
Jókai első látogatásáról egyetlen lap sem tájékoztathatta olvasóit, mert 1849-ben a háromszéki újságírás megszûnt. Emiatt alig követhető nyomon ez az útja, hiszen még az úti élményeit rögzítő levelei is a megye északi határánál megszakadnak. Az egyetlen forrásmû tehát Vita Zsigmondnak a Jókai Erdélyben címû könyve marad, jóllehet csak néhány oldalt szentel Székelyföldnek.
Jókai 1853 májusában Laborfalvi Rózával együtt érkezett Székelyföldre, ahol mindössze egy hetet töltött. Rövid ez az idő, de számára elég, hogy magával ragadja a tájak szépsége, és elkezdődjék egy életre szóló rajongása Székelyföldért. A Mezőség felől érkezett Marosvásárhelyre és környékére, s a legelső éjszakát Ugron Lázár kelementelki kúriájában töltötte. Belső-erdélyi vegyes élményei után jólesően szemlélte a székely falvak mutatós házait, s örömmel tapasztalta, hogy az emberek itt mind magyarok. Felfigyelt arra is, hogy az önkényuralom idején egyedül itt maradtak meg a magyar helységnévtáblák, mintha eddig nem is Erdélyben járt volna, hanem valahol Ausztriában, Kelementelkéről Sóvidék felé vette útját, ahol megtekintette Makfalvát, Korondot és Parajdot. A nemrég festőnek készülő író ekkor hasznát vehette egykori szenvedélyének, s lerajzolta a sóbányákat, a magas hegyeket a rajtuk meredező várromokkal együtt. A következő éjszakát szintén Ugronéknál töltötte, ezúttal Székelyudvarhelyen, ahonnan ismét bejárta a környéket. Barangolásai során mélyen elraktározta a látottakat, melyeket képes volt évtizedek múltán is felhasználni.
Május 23-án, Homoródalmás felől érkezett Háromszék mai területére, a Vargyas patak folyását követve. Olasztelek-Barót-Bibarcfalva-Kisbacon-Nagybacon községeken haladt át, s Csíkverebesnél érte el az Oltot. Másnap Tusnád felől felkapaszkodott a vadregényes Szent Anna-tóhoz, mely annyira elbûvölte, hogy az Úti leveleiben így örökíti meg:
,,Erdély legköltőibb helyét láttam.
Vannak nagyszerûbb, pompásabb, elragadóbb látványok Erdély tájai közt, de oly magasztos alig lehet több, mint a Szent Anna tava.
A legrégibb időktől a legújabbig szüntelen vallásos eszmék Sion-köde lebegett a táj fölött, ez volt a rajongók, az ihletettek Libanonja, ami Izraelnek az olajfák hegye, a hindunak a gangeszi szent völgy, az északi skandinávnak az Igdrazill árnyéka alatti magány, s a hellén költészet arany árnyképeinek a Tempe, az Erdélynek a Szent Anna tava??
Elragadtatásában mitikussá emeli a tájat, s a legbelsőbb érzéseit szólaltatja meg. De semmit sem szól a látottakról, ezért idézzük egy olyan írását is, ahol nemcsak láttatja, hanem hallatja is a természetet:
,,Háromezer lábnyi magasban a tengerszín felett, körös-körül ezerkétszáz lábnyira feljebb emelkedő bércek által képzett medencében, vad erdők árnyékában terül egy gömbölyû, nagyszerû tengerszem, melynek körülete egy negyedrész mérföldet meghalad. Sima tükörlapja sötétzöld a belenéző erdős bércektől, a legnagyobb vihar sem ingatja azt meg, hab sem fodorul rajta. A körülfekvő bércek ideforduló oldalát cser és bükk fedi, míg a tó partján körül roppant fenyők emelkednek, mintegy sötét rámába fogva az ércvilágú vízlapot.
Az ünnepélyes csend, mely a szívre száll, midőn e völgybe lépünk, érzelmekre tanít bennünket, melyeket nem érzénk soha, melyeket talán tagadunk? Semmi zaj sem hallik ide; örök csend uralkodik e kiválasztott völgyben, a körülfekvő bércek elvonják róla a zivatart; míg saját kiáltásunkat oly csodásan adja vissza a völgy gyûrûjében körülfutó visszhang, mindig feljebb-feljebb emelve a hangot, míg csaknem egy oktávval magasabban halljuk azt hátunk mögött enyészetesen elzengeni, mint a harangzúgást, mely oly soká cseng a légben, midőn már rég megszûnt szólani??
