9.
(útinapló)
Koncz Lajosék fogalommá váltak. A férfi - Lajos - orvos, a nő - Judit - szintén értelmiségi munkát végez. Most, ebben a ,,szerepkörükben? házigazdáink. ?k a bostoni magyarság egy magas intellektualitású rétegének lelki, szellemi ,,ellátói?. Magyar kultúrát közvetítenek ott, ahol ez ,,másodrangúnak? számít, ám bennük központi szerepet játszik. Ez az ő világuk, lelki birodalmuk, ebben élnek és adják tovább azoknak, akik ezt ott, az idegenségben ilyen koncentráltan nem tudják máshol megkapni, s akik tudatának csak egyik ága a magyar identitás, és ki tudja, talán már erősebb a másik ág, az amerikai, a ,,jenki?? De kéthetente, havonta eljöhetnek, jó három évtizeden keresztül eljöhettek hozzájuk az otthonukban ,,mûködtetett? Harvard Kör előadásaira feltöltődni, kötődni. A kör ma is él, de valamikor jóval több ember csüngött az itt táplálékot adó emlőkön, valamikor, amikor elvágattatott az őket adó haza felé közvetlenül kapcsoló köldökzsinórjuk, amikor ki voltak rekesztve, tagadva a hazájukból. És most e misszió felvállalójával, dr. Koncz Lajossal (sz. 1936, Budapest) beszélgetünk. Az ő sorsa is a maga nemében tipikus. Jellegzetes XX. századi magyar sors, a ,,menekülések századából?.
A szüleim Komáromban éltek, s azt a pár évet, amit Magyarországon eltöltöttem, Komáromban töltöttem. Akkor Komárom város volt, és úgy beszéltek róla, hogy Észak-Komárom és Dél-Komárom. Dél-Komáromban laktunk. Minden, ami érdekes volt, az Észak-Komáromban történt, oda jártunk át vásárolni és szórakozni is. Két elemit végeztem Komáromban, a református elemiben, és hát akkor ?44 lett, és ?44 végén elhagytuk Magyarországot? Édesapám katona volt, katonaorvos, nem hivatásos, hanem behívott, s miután ?44 őszén hazakerült a frontról, beosztották a helyőrségnek ahhoz a részéhez, mely nem volt harcos részleg, és azt ?44 végén, karácsony után másodnap megindították Nyugat felé. A tisztek és altisztek vihették a családjukat magukkal. A katonáknak menniük kellett, de aki akarta, hozhatta a családját. Minden család kapott egy fél szekeret, szekéraljat, ide beraktuk, amire a leginkább szükségünk volt, egypár értéktárgyat, emléktárgyat, és elindultunk Ausztriába, akkor Nagy-Németország részébe? 1945 április eleje tájt átléptük az azelőtti-későbbi német-osztrák határt, és egy bajor faluba értünk, ahová bevonultak a másik oldalról jövő amerikaiak. Amerikai megszállás alá került az a része Németországnak, és vége volt a háborúnak, mindenki mehetett, amerre akart. De többen nem mentek vissza Magyarországra, nagyon sokan a magyarok közül beköltöztek az úgynevezett menekülttáborokba, s így költöztünk mi is egy Platring nevû nagy menekülttáborba, ahol apám lett a tábor orvosa, és itt éltünk vagy három évet.
A kivándorlás akkor évekig nem indult meg, csak ?48-49-ben kezdődött. Voltak, akiket nem engedtek be Amerikába, ők nem is kérvényezhették a bevándorlást, főleg magas rangú katonatisztek vagy olyan emberek, akik a jobboldali gyanúban voltak. Aki Amerikába nem tudott, az még mindig kivándorolhatott Dél-Amerikába, oda nem volt probléma. Ausztráliába is sokan mentek, természetesen, és Kanada is befogadott olyan embereket, akiknek a múltja esetleg amerikai szempontból meg volt? hogy úgy mondjam, fertőzve. A magyarok nem számítottak olyan menekülteknek, mint például a lengyelek, akik kezdettől fogva a németek ellenségei voltak. Mi sem tudtunk kivándorolni, nem politikai okok miatt, a mai napig nem egészen tiszta, hogy miért nem, valószínûleg valaki jó magyar jóakarója volt apámnak, aki valamivel bevádolta őt. Sok magyar maradt persze Németországban, részben nem akartak kivándorolni, részben nem tudtak, különböző okoknál fogva? Amikor Németországban kezdett rendeződni a helyzet, kiköltöztünk a menekülttáborból, és apám elhelyezkedett, kapott orvosi állást, szóval megkezdődött valami normális élet. Nagyon hamar iskolák alakultak Németországban és Ausztráliában is, a cserkészet feltámadt azokból a fiatalokból, akik még fiatal cserkészvezetőkként, többnyire katonákként jutottak ki, úgyhogy mire mi a magyar menekülttáborba költöztünk, ott kialakult egy nagyon intenzív magyar élet, volt templom, volt színház, iskola is volt természetesen, igaz, hogy csak elemi iskolai szinten. A fejlődéshez mindenkinek ott volt a családja, ott fejlődött tovább a nyelve, ott kapta meg azt a szellemet, amit Magyarországon az egész társadalomtól? Többnyire ugyanabban a szellemben nevelkedhetett, amit a szülei őriztek, s amely többnyire egy erősen jobboldali szellemiség volt. És egy nagyon katonapárti, csendőrpárti szellemiség. De a cserkészet folytatta a régi, a háború előtti cserkészszellemet, amely nemzetközi orientációjú volt, nyílt volt, nem előítéletes, és a népi kultúra irányában orientált. A cserkészetnek egy fő tanítási célja például a népdaltanítás, a népdal, népi játékok, néptánc? A cserkészvezetők legtöbben kivándoroltak ide Amerikába, és sokan mentek Dél-Amerikába, úgyhogy a cserkészet aztán ott folytatódott. És Ausztráliában s Kanadában is, természetesen.
A háború után több magyar iskola alakult Németországban, Ausztriában, egy ilyenben szerzi Koncz Lajos - sok menekülttársával együtt - magyar mûveltségét.
Tartósabb iskolánk a Passau Wanderke nevû menekülttáborban alakult gimnázium volt, mely kb. 1947-ben kezdte el mûködését, talán kisebb formában előbb is, egy Csetei nevezetû tanárember igazgatásával. Én tizenöt éves koromban elkerültem otthonról, rávettem a szüleimet, hogy küldjenek el engem ebbe a magyar iskolába, ami aztán elköltözött Passauból, s az Algaj nevû gyönyörû alpesi környezetben, Eindenberg nevû kisvároskában telepedett meg, ahol egy magyar internátus volt, és komoly, a bajor állam által elismert oktatás folyt teljesen magyar nyelven. Aztán kb. 16-17 éves koromban az iskolának ismét költöznie kellett, Baden Würtembergbe, úgyhogy én húszéves koromban ott érettségiztem. Magyar érettségit tettem. Ez a gimnázium egy olyan közösség volt - ugye, internátus is volt, ott éltünk együtt -, hogy a mai napig is megmaradt, az osztálytársaink legtöbbjéről tudunk, egymással találkozunk, kapcsolatban vagyunk. Életre szóló barátságok alakultak ki ebben az iskolában. ?56-ban érettségiztem, én voltam húszévesen a 11 érettségiző között a legfiatalabb. A legöregebb 28 éves volt, az már megjárta az idegenlégiót, megjárta a belga bányákat, és úgy tért vissza a magyar iskolába. A magyar gimnázium alkalmat adott neki, hogy bepótolja az elvesztett éveket, és adott neki egy érettségit. Ez a legidősebb osztálytársunk, Zámbó Lajos jezsuita lett, utána tanárember, kikerült Kanadába, kilépett a rendből, megházasodott, és Kanadában élte le kenyérkereső életét? Talán még mindig ott él, már nyugalomban van. Nagyon érdekes sorsok voltak? Minden gyereket valahogy megérintett a II. világháború. Voltak, akik a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején, határokon át szöktek ki egyedül 14-16 éves korukban. Az egyik - Szécsi László, azt hiszem - két évet töltött jugoszláv börtönökben, ahol még a fejét is összetörték, mire sikerült neki továbbszöknie, Jugoszláviából Olaszországba, szülők nélkül? Ezek nagyon beszédes sorsok voltak. És ez nevelte az embert, ez a társaság, ez a környezet, ezek a tapasztalatok. Egy ideig menekültek voltunk, addig mindig nyáron azt mondta az ember, ősszel már biztos hazamehetek, ősszel azt mondta, na, talán majd tavasszal, s ez így ment egypár évig.
Mikor a Mindszenty-per megtörtént, az volt az a pont, mikor még a legoptimistább emberek is feladták a reményt, s rádöbbentek arra, hogy kegyetlen diktatúra van Magyarországon. Mert az, hogy a hercegprímást, Mindszentyt elítélik kémkedésért és valutacsempészésért, nyilvánvalóan egy konstruált politikai per volt. ?49 tavaszán történt meg az ítélet és a per. Közvetítette a rádió, Németországban hallgattuk. Az egy vérfagyasztó dolog volt, az annyira egyértelmûen megadta a jelt, hogy itt visszatérés Magyarországra nincs, amíg ez a rendszer uralmon van. Akkor kezdődött el igazán a magyarok számára az emigráció?
1956-ban újra alkalom nyílott arra, hogy kivándoroljon a család, és akkor úgy döntöttünk, hogy mi mégiscsak kivándorolunk Amerikába. Mi már nem mint szegény menekültek jöttünk. Eladtuk az autót, a porszívót átállítottuk 220-ról 110-re, s kivándoroltunk Amerikába.
Kijöttünk ide. Apám nagyon hamar talált állást orvosként, nem teljes jogú orvosként, és én is nagyon jó állást találtam, mert az ausztriai gimnázium olyan képzést adott az embernek, ami már szinte felsőfokú képzésnek számított. Egy vegyészlaboratóriumban kaptam technikusi állást, de hát én akkor már beiratkoztam az orvosi egyetemre Németországban, én úgy döntöttem, hogy egy év múlva visszamegyek Németországba, s ?57 végén vissza is mentem. Münchenben tanultam, ott jártam egyetemre, úgyhogy tulajdonképpen meghosszabbodott ezzel a németországi életem.
És megint a nyugati világba ,,kicsempészett?, kiáramoltatott magyar környezetben és magyar szellemiségben.
München nagyon aktív magyar központ volt, egyetemi hallgató is volt sok, hát itt ment tovább az európai élet. A müncheni egyetemen a magyarok egy táncházat alakítottak, még ?56 előtt, akkor, mikor még ez a fogalom nem terjedt el Magyarországon. Kőrösi Krizsánné balett- és néptánctanár volt egy ideig a vezetője ennek a néptánccsoportnak. Minden héten az egyetem diákszállójában próba volt, táncpróba. Zenekar nem volt, zongorakísérettel. Ide mindenki eljöhetett, akit ez érdekelt, jöttek németek, jöttek magyarok, és aztán volt egy kis mag, akik rendszeresen jártak, tanultak táncokat, előadásokat is adtak, utaztak néptáncfesztiválokra. A bajorok nagyon szeretik a néptáncot, a maguk bajor táncait, s nagyon gyakran együtt lépett fel a német és a bajor. Ez egy nagyon néptánc felé orientált társaság volt, ennek az alapjait már a cserkészet megvetette.
Münchenben eltelt tíz év, még dolgoztam pár évig Németországban, s utána, nevezetesen 1968-ban jöttem vissza Amerikába. Én ?56 óta amerikai illetőségû voltam, de már szakmai okokból kerültem Bostonba. Nemsokára aztán elváltam, a második feleségem, Judit utánam jött Németországból, s itt megházasodtunk. Első házasságunkból volt egy kisfiam, Judittal is van két gyermekünk. ?k itt nőttek fel Bostonban. Itt szolid polgári élet következett.
És magával hozza azt a szellemiséget, melynek a gyökerei visszanyúlnak Magyarországra, vissza a menekülttáborokban konzerválódott magyar szellemvilágba, a cserkészethez, a táncházmozgalomhoz, és vissza a könyvekhez.
Mikor ?45-ben kijöttek a magyarok, nem volt lehetőség semmire, még dolgozni sem, így a szórakozás és az önmûvelés nagyon fontos szerepet töltött be a magyarok életében. Én akkor 9-10-11 éves voltam, és az én családom könyvszerető család volt, s nálunk szórakozásként, esti foglalkozásként a hangos felolvasás volt divatban, és valahogy úgy alakult, hogy apám a történelmi regényeket olvasta szívesen. Hangosan. És visszagondolva egyszerûen megdöbbentően érdekes, hogy ezek a magyarok, akik menekültek az oroszok elől, ki pár kofferrel, ki fél társzekérrel, mind kihoztak pár könyvet. S abban a menekülttáborban, ahol alig volt élelmiszer, éppen csak annyi, hogy az ember ne éhezzen, ott olvashattuk esténként a magyar történelmi irodalom klasszikusait, s nemcsak Gárdonyi Egri csillagát, Kós Károly Országépítőjét, a Varju nemzetséget, Nyirő Sibói bölényét, Gulácsy Irén Fekete vőlegényét? csak kapásból említem azokat a regényeket, amelyek megfogtak engem mint gyermeket. A könyveket az emberek egymásnak kölcsönadták, mindenkinek volt két-három könyve, amelyek körbejártak. Nem volt egy megszervezett kölcsönkönyvtár, de mindig volt kölcsönkönyv. A történelmi regény két funkciót töltött be. Vagy talán hármat is. Egyrészt szórakoztatott, a nyelvet ébren tartotta, s azzal, aki mint gyerek, még nem tanulta, megismertette a magyar történelmet. S én mondom, hogy én jobban ismertem Szent István korát Kós Károly Országépítőjéből, mintha azt az iskolában tanultam volna meg, és a Gulácsy regényéből a mohácsi időket és a csatát. És mondhatnám tovább. A Wesselényiek a Zsibói bölényben? és sok egyéb.