Sylvester LajosEmberarcok: Apám cserefa arca

2004. június 5., szombat, Archívum 2003–2007

Apám, anyám, mint minden gyerekét a szülő, engem is feddett eleget: ne játssz a tüzzel! Foganatja, nagyjából, ami lehetett, mint általában a falusi élet természetközelségében fölcseperedő, más gyerekek esetében, a tûztől soha nem féltünk mi, sőt, ahogyan jó szüleink estefelé kitették a lakásból a lábuk, föl kellett csak nyúlni a ler tetejére, ott aszalódott a majdnem ceruzányi vastag és arasznyi hosszú tûzgyújtó, csak be kellett dugni a bádogkályhaajtó szellőzőlyukának valamelyikén, ahonnét az esti homályban kipislantva vibráló ábrákat rajzol a láng a szoba falára, és sejtelmessé és titokzatossá teszi a lámpagyújtás előtti félhomályt, nos, ha lángra kapott benn a nyárfaszálka, kihúztuk, és ellobbant, izzó parázsrudacska maradt a végén, ami aztán, körbeforgatva, pántlikaszerû tûzcsíkokat rajzolt a szoba sötétségből szőtt vastag posztójára.
A legtermészetesebb módon éltünk és háltunk együtt a tûzzel, számunkra a mindennapi élet kelléke volt, én valami gyermeteg rácsodálkozással tudtam bámulni, tûzélményeim eléggé mélyen beégődhettek emlékezetembe, különösen az őszi, legelőszéli, patakparti tüzeké; amint lekaszálták a sarjút, és megjelent az őszi kikerics selymesen lila virága, bandákba verődve hajtottuk ki a teheneket a rétre, egy csorda tehén és egy kölyökcsorda került így össze; hatalmas katlanokat kotortunk a patak meredek martjainak oldalába, kemence alakúra képeztük ki a belső tûzteret, kürtőt is fúrtunk a gyepbe, hozadék fát, fûzfaágakat és kéregdarabokat hordtunk össze, gomblyukba vékony fémlánccal felkötött bugylibicskával apró szálkákat hasogattunk száraz fûzfából, és ebből elkészítettük a tûz magját, de odahordtuk a fonnyadt pityókainat is, a labodakórókat is összeszedtük, és ezzel fojtottuk le a tüzet, miután a piszkafával szétkapart parázsba betakartuk a pityókát, hogy ne kapja meg a láng és a szárazfa hirtelen parazsa; majszoltuk félnyersen már, fekete-kormosra maszatolva arcunkat, hogy aztán mondhassa anyám: ismét olyan mocskos vagy, mint a kent kas, és nevethessen apám: mi van, ismét malacot szoptál?
Mondom, hogy a mindennapi életünkhöz tartozott a tûz, én máig sem értem a gázkályhák picinyke lángnyelvén tûzhöz szokot városiak ijedt sopánkodását, ha lekuporodnak egy nagyobbacska tábortûz mellé; a tûz számomra csodás dolgokat, mágikusan sejtelmes titkokat tartogatott mindig; géplakatos apám, aki maga javította mindég a gőzkazánt, gyakran rászorult és élt együtt a tûzzel, egyszer még szenet is égettünk; istenem, mennyit hajtottam én, csupa játékból a tábori fújtató fémlendkerekét, amivel fehérre izzítottuk a fújtató teknőjébe helyezett vasat, mezítláb nyomkodtam ritmusra a pedált, hiába mondta apám, hogy belelépsz valamibe, meg hogy rád pattan valami tüzes vasdarab.
Apámnak vastag, inas karja volt, bal kezében tartotta a durva vasfogót, a jobb kezében, amelyről hiányzott a középsú ujj, mert inaskorában belekapott a cirkula, a nagykalapácsot fogta; bal kézzel szakszerû mozdulatokkal forgatta a kalapálandó vasat, mindig úgy, ahogyan a készítendő tárgy formájának alakítása azt megkívánta; ujjnyi vastagra dagadtak ilyenkor karján az erek, már fiatal korában is mélyen barázdált homlokán először borsó nagyságú verejtékcseppek jelentek meg, majd a homlokredők mély vájatain lecsurogtak arcára; szünet nélkül pengett az üllő - addig üsd a vasat, amíg meleg! -, ha le kellett állni és tüzetesebben szemügyre venni az izzó fémdarabot, akkor is apró, csengő koppanásokkal táncolt a kalapács az üllő vasán.
Ebben a korban magam is sokat gépészkedtem, az őszi cséplési szezonban a kazán faránál halomba hányták a felvágott tüzelőfát, nekem fûrészelés közben tilos volt ott tartózkodni, nehogy egy jókora hasábbal megdobjanak, de ha befejezték ezt a mûveletet, közel mehettem a tûzszekrény estefelé kellemes meleget árasztó nehéz fémajtajához, és gyors mozdulattal bedobhattam egy-egy súlyos fadarabot; sietni kellett, hogy ne eressze el a kazán a melegét; benn tombolva morgott a tûz, fehéren izzottak a gőzkazán csőhurkái; ismertem én jól ezt a szerkezetet, mert amint akkorára cseperedtem, segítenem kellett apámnak, például rátartani a kalapácsot a szegecs végére; a tûz ilyenkor napirenden szerepelt nálunk, anyám tudniillik mindig rettegett a cséplési tüzektől, rémséges dolgokat mesélt nekem igen is áttetsző nevelő szándékkal, hogy vigyáznék nagyon a kazánra: egész utcarészek megsemmisülését adta elő. (...)
A tûzzel apámnak nem gyûlt meg a gép mellett soha a baja, egyszer azért bennünket anyámmal majdnem kitört a frász. Akkor apám éppen a szomszéd faluban, Albisban csépelt - még mindig közvetlen a háború után vagyunk, és ezért igen megkéstek a betakarítással -, a mi alsócsernátoni kertünkből jól át lehetett látni az apró falucskába; november volt és hideg, piszkos impertinenciával süvöltött a Nemere szele; anyám egész nap nyugtalan volt, hátra-hátranézett a kertbe, én is ott tébláboltam mellette, egyszer aztán estefelé nyüszítve kezdett sikoltozni és szaladgálni a kerítés mellett, mint egy megbokrosodott vad; mondtam én - kiabálta -, meggyúl valami ma, úgy összezsúfolják azok a francos albisiak az asztagokat, hogy hozzaér a forró kazán, jaj, mondtam én, hogy tönkremegyünk egyszer, hogy mindenünk elpusztul egyszer, jaj?
Hozták aztán a hírt, hogy másutt volt a tûz, nem a mi kazánunk okozta. Kicsúszhatott valami a számon, mert anyám ütésre emelte a kezét és szinte gyûlölettel szólt rám: nem szégyelled magad?
Aztán az aszály?
Tikkasztó száraz estéken a mezőről hazamenet néztük, amint a túlsó hegyekben, Zabola meg Kovászna fölött a lángok szabálytalan övként fogtak körbe hegyderekat, -vállat, fojtó füstjükkel körbefontak hegynyakat, messziről izzóvörös csíknak látszottak csak, és a sopánkodó asszonynépség jajveszékelésétől nagy bajok jöttét szimatolva vált libabőrössé a bőrünk.
A lovakat fölcsaptuk a Bodoki-havas alatti legelőre, a Mikócsára, mert otthon nem volt kóst. Annyira nem, hogy Bözsit, a tehenet csupa szulákkal etettük, mert az aztán jól érezte magát a szárazságban.
Augusztus volt, perzselő meleg, húzós, hosszú hegyek, amikor elindultam a lovakat meglátogatni. A kecskeszakáll-fû állat számára ehetetlen pamacsai őszesen fehér szakállszínûre aszalódtak, de lenn, a legelőn azért jól meghajkurásztam a lovakat, teletömtem magamat vadegressel, ami akkor a szárazság miatt korábban pirosodott, s a máskor szájcsücsörítő éretlen savanyúsága édeskésen kellemessé vált; csak a csihánynak nem ártott az idő, ami az egresbokrok alatt tisztességesen össze is csípett, de csak ennyi baj legyen; az idő, az telt, késő délután volt már, amikor azon kaptam magam, hogy az úton rám esteledik; uzsgyi, indultam haza, a Sónyalkodón, a Baláspataka felé ereszkedtem le, szaladtam is jószerivel az Avas Bartafalvi oldala felé - valamikor a hegyek közé ékelt elpusztult falu nevét őrzi a hely -, már elfogott a szürkület, mikor émelyítően csípős füstszag csapott az orromba, a félhomályban a bokrok alatti avaron osonva, egyet-kettőt szökkenve, aprókat pattogva és sercegve borított be mindent a tûz, lángja nem is volt magas, világos, kékessárga és mohó nyelvecskék nyaldosva legelték az avart, csak egy-egy csutak tövében a tőkére száradt moha és zuzmó eregetett fehér és gomolyogva bodorodó füstfelhőcskéket.
Először, félelem nélkül, megtorpanva csodálkoztam a látványon, babonázottan néztem, amint a tûz birtokba veszi a hegyoldalt, amint a hátam mögött is megjelent és átugrott a gyepes erdei út másik oldalára; roppant érdekesnek találtam, ahogyan a lábam előtt lévő apró ágacska színe az égéstől feketedni kezdett, kávába kunkorodott és egyet pattanva, mint egy piciny rakéta, maga után keskeny füstcsíkot húzva átröppent a keréknyomon, ott lángnyelvecske lobbant a félmaréknyi cserelapi fölé, hogy aztán méternyivel arrébb, a bokrok aljára száradt leveleket felfalva szaladjon föl a hegyoldalon.
Helyzetemmel számot sem vetettem; nem, nem volt bennem veszélyérzet, vékonyabb alom borította csak azt az erdőrészt, önfeledten szemlélődve vettem számba a harapégés viselt dolgait, eddig így, élőben sohasem láthattam; csak messziről bámultuk a hegyeket elborító lángtengert és a gomolygó füstfelhőket, csak az égés nyomát tanulmányoztam, amikor a Bekepál nevû erdőrészen, miközben apám keserûen megjegyezte, hogy valami haszon is van ebben, esztendőre jó tûzre való fa lesz itt, mert vegyes erdő volt a Bekepálon, comb- és lábszárvastagságú cserefákkal, nyír, gyertyán, juhar és bükk, elszórtan egy-egy rakottya és szürkenyár; nos, apám a helyszínen szemléltetve magyarázta, hogy jövőre egynemû csereerdővé válik a hegyoldal, mert minden egyéb fa kérge elszenesedett és felpattogott a nagy tûztől, csak a csere kérge állt ellen a lángoknak, a vékony és hosszú gyertyánok kétrét hajolva, földig kuporodva és holttá meredve várták az újabb, most már a kályhabéli tüzet, csak a tölgy bizonyult éghetetlennek, kapott egy kis pörkölődést, bele-belekóstolt a tûz a gyökerek korhadt sebeibe, de a csere él - mondta apám.
Talán azóta szeretem és tisztelem a tölgyet, mert akkor tudtam meg, hogy hol békésen együttélő, hol ellenségesen egymást tipró fafajták közül a csere bizonyul maradandónak; magas életkorával nem csak a századokkal dacol, hanem a tûz és víz ellenében is; ezóta tudom, hogy miért ebből a fából kell készíteni a kútkávát, a kapulábat és padlógerendát, de a koporsót és kopjafát is; ekkor derengett föl bennem, hogy a zöldgúnyás erdészek azért viselik szimbólumként ennek a fának a levelét és makkját a parulén: mert a tartósság, a kitartás, a sors csapásaival szembeszegülő erő jelképe ez a fa, nos, magamat is visszapattintva az avasoldali tûz színhelyére, mondom, hogy ritka, szálalt csereerdő volt ott is, nem féltettem túlságosan a fákat, deréknyi vastagok voltak, ezek között aztán mind táncolhat és ugrándozhat a láng; büszke is voltam az én fáimra, hogy ezeknek még a perzselő tûz sem árt, és mire észbe kaptam, sötét volt már, előttem és mögöttem minden csupa tûz, elébb meg az erdő is sûrûbb, az út sem kopár és gyepes, hanem vályúszerûen mélyülő, vállas, ahogyan nálunk mondják, bokros martokkal, vastag levéltakaróval; ijedten, szinte horkantva iramodtam neki a hegyoldalnak.
Mintha a mellkasa szakadna szét a szaggató nyilallástól az embernek ilyenkor, mintha vízben fuldoklanék, úgy kapkod levegőért; oldalra borulva, pörkölt szalonnabőrként összekuporodva hevertem a Lövéte pusztáján, percek teltek el, míg a tarkómat csípő csatakos pernyét a kezem fejével bőrömre kentem, és a homlokomból kisimítva a csapzott tincseket, elindultam az úton lefelé.
És félni kezdtem a tûztől, látván, hogy ezek képesek elpusztítani egyszer a csereerdőket is. (?)
Szegény öreg, mondom most, hányszor volt ő is leégett erdő; munkaszolgálat, háború, válság, adósság, aszály, sok gyerek - hatan vagyunk testvérek -, százféle egyéb apasztotta egészségét, veszélyeztette sokszor a létét is, de maradt mégis, mint a sors által cserzett kemény cserefa; sok minden kiégett körülötte, de az értünk való élet, a miattunk való gond csak azokat a cserekéreg redőket vájta mélyebbre homlokán-arcán, szívós és konok, munkába menekülő emberré vált; hajnalban kelt, mert valami belső égés hajtotta; ötször is megkapálta a pityókát a kertben, pedig tudnivaló, nincs annak éppen ennyire szüksége; anyám pörölt is folyton, hogy még jobban tönkreteszi magát, de én bele se szóltam, mert tudtam, hogy a munka és élet számára azonos fogalom, mert ilyen tüzekben edzették őt a körülmények.
Láttam én: cserefa arcú apámat is környékezik sokféle betegségek; csak azt nem tudhattam, hogy apám belső erdőégése olyanféle, hogy ha kiég mellőle tartóoszlop társfelesége, nem élet lesz már az övé és nem munka; hetek kellenek csak, hat egész hét mindössze, hogy arcának külsődleges jegyeihez hasonlító, mélyen barázdált kérgû, tartásához és jelleméhez hasonlatos cserefa oszlop kerüljön a sírja - a sírjuk fölé.
Hetvenedik születésnapja alkalmából sok szeretettel köszöntjük SYLVESTER LAJOST, lapunk főmunkatársát, Aranytoll-díjas közírót és Apáczai-díjas közéleti férfiút, kívánván hosszú, termékeny éveket, szívósságot, kitartást míves és vitézi pennája forgatásához.
Háromszék
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2004-06-05: Archívum 2003–2007 - :

Elhalálozás