A tengerszem tündére címû elbeszélésében a Szent Anna-tó melletti másik volt krátertavat, a Mohost is megjeleníti:
,,Fenn egy kerek hegy tetején van valami csodálatos hely, egy nagy, téres rónaság az, benőve valami nagy veres, barna bozontú fûvel, mely mélysötétzöld moha körül sarjadzott fel, rátekergőznek apró, fehér indájú, halvány virágok, aminők másutt nem nőnek. Aki e zöld fû közé lép, tán egyet e különös virágok közül leszakítani, érzi, mint süllyed meg alatta a föld, mintha nem is föld volna az, hanem csak egy vastag szövevény, mely a víz színén ingadoz. Ha tovább merészkedik valaki a csalfa látszatos mezőn, egyszerre megnyílik alatta a fû, egyet sikolt, Jézus nevét kiáltja, annál rosszabb reá nézve, mentől jobban sikoltoz; mentől jobban imádkozik, annál jobban húzzák lefelé; a csalóka mező rongy-, moha- és gyökérszövedékké válik menekvés után kapkodó kezeiben, lábait átfogják hálós erek, zöld szakállú hínárrojtok, és lehúzzák oda az ismeretlen mélységbe, a feneketlen vizek alá, még csak egy buborék sem jő vissza utána.
E nagy, veszélyes mező színén apróbb, nagyobb tavacskák láthatók, némelyik alig szélesebb, mint egy közönséges híd, s ha valaki a túlsó hegy ormáról letekint e barnazöld mezőre, úgy tetszik neki, mintha száz meg száz ragyogó kék szem nézne fel onnan, csalfán integetve felé??
Innen még aznap továbbkocsiztak a torjai Büdös-barlanghoz és a Bálványosvárhoz, melyekről már keveset ír, függetlenül attól, hogy milyen hatással voltak rá:
,,Egyórányi távolra van innen Erdély másik nevezetessége, a torjai kénes barlang, melynek üregéből halálos kéngáz lobog ki, oly fojtó, hogy a fölötte elrepülő madár holtan hull le a légből, belső falai sárga kénvirággal vannak lepve. Belelépni nagy gyönyör, de nagy istenkísértés, a kénszesz csiklandó kéjt idéz elő a test érzékeiben, de egy lehelet belőle - és az élet ott végződött.?
Itt enyhe túlzásnak vélhetjük a barlang fölött átrepülő madár hirtelen lebukását, noha Európa legnagyobb ,,halálos üregénél? járunk (Jókai megnevezése), melynek kénszivárgása erősebb lehetett akkoriban.
A Bálványosvárról is csak ennyit ír:
,,Átellenben merednek Bálványos-vár falai, hajdan az Apor család őseinek megdönthetetlen sasfészke, most még csak azt sem tudhatni, merre vezetett hozzá az út. - Körös-körül minden oldalról útatlan rengeteg, melyben egynapi járatban bármely irányban indulva nem találni egy gunyhót is.?
E sorokkal fejeződnek be Jókai levelei. További útjáról csak annyit tudunk, hogy Sepsibükszádon át ereszkedett le az Olt völgyébe, és május 24-én érkezett Sepsiszentgyörgyre. Itt jártáról egyedül a református vártemplomról készített rajza tanúskodik, mert semmi feljegyzés sem maradt, hogy kikkel találkozott, vagy a következő éjszakát hol töltötte. Sepsiszentgyörgyről szintén bejárhatta a környéket, de hiteles dokumentum erről sem maradt.
Május 25-én hagyta el megyénket, Uzon község irányában, ahol ismét megpihent. Igazolja ezt a Háromszéki leányok címû elbeszélése, mely kitûnő megfigyelőképességét szemlélteti:
,,Itt, Háromszéknek Uzon helységében ismerjük meg Dankos András uram háza táját. A templommal átellenben volt a kúriája, szép zsindelyes ház építve rajta, minden szál zsindely gömbölyûre faragva, s bóbitás faékkel fúrva a másikba, hogy nemkülönben nézett ki, mint egy párthus vitéz pikkelyes páncélja; a ház előtt széles nagy folyosó, cifrára faragott ráccsal elrekesztve, az ablakok köze tele illatos virággal, mik eleven függönyt képeztek előttük; körül magas nyírfából fonott sövény, melyet az utcára fekvő oldalon deszkakerítés válta fel, közepén egy roppant nagy kapuval, melynek befödelezett teteje alatt egész kis erősség volt a napra kiülve tollászkodó galambok számára készítve, a két kapubálvány között pedig a porta tetején olvasható vala a jó faragott betûkben: ?Ezen házat épité Urnak Istennek segitségével Ns. Dankos And.: Anno Dom. MDCLVII.??
Ezután Brassó, Nagyszeben és Kolozsvár felé vette útját, amit már nem követünk, mert Háromszéken kívül esik.