hoztak a szendvics mellé. Időközben begyûltek a hajléktalanok, tucatnyain állják körül a leveses kondért. Ahogy Lajos mondta, kiszolgálják őket. Egy héten egyszer ők is megérdemlik.
Félrehúzódva kanalazzák a székről a meleg ételt, zsebre vágják a becsomagolt kenyeret. Új arcok is feltûnnek, leolvasható róluk, hogy s miként élnek. De még így is marad hátrányos helyzetû: a ,,füstösek? nem hivatalosak erre a vacsorára.
Egyikük azt kérdi, mit tehetne, hogy megkapja elmaradt bérét, dolgozott ugyanis Vargyas környékén, de egy gazda mostohán bánt vele, olyan ételt adott, mit még a kutya sem evett meg, ráadásul - állítja - még a karját is eltörte, mikor bejelentette neki, hogy ott akarja hagyni. Most is gipszben van. Ki venné a bátorságot megmondani a reménykedő atyafinak, esélye sincs arra, hogy igazát érvényesítse?
Egy másik férfi - törzslakó, állítják róla - hangoskodik, jócskán felöntött a garatra. Sorsáról nem beszél, csak annyit árul el, hogy jó ideje itt van: Laji bácsin kívül a legrégebbi. Fájdalmas - szól tömören, s bevonul a sarokba a mûanyag tányérral.
Igazából egyetlen férfi van, aki bízik a jövőben és talán még magában is. Részletesen ismerteti ,,életrajzát?, de nevét nem adja hozzá. Szinte érthetetlen családi összetûzés miatt hányódik, noha külföldet többször megjárt mesterember, még emeletes házat is épített magának. Mégsem mehet nyugodtan haza, mert apósa kiutálta, és szerinte meg is fenyegette, egyszer fejszével várta, mert nem akart vele együtt gazdálkodni, hanem a saját szakmájából kívánt megélni.
- Az volt a baj - keresgél a múlt filmkockái között -, hogy megengedtük, hogy apósom beleszóljon az életünkbe. Alámentem, érti-e?
Maradt a rejtőzködéssel, ,,mintha ölt vagy lopott volna?. Még kártyavetőhöz is elmenne - igazából ő maga sem hisz benne -, csak változtatni tudna a sanyarú hétköznapokon. Bizonygatja, jobbra fordul majd a sorsa, bár egyelőre csak napszámoskodik. - Megpróbáltam ezt a zsivány életet is, de nem nekem való - vonja le a végkövetkeztetést, majd elsiet, mert titkon most éjszaka is hazasettenkedik, s búcsúzásként azt mondja, helyrehozza ő még életét, amely már nem lesz olyan, mint volt - mert időközben eltávolodtak egymástól, de azért tart az asszonyhoz, s tán még ő is hozzá -, de azért bizonyosan jobb lesz annál, ami most van?
Miután jóllaknak, kijön a mentő, s kórházba viszi a fagyott lábú papolci férfit. A hajléktalanok közül ketten hosszasan nézik a távolodó autó kékes villogását. A szomszédos tömbházak ablakaiból kiszüremlik a lámpafény. Vacsoraidő.
Mózes László
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép