Ő már Budapesten született, de a kiterjedt erdélyi Joós famíliából még most is annyian vannak „odaát", hogy családja erdélyi útjai során nem kell azon gondolkodni, hol hajtják le éjszakára a fejüket. A család kisborosnyói, de a Monarchia idejében Erdély-szerte szétszóródtak, különféle állami, bányafelügyeleti és egyéb tisztségeket töltöttek be. Ennek következtében Trianon után menekülniük kellett. Ez az ismeretség az előzménye annak, hogy dr. Joós Lajos meghívót postázott számunkra a hét végén, július 25-én Kisborosnyón és a zágoni Mikes Kulturális Központban tartandó családi összejövetelre.

A szétszóratás ellenpontozása

A kisborosnyói családi találkozó kapcsolódik ahhoz a megemlékezéssorhoz, a történelmi családok háromszéki találkozóihoz, amelyet a Csehek csernátoni világtalálkozója indított el, majd a gróf Kálnokyak és a Köntzey famíliához tartozók folytattak — utóbbiak találkozóikat több ízben is megismételték —, de az ilyen típusú összejövetelek gyakorivá sokasodtak minden társadalmi rétegben, mintegy ellenpontozva a magyar históriai szétszóratás nemzeti egységbontó hozadékát. Ezek az összejövetelek ugyanis már rég túlnőttek a szűk családi kereteken, nem egy esetben hatalmas földrajzi térségeket szőnek át, átívelnek országhatárokon, áthidalják a társadalmi rétegződéseket, a vagyoni és műveltségi különbségeket, más szóval a szétszaggatott családok, a rokoni közösségek kohéziós összetartozását jelenítik meg. A nemzet megmaradásának és együtt maradásának fontos állomásai ezek, amelyek a testvértelepülési, testvérintézményi, egyházi kapcsolatokkal kiegészülve részben betölteni képesek azt az űrt, amelyet a nemzettagadó politikai erők Trianon óta ásnak.

A kisborosnyói Joós család összejövetelének is ez az érzelmi töltete, gondolati alapozása.

’48-as tűzmester 1916-os mártírhalála

Dr. Joós Lajos dédapját, Joós Eleket 1916. augusztus 30-án, a hadüzenet nélküli román betörés alkalmával végezték ki. 84 évesen lőtték agyon, mert vagyonát védelmezni merészelte.

Damó Gyula kisborosnyói nyugalmazott igazgató utánanézett a történetnek, és fel is vázolta a kisborosnyói Joós nemzetség családfáját.

Dr. Joós Lajos eljuttatta hozzánk idős Joós Elek 1917-ben nyomtatott gyászjelentőjét. A kor konzervatív magyar értelmiségének stílusjegyeit hordozó gyászkeretes nyomtatvány tudatja, hogy „A jeles férfiú […] 1916. augusztus 30-án, ellenséges katonagolyó által szíven találva, kiszenvedett."

A távoli időkből hozzánk érkező üzenet a családja, a hazája és egyháza boldogságáért dobogó, a szegények és árvák nehéz szenvedéseit megkönnyítő férfiú életpályáját vázolja, aki már életében emlékoszlopot emelt nevének, a köztisztelet glóriájával fényesítette meg munkás életét.

„Az erős férfiúi kar, mely egykor hazája védelmében acélosodott, s majd lankadatlan munkában mutatta meg, miképp lehet vasszorgalommal, erős kitartással építeni családja jövő boldogságának fundamentumát, s emellett mint lehet a közügyek szolgálatában — bár egyszerű körben — fényes nevet vívni ki, és soha székely faja és magyar hazája felvirágoztatásában meg nem fáradni — az a kar és erős akarat az emberi gonoszság által éppen akkor semmisíttetik meg, a midőn a megaggott Pátriárcha — bár övéitől elszakítva — magyar voltát meg nem tagadja, s hosszú életén összegyűjtött javait s a közérdeket védelmezni próbálja!..." — zárul a gyászjelentő.

Joós Elek gyermekei, vejei és menyei megjelöléssel 17 név, 41 unokája és 11 dédunokája szerepel, valamennyien történelmi háromszéki és erdélyi magyar nevekkel. Damó Gyula az egyházi és községi nyilvántartásokból kiírta a kisborosnyói Joós család adatait. A felsorolásban 49 név olvasható.

Megdöbbentő, hogy egyetlen székelyföldi magyar család másfél száz év alatt élő közel 120 tagjából egyetlenegy sem található a szülőfaluban, Kisborosnyón.

Ha valaki, mint dr. Joós Lajos és gyerekei, már első és másodgenerációs erdélyiként szülőföldjüktől távol születtek, és erdélyi gyökereiket mégis ilyen mértékben és mélységben képesek ápolni, akkor még nincs veszve végleg minden. Nincs, mert számon tartjuk egymást, és nem az ilyenféle emberek közül kerültek ki azok, akik 2004. december 5-én bennünket, erdélyi magyarokat az elszakított nemzetrészek többi magyarjával együtt maguk közül kitagadtak.

A kisborosnyói Joós család genealógiája

Dr. Joós Lajos kérésemre részletezte a kisborosnyói Joós família ága-bogát, amely alapján nyomon követhetjük sok erdélyi nemesi család életútját, a szétszóródást az utóbbi másfél században. Damó Gyula kutatásánál a család genealógiája részletesebb, rémregénybe kívánkozó mozzanatokban gazdagabb.

Dr. Joós Lajos levele:

Tisztelt Földim!

Alább — fejből, így nem egészen pontos, de a lényeg benne van — a kisborosnyói családunk vázlatos ága-boga.

Volt dédapámnak egy testvére, Dénes, ki a jelenlegi falusi emlékparkot északról határoló házban lakott, 2003-ban kócos hajú lakók által lakottan találtam.

Dédapám: Joós Elek — 1848-as tűzmester, kb. 450—700 hold termőföld és sokkal több erdő tulajdonosa, a Fillérbank alapító elnöke — 1832-ben Kisborosnyón született, és ugyanott 1916. augusztus 30-án lelőtték, majd mert nem halt meg, hát lefejezték.

A megmaradás záloga a biológiai utánpótlás

A kisborosnyói Joós família családfájának a Kárpát-medence egészét behálózó gyökérzete és országhatárokon átnyúló koronája tiszteletet parancsoló, példa lehet arra is, a magyarságnak semmilyen körülmények között nem lehet és nem kell elveszítenie azt a képességét, hogy az egész térséget belakhassa, mint ahogyan tette ezt évszázadokon át. Mert sokszor elmondtuk, a „szülőföldön maradás" nemzetmegtartó parancsát nem úgy kell értelmeznünk, hogy kinek-kinek a szülőfalujába kell egyszer s mindenkorra bezárkóznia, nem, mert a lényeg nem (csak) a fizikai ottlét és jelenlét, hanem a szülőfölddel és népével való szellemi, nyelvi-kulturális azonosulás, az életre szóló kötődés, amely — akárcsak a Joós família esetében — a megmaradás és az együtt maradás, a vagyunk, akik voltunk, és leszünk, akik vagyunk záloga. Mert élhet valaki száz esztendeig is szülőföldjén, és hátrányára, kárára lehet az övéinek, ha olyan bordában szőtték, és sodorhatja hatalmas távolságokra a sors, és folyamatosan hasznára lehet az övéinek.

„Mert valamiképpen a hazának ártani nem szabad, azonképpen annak nem használni, mikor lehetne, nagy vétek" — írta Felsőcsernátoni Bod Péter urunk Magyar Athenas című művének előszavában, aki Háromszéken született, élő emlékét itt őrzik ma is az övéi, de szülőföldjétől távol, a magyarság számára elveszett Magyarigenben pihennek porai.

A Kárpát-medence „belakásának képessége" különös jelentőségű napjainkban. Ennek feltételeit az teremti meg egyrészt, hogy az uniós csatlakozás légiesítette az országhatárokat, másrészt pedig az, hogy a magyarság még mindig relatív többségben van a más ajkú népekhez képest.

A magyarságnak ezt a demográfiai státusát kezdte ki és sorvasztja Trianon, de különösen a második világháború utáni kommunista impériumváltás, a környező országok virulens nacionálkommunista politikája és a magyar kormányzatoknak eme sorból kilógó, rövid időszaktól eltekintve önfeladó magatartása. Ennek egyenes következménye az a katasztrofális demográfiai helyzet, amely a nemzet megmaradását illetően vészharangként egyre hangosabban kong a fülünkbe.

Magyarországon a népesség 17 545 fővel fogyott az év első öt hónapjában, ez 1169-cel magasabb az egy évvel korábbinál — tudtuk meg a legutóbbi hivatalos statisztikai adatokból. A nemzetközi vándorlás pozitív egyenlege miatt azonban az ország lakossága ténylegesen ennél kisebb mértékben, mintegy tizenegyezerrel csökkent. Eszerint a népesség lélekszáma az időszak végén húszezerrel haladta meg a tízmilliót. Az előzetes adatok szerint januártól májusig 38 964 gyermek született, 1,9 százalékkal kevesebb, mint tavaly ugyanebben az időszakban. A halálozások száma 56 509 volt, ami 0,7 százalékos emelkedést jelent 2008. január—májushoz képest. A házasságkötések száma három hónapban alacsony szinten stagnált, márciusban és májusban viszont visszaesett az egy évvel korábbihoz képest. 2009. január—májusban 4,3 százalékkal kevesebb házasságot kötöttek, mint az előző év azonos időszakában.

A népszaporulat és a népességfogyás társadalmi rétegek és etnikai hovatartozás szerinti megoszlására most nem térünk ki.

Erdélyben ugyancsak fogy, sok mindenben a magyarországi negatív modellhez igazodnak a magyarság demográfiai mutatói.

Orbán Viktor lapunknak adott exkluzív interjújában a következőket mondta:

„A magyar közösség megmaradásának döntő kérdése az emberi minőség, ami leginkább a családokban meg a gyerekszámban ölt testet. Az elmúlt húsz évben hiába ügyeskedtek a politikusok ilyen vagy amolyan konstrukciókkal, együttműködéssel, programokkal, többet temetünk, mint keresztelünk. Amíg ez így lesz, megmaradásunk egyáltalán nincsen biztosítva, és a politika ezt nem is tudja megoldani. Sokkal mélyebben húzódó problémák vannak, nemcsak Magyarországon, hanem a határon túli területeken is. Amíg a demográfiai folyamatok nem változnak meg, nem döntenek az itt élő magyarok úgy, hogy ezen változtatnak, addig egy elfogyásra ítélt közösség maradunk. Mi, politikusok tudunk fogódzókat nyújtani, mindenféle programokat, autonómiát, nemzetegyesítést, erős magyar kormányt és hasonlókat, önbizalmat meg önbecsülést, ebben tudunk segíteni, de a dolgot magát mi nem tudjuk megváltoztatni. Ehhez személyes elszánás szükséges, egy legalább részben másfajta élet vállalása, mint amilyet eddig a magyarok éltek a Kárpát-medencében. Ha félünk a gyerektől, ha félünk az azzal járó felelősségtől meg munkától, akkor azok, akik nem félnek mindettől, túlnőnek rajtunk, és mi el fogunk tűnni. A perspektíva most már egész világosan látható, jó száz év óta a magyar szellemtörténetben ez egy elvont filozófiai, irodalmi rémkép volt, ma már matematikailag leírható képlet."

A kisborosnyói Joós família családi találkozója mintegy összegezője az utóbbi száz esztendő Kárpát-medencei magyar sors alakulásának, amely egyben megfogalmaztatja velünk, akárcsak a leendő magyar kormányfővel, a magyar népesség demográfiai helyeztének, térnyerésének vagy térvesztésének „hogyan tovább?"-jait.