
8.
(útinapló)
Magyarság, amerikai magyarság... Vagy XX. századi fogalmakban: emigráns magyarság. Mert 1989-ig Amerika magyarsága menekült volt, emigrációban élt. Ma már hazajöhet bárki, és hogy jön-e, elsősorban anyagi, egészségi, lelki kérdés. De addig: amikor elhagyták a hazájukat, arra is kellett gondolniuk, hogy el is vesztik azt. A Harvard-kör vezetőjétől, Koncz Lajostól egy kazettát kaptam ajándékba. A kazettán Thienemann Tivadar (1890-1985) előadását örökítették meg. Az egykori nyelvész-pszichológus professzor elismert, nemzetközi hírnevû tudós volt, akit akadémiai tagságától épp emigrációba vonulása miatt fosztottak meg. Hadd szemelgessünk ebből a több mint húsz év előtt elhangzott csodálatos előadásból, hadd jelenítsék meg az akkor már idős professzor szavai az emigráns lelkületet. Az emigrációban talán még érzékenyebbé, rezignáltabbá vált magyar lelket. És hadd töprengjünk el mi is - vele együtt - azon, hogy ki is a magyar, és mit is jelent magyarnak lenni!
,,Eszembe jut egy ófelnémet versike, amit egy bencés barát írt a Szentgelléri kódex margójára a IX. sz.-ban. Körülbelül azt mondja:
Szülőföld voltam. Most taposnak rajtam, de benne leszek, ha meghaltam. Micsoda optimizmus!?
Igen, optimizmus nekik, akiknek még ez sem jut ki, hogy a szülőföld fogadja be testüket. Ebből a lelkületből érthetők meg azok az emberek, akik szülőföldet kértek, csempésztettek ki - és hányan voltak ilyenek -, hogy majd rászórathassák a koporsójukra.
,,Madách már régen megmondta, az ember nem adhat mást, mint ami lényege. Hát igen. Térjünk rá mindjárt a lényegre. A lényeg az, hogy mi valamennyien magyar emigránsok vagyunk? Egzisztencia kérdése. Ez számomra a számûzött Rákóczit jelenti. Aki az emigrációban a kardot fölcserélte a lanttal és a tollal. Azt hiszem, Rákóczi a magyar emigrációnak egy örökös szimbóluma. És ma sok magyarnak Amerika lett az, ami annak idején Rákóczinak volt Rodostó. Rákóczi képe nekem egy szimbólum. Az emigrációnak az örök szimbóluma. Hát igen. Ha emigrációról hallok vagy olvasok, mindig találva érzem magamat, mindig azt hiszem, az emigráció a mi közös sorsunk. Igen!
Én egyszer előadást tartottam az emigráns álmáról. Azt mondtam, elmeséltem, hogy én ismételten álmodok valamit. Azt álmodom, hogy hazamegyek. S olyan jó! Olyan kedvesek az emberek! Amikor nagyon mélyen alszom, akkor a gyerekkori óbudai házban járok, de többnyire a belvárosban, Budapesten, Váci utca, Kossuth Lajos utca, Apponyi tér, Egyetemi utca, Múzeumkert, Kálvin tér, Duna korzó, ez volt az én világom, ezt élveztem. Élveztem a régi kávéházba menni, ahol ismert mindenki. És olyan jó volt. Boldog vagyok otthon! Egy idő múlva eszembe jut, a határon elvették az útlevelet, azt mondták, mindjárt visszaadják, és még mindig nem adták vissza. Hát kezdtem utánajárni és sürgetni. Mi van az útlevelemmel? Hát baj van, nem akarják visszaadni az útlevelemet. Egyszer az a gyönyörû álom átváltozott, hogy én fogva vagyok. Elvették az útlevelemet. És azok a barátok, akik régen nagyon kedvesek voltak, hát azt ugye még elpanaszolom, ?hát mér is mennél arra, maradj itt velünk!? Nem kell! Beszéltek süllyedő hajóról meg hasonlóról. De azon már nem olyan kedvesek... Kínos víziós nyomássá fejlődött az álom, amilyen szépen kezdődött. Örültem, mikor felébredtem, körülnéztem a szobában, ez hál? istennek egy álom, és itt vagyok Amerikában. Ez a bennvaló, az emigránspszichológiának ez a különös kétlakisága. Különös, ahogy ezt az álmot elmondtam, a jelen lévő magyarok között egy csomóan jelentkeztek, ők is ugyanazt álmodják. ?k is ugyanazt. Sőt, van, mikor évek után. Rátapintottam akaratlanul valami közös álomra. Ami az emigránspszichológiának a lényege. Régebben nekem mesterségem a német irodalom volt. S a német irodalomban van egy francia emigráns, aki német író lett, Adalbert von Chamisso. Adalbert von Chamisso francia gróf volt, Németországba emigrált, amit írt, az nem a mai világnak való. De Chamisso írt egy kis novellát. Az ember, aki elvesztette a saját árnyékát. Ez a novella világhírûvé lett. Óriási. Mi valamennyien bizonyos értelemben sérültek vagyunk, úgy értem, hogy elvesztettünk valamit, ami nem kézzel fogható, de hozzánk tartozik. Mi, akiknek az itt nincs meg, ami megvolt otthon. Igen. Már Münchenben találkoztunk egy ismerősünkkel, barátunkkal, egy nemzetközi ügyvéddel, aki az egész világon dolgozik, Ausztráliában, Dél-Amerikában, borzasztó praxisa van, sokat utazik, és egyik utazása alatt azt mondta nekem: Ti, magyarok olyanok vagytok, mint a zsidók. Az egész világon mindenütt találkozom magyarokkal. De rendkívül jól érvényesülnek. Nagyszerûen érvényesülnek. Szét vannak szórva az egész világon, és nagyon szeretik a hazájukat. De hazamenni tulajdonképpen nem akarnak. Ahogy a New York-i zsidók nem akarnak Tel-Avivban élni. Ezt nem valami jóindulattal mondta. De azért megjegyeztem, mint egy különös, külön helyzetet az emigrációban. Igen, arról beszéltünk, hogy az emigrációnak adottságai vannak. Ha vizsgálom, mik azok a tulajdonságok, pszichológiai tulajdonságok, amik az emigrációval jellemzővé válnak, hát ilyen az, hogy először idegenek vagyunk. Kiköltöztünk az anyanyelvünkből. (?) Ahogy megérkeztem, rájöttem arra, hogy idegen vagyok. Emlékszem, egy lapot küldtem haza egy barátomnak, megérkeztem a hazátlanok hazájába. A németeknek van egy kitûnő szavuk rá: Hotelmensch. Szállodaember! Ady Endre is úgy defineálta magát: Szállodaszobák lakója vagyok.
Vagyok, mint minden ember, fenség / ?s idegenség, ?s idegenség, / Lidérces messze fény.
Ez az ős idegenség, ez valahogy bennem volt és bennünk volt. És soha nem tudom magamnak igazán megmagyarázni. ?s idegenség.
Oly jól voltam otthon. De láttam: nincs tovább.?
És a haza elvesztésével - a legszörnyûbb ez - elveszett az anyanyelv, mely mint burok, légtér, élettér zárta magába gyermekeit.
,,Hát igen. Érdekel az emigráció. Nem tudok hozzászólni politikai-gazdasági meg nem tudom, népesedési szempontból, nekem van egy nagyon egyoldalú szempontom. Pszichológia és nyelvészet.... Hát igen. A kettő összefügg. Különösen hangzik, ha azt mondom, hogy mi emigránsok vagyunk, abban az értelemben, hogy kivándoroltunk a mi édes magyar anyanyelvünkből, és itt angolul beszélünk a mindennapi életben. Hát akármilyen rendes és folyékony már nekünk az amerikai beszéd a mindennapi életben, ez mégsem a mi anyanyelvünk, ez nem az a nyelv, amiben beszélni tanultunk, amiben gyerekkorunkban dadogtunk, de míg beszélni tanulni azt jelenti, gondolkodni tanultunk, érezni, gondolkodni. Az anyanyelv egy mélyen belénk ivódott tudás, amiről nem is tudunk számot adni. Istenem, milyen borzasztó, különböző nyelvek vannak... Japán, orosz, perzsa, arab, hallatlan differenciák.?
És ők, mindenki, aki az emigrációt választotta, kitépetett az anyanyelvéből, annak burkából, éltető levegőjéből. Nem csak a kenyér lett idegen számára az idegen földön, hanem a szavak íze, zamata, lelkülete is. Mert a nyelv lélek is!
,,Na, és most jön egy nagy kérdés... A magyar nyelv, amit gyerekkorunkban tanultunk, azzal vele jár a beszédmód, gondoskodás, irodalomtörténelem is, a magyar szóbeli hagyományoknak a gazdagsága.?
És összekapcsolódik a kérdéssel, hogy ki a magyar. És hogy:
,,Mi teszi a magyart? Az én álláspontom az volt, hogy nem a test, nem az örökség, örökösödés, hanem a lélek. Hogy a magyarság egy pszichológiai adottság, a nyelvvel összefüggő kulturális-szellemi valami, nem biológiai... Bizonyos korszakban a pesti egyetemre is rákényszerítették a fajvédelmi teóriát. Én is kaptam származási ívet, ezt ki kell tölteni szülőkről, nagyszülőkről és okmányokkal bizonyítani. Hát amikor én kezdtem okmányokat is gyûjteni. Az rendben van. Két szülő. Négy nagyszülő. Nyolc dédnagyszülő. De ez így mehet tovább, 16, 32, 64... Hová vezet ez az ősök tere? Hová? Ez a... Ez a származás genealógiai, ami papíros munka volt, abban én nem bíztam, nem tudtam komolyan venni. Ellenben ezzel szemben a magyar nyelv, a mi anyanyelvünk évezredek óta meg nem szakított hagyományként jött hozzánk. Ezer meg ezer év óta. Változatlan. Mindig változik, mégis mindig ugyanaz. A magyar nyelv olyan talán, mint egy folyó, folyamat. Az emberekbe belemerül. Nem tudja. A Duna vizére gondolok. Nem tudjuk, nem ismerjük a föld alatti forrásokat, de mikor felszínre jött, azóta folyik, folyik, mindig ugyanaz, végtelenül. Ilyen a nyelv is. Abba az ember gyerekkorában belemerül, és része van belőle.
Aki ennek vizét issza, / Vágyik annak szíve vissza.
Ez az anyanyelv. (?) Hát igen. Ez sokat foglalkoztat, de mondom, hogy a magyarság valami tudat alatti fogalom. Én ezzel a fogalommal azonban találkoztam, valamikor nagyon régen a rádióban irodalomról tartottam előadást, és emlékszem, a rádió fiatal ügyeletese azt mondta nekem: Kérem, tanár úr, lehetőleg maradjon a tudat alatt. De az ismertes, hogy azt a tudat alatti világot Freud az álominterpretációval akarta földeríteni. Ez helyes és igaz, én ebben mindenben igazat adok neki. De van egy különbség. Az álom mindig egyéni. Én ezt kiegészítve azt mondom, hogy a mi anyanyelvünk olyan, mint egy nem egyéni, királyi út, hanem széles országút, amin mindenki jár, ami mintegy közös álmunk, ami elvezet a tudat alatti világba. Hát aztán vegyünk más példát. Van egy kedves emigráns költő, Zilahi Lajos. ? írta.
MAGYAR ÍRÓGÉP
Megtaláltam a sutba dobva.
Szalagja rongy, repedt a dobja.
A kallantyúkon hálót szőtt a pók, ránézni is rossz,
Csupa rozsdafolt. Ütögetem a zörgő billentyûket,
Úristen, mennyi ékezet.
Angolban ilyen sose létezett.
Próbálgatom, az ő-ket, û-ket,
Ezeket a szőrös betûket,
Születtem, gyûrûm, örökzöld a föld,
Kitört a tömlöc, hóhér, ködmön, ököl?
De nem zavar már a sok ékezet,
A vén írógép hárfa lesz,
Ahogy Petőfi két sorához érkezem,
Ó, lassan szállj, és hosszan énekelj,
Haldokló hattyú, szép emlékezet.
Kopog a gép. A romló ócskavas
Magától írja már az avas, és havas
Piros léptem nyomát,
Zöld erdő harmatját,
Hullatja levelét az idő vén fája,
Különös, különös nyáréjszaka volt,
Az égben egy dühödt angyal dobolt,
Én úgy szeretlek, mint anyját gyermek,
Mint mélyüket a hallgatag vermek,
Hazám, hazám. Isa por és homu vogymuk.
Tolonganak a kajla zöld kallantyúk,
Az ujjaimmal mert szétszedem őket,
Szétbontanám a foszlott szemfedőket,
Valaha én is magyar író voltam.
S bár a Rodostókban sem egészen voltam,
Engem is, mint téged, Laci, Gyurka, Pista,
Nem gyászolt el minket a feketelista.
Mit akar újra ez a masina?
Azt akarja, hogy beléd lelket öntsön,
Hány éve már, hogy nem írtam rajta.
Magyar barátom adta kölcsön, rövid használatra egy délelőtt,
tizenként évvel ezelőtt.
Elvégre magyar úr vagyok,
Temessétek majd mellém, ha meghalok,
Ezt a rozoga öreg gépet,
Ezeket a kócos betûket,
Mint megannyi avar kösöntyûmet, százas csuklyámat,
Színarany kupámat,
Leszúrt paripámat.*
Eddig a vers. Elvégre magyar úr vagyok, temessétek el, ha meghalok, a kócos, szőrös betûket, Mint leszúrt paripámat...?
Igen... Ez az emigránssors. Vagy tágítva: a magyar sors. És a magyar lelkület sajátosságai, melyekről oly szépen vallott 1981-ben Thienemann professzor, Bostonban, a Harvard-körben, ma is ugyanazok. S akik ma már öregként élik amerikai magyar életüket, valamikor mind menekültek, emigránsok voltak. És mindeniküknek fájt, és még ma is fáj a szülőföld, fájt és fáj a haza. A második-harmadik generációsok ebben is különböznek az úton előttük állóktól. Az ő szülőhazájuk, az ő szülőföldjük, mely be fogja fogadni őket, Amerika földje. Az Újvilág földje. Ám azt tudják ők is, hogy a gyökereik visszanyúlnak Európába, onnan Ázsiába, vissza a ködös múltba. Mely ott él, ott rejtőzik a lelkek mélyén.
* Kerülhettek a hallás után legépelt vers soraiba kisebb elírások is.
Bernád Ilona-Gazda József