Díszőrség a kopjaerdőben
Könnyeztek az Egek is a nyergestetői csata 160. évfordulóján, több futamban is elsiratták a Székely Thermopülai kétszáz hősét, akik a 12 000 fős orosz—osztrák sereggel élethalálharcot vívtak hét órán át, míglen a hagyomány szerint egy kászoni muszka vezető — hadd ne utaljunk most arra, hogy ki fiaborja volt — a hegynyereg védői hátába nem vezette a kozákokat.
Az 1992 óta minden esztendőben két ízben, március 15-én és augusztus elsején esedékes ünnepségre ezrek zarándokolnak ide elsősorban a székely megyékből, de a Kárpát-medence egészéből is, akár havaz, mint Sólyom László köztársasági elnök idei március 14-i, kopjafát is avató látogatásán, akár eső paskolja végig, mint most a tikkasztó hőség után harmatért és nyári esőért esdeklő erdei növényzetet.
De folyamatosan érkeznek a zarándokolók miesnapokon is.
Az idei ünnepség elsősorban abban különbözött az előzőektől, hogy a három székely megye, Hargita, Kovászna és Maros közös rendezvényévé nőtte ki magát, a térség politikai és egyházi vezetőinek szimbolikus találkozóhelyévé, kegyhellyé vált, olyan alkalommá, amikor a történelmi példázatok szövetébe bele kell szőni a térség lakóinak és a magyarság egészének éppen aktuális követeléseit, mint amilyen a máig is befejezetlen szabadságharc folytatásának parancsa, Székelyföld önrendelkezésének igénye, a térség lakosságának felhígítását célzó politikai manőverek elutasítása, az ortodox kupolás honfoglalás meggátolása, amely napjainkban kiegészül kiküldetésben lévő jövevény cigányok magyarellenes és autonómiaellenes tüntető ricsajgásával.
Az ünnepi szónokok ajkáról elhangzott szavak ezeknek a figyelmeztetéseknek a megfogalmazása során keményedtek meg.
Faragott kopjaerdő a tömegsír fölött
Az idei nyergestetői ünnepség programjába új színt hozott a budapesti Nemzeti Társas Kör zászlóadományozása csíkkozmás lakosai számára és az alsócsernátoni Haszmann-műhelyben faragott kopjafa leleplezése az 1849-es tömegsírra telepített faragottoszlop- és kereszterdőből kialakított, illetve spontán kialakult sírkertbe, amely a maga nemében páratlan kegyhellyé, a haló poraiban is összekapaszkodó magyar összefogás jelképévé vált.
A nyergestetői ünnepség spontán kialakult és tudatosan megtervezett látványáról külön is szólni kell. Először is a kegyhelyhez összegyűlt hatalmas emberi sereglet és a hegynyereghez vezető utakon állomásozó, kilométerekre kígyózó gépkocsisorok látványáról, amelyet mintegy ünnepi koszorúba kötnek a széltarolta erdők helyébe lépő újgenerációs fácskák, a fiatal fenyők, tölgyek leendő erdőket megalapozó igyekezete, amelyeket, mint egy képkeret, körbefognak a távolban strázsáló fenyők hatalmas, égig érő dárdái. A fácskák és cserjék alatt ezerféle erdei virág pompázik, az apró gyerekek a sírkert peremét drága prémként körülölelő málna között mackóként málnásznak.
A hegynyereg összképének meghatározó elemévé léptek elő a székelymagyarság lovas nemzet voltára utaló hagyományőrző huszárok pompás díszöltözetükkel, a székely ruhás lányok és férfiak színpadi deszkát dobbantó táncfolyama, az erre az alkalomra idesereglett emberek színe-virága, és középen mintegy szentélyként a rendezvény, a szertartás központi támpontjául is szolgáló, 1897-ben emelt obeliszk, amely egyébként lelki és magatartásbéli históriai iránymutató is arra nézvést, hogy a szülőföldön szolgálva, de távoli szolgálattételre rendelve is miként kell szülőhelyünket és ennek emlékeit megőrizni, jövőjét építeni.
A nyergestetői ünnepi szónokok közül a székely Thermopülait többen olyan vesztett csataként határozták meg, amelynek hősei holtukban győztek, az ellenség rég eltűnt a történelem színpadi süllyesztőjében, és maradt a szabadságáért, az autonómiáért, a megmaradásáért a holtak harcát folytató nagy méltóságú sokaság, amely ezen a helyen minden alkalomkor lelkierőt gyűjt, hitet acéloz, és történelmünk legszebb oldalaira úgy lapoz vissza, hogy a következő oldal a jövőnkre nyíljék.
Mellettem beszéde után ítélve messziről érkezett, tagbaszakadt férfi a fényképezőgépét szorongatva suttogja az övéinek: mindjárt elsírom magamat.
Fenn, a sírkertben, a nyakunkba szakadó, bennünket hol permettel paskoló, hol szálesővel nyilazó, az ünnepi szónokok és hagyományőrzők sorfalánál, a kopjafák és keresztek faragott erdőrengetegében minden hézagot kitöltő sokaság egyik tagjaként az jut eszembe, hogy ezeket a képkockákat nemcsak magunknak, hanem autonómiás harcunkban más európai népek képviselőinek is be kellene mutatnunk, kommentár nélkül, egyetlