Mert mi történne, ha magunknak kellene döntenünk a ránk tartozó ügyekben? Az elmúlt évek keserű tapasztalatai alapján a legvalószínűbbnek az látszik, hogy azonnal egymás torkának esnének vezetőink, mindenki magának akarná a hatalmat, az ádáz harcban pedig a romániai politizálásban oly igen begyakorolt cselvetésektől, ármánykodásoktól, árulásoktól sem riadnának vissza.

De vajon valóban az autonómia gondolatával lenne a baj? Azzal az Európa több országában is jól működő gyakorlattal, miszerint az állam határain belül kisebbségben élő nemzeti közösségek megmaradásuk, gyarapodásuk, jólétük érdekében maguk döntenek sorsukról? Vagy inkább azokkal a személyekkel, akik erről mindig beszélnek, de tenni még csak annyit sem hajlandóak érte, hogy ideig-óráig, bár egy-egy fontosabb kérdésben, félreteszik a mindenható párt érdekeit, felülemelkednek sértettségükön, nem akarnak mindenben mindig elsők lenni, hanem belátják, közösen könnyebb célba érni?

A székelyföldi önkormányzati nagygyűlés körüli, érdeminek a legkevésbé sem, felelőtlennek viszont annál inkább minősíthető vitát követve igen keserű szájízzel marad az az erdélyi magyar, aki szavazatával megbízta, felhatalmazta a jelenlegi magyar politikusokat arra, hogy érdekeit képviseljék. Vajon azért járult az urnákhoz, hogy néhány hét múlva a sajtóban olvassa, miként mocskolják egymást választottjai, miként szorul mindinkább háttérbe az ő érdeke, és kerül előtérbe a viszály, az üres vita, a kicsinyes bosszú, a hataloméhség?

Olyannyira, hogy még egy szimbolikus üzenettel bíró, közös Hargita és Kovászna megyei tanácsülést sem sikerül megszervezni? Mert az egyik fél zsarol, a másiknak meg nem fűlik hozzá a foga. Vajon azért szavaztak Hargita megyében az MPP-re, hogy választottjaik feltételekhez kössék a részvételt egy ünnepi rendezvényen? Vagy azért választották meg a megyei tanácsok elnökeit, hogy válaszra se méltassák őket, elő se készítsék a tanácsülést? Azért szavaztak a székelyföldiek, hogy a nyergestetői csata hősei előtti tisztelgést beárnyékolja a vádaskodás?

De talán éppen a 160 évvel korábbi szabadságharcosok példájából kiindulva mondhatjuk: nem az autonómiától kell megóvnia bennünket Istennek, hanem mindazoktól a vezetőktől, akik áldozatra képtelenek, felelőtlen viszálykodásaikkal pedig még a nemzeti célokat is bemocskolják. És talán nem ártana végiggondolniuk, milyen vezető az, aki számára csak emlék az áldozatkészség.