A lap kiadója a Hargita Megyei Hagyományőrzési Központ, igazgatója dr. Hermann Gusztáv Mihály, főszerkesztője Kolumbán Zsuzsanna.
Az I. évfolyam két számának (2007/1., 2007/2.) címlapfotója figyelemfelkeltően szép, a belső és a hátsó borítóval együtt a lapszámok kiemelt témáit jelző, a fotózás vonatkozásában is mércét állító alkotás. A rovatcímek között tallózva a székelyföldi anyaszék — Udvarhelyszék — históriai és jelenkori arcvonásai rajzolódnak az olvasó elé, a szöveg, a fotó és a grafika arányosan jelentkezik, jól érzékelhető szerkesztői koncepció szerint. Erről a most induló lap első számában a szerkesztők beköszöntő szövegéből is tájékozódhatunk: ,,Székelyföldi súlypontú, történeti-néprajzi tematikájú, ismeretterjesztő lap alapítására több kísérlet történt. A legéletképesebb mindmáig Bányai János 1931 és 1944 között megjelenő Székelysége volt. Az 1989-es rendszerváltozás utáni próbálkozások, sajnos, nem hoztak tartós sikert. Ennek igen sok oka lehet: a téma iránti lankadó érdeklődés, a stabil anyagi háttér meg egy megbízható terjesztői hálózat hiánya, az alapítók publicisztikai jártassága, a marketing fontosságának lebecsülése, és sorolhatnánk...
Mi most megpróbáljuk. Megpróbáljuk, bízva abban, hogy tanultunk a fennebb soroltakból. Meg abban, hogy létezik az a — reményeink szerint társadalmilag, illetve iskolázottsága tekintetében összetett — réteg, amelyet érdekel az erdélyi múlt, a székely népélet, szellemi és tárgyi örökség. És bízunk abban is, hogy ezt a réteget meg tudjuk találni. Megtalálni érthető és érdekes cikkekkel, tetszetős küllemmel, és mindezt megfizethető áron."
A lap szerkesztői nem ígérnek ,,akadémiákat rengető szenzációkat", de már az első számban olyan megdöbbentő, a címoldalra is kiemelt képet mutatnak a Kárpát-medencei jelentőségű ipartörténeti emlékről Romokban hever a szentkeresztbányai vashámor címmel, amely tárgyi emlékeink, épített örökségünk általánosan tapasztalható pusztulására és romlására hívja fel a figyelmet, és reméljük, felrázza a közvéleményt és az illetékes hivatalban lévőket mentésére annak, ami még menthető. A 2. számban erre is találunk példát: Mihály János Tájház lesz a Kárpát-medence legöregebb házából címmel ír a homoródalmási, véséssel díszített, hornyolt feliratos épületgerendájú házról, amely az 1645-ös évszámot is tartalmazza. A rozzant és megroggyant, magánkézben levő épület megmentését a Rika Kistérségi Egyesület vállalta fel, tájházként működik majd, és emlékszobát kap benne a falu szülötte, Szabó Gyula is.
Épített örökségünk mentése, a szentkeresztbányai vashámor állapotának feltárása két dolgot juttat eszünkbe: hazai és Kárpát-medencei összefogással rendkívüli értékeket lehet és kell megmenteni, akár a teljes reménytelenség állapotából is újraalapozni és talpra állítani, mint ahogyan ez a mi esetünkben a bodvaji kohóval történt. A másik gondolat, amelyet ezek a példák sugallnak: a székely székek területe, terjedelme és hovatartozása a történelem folyamán több ízben is módosult, lakosságára történelmi léptékkel mérve a tájegységekhez kötődés volt jellemző, de a belső mozgás vagy a lakossági kirajzás is állandó jellegű volt. Gondoljunk Erdővidék vagy Kászonszék történetére, a moldvai vagy újabb korokban a bukaresti, a Hunyad megyei, Zsil-völgyi, dévai kirajzásokra. A most induló Örökségünk számaiból jól kiolvasható, hogy nem a táji beszűkültség lesz a jellemzője, bár súlypontozása természetszerűen udvarhelyszéki, hanem históriai visszatekintésre alkalmas fórum, földrajzi rálátására nézvést Székelyföld egészére is tekintő kiadvány, olyan értékek őrzését gyámolító kezdeményezés, amely a minden egybemosására hajlamos globalizációs korban a különleges és a sajátos, a tájegységre jellemző történelmi, népéleti és a hagyomány gyökérzetét is láttató kezdeményezés.
Erénye az olvasmányosság is. Jellemző, hogy benne az infantilis góbévicceknek híre-hamva sincs, de találunk olyan, Székelyföld és az itt élők szellemességét felvillantó írásokat, érdekességeket, amelyek a borút képesek derűre váltani, miközben nem azzal növelik, hogy elfedik a bajt. Kolumbán Zsuzsanna Az asszony a vétkek forrása?! vagy Keresztúr és London (Hermann Gusztáv Mihály), Zágoni Mátyás Sándor (1847—1895) adomái, dr. Balázs Lajos Lármafából láncfa, Orbán József eredeti meséi és anekdotái tartoznak ehhez az íráscsokorhoz.
Külön kellene szólni a meglepően gazdag tájházállományról, amelyekről a lapszámokból értesülünk, a székelység történelmi jelenlétét taglaló tanulmányokról és esszékről, a könyv- és kiadványbemutatókról, de mindez úgysem pótolhatná azt, hogy az Örökségünkről szóló lapot örökségünk közé kell sorolnunk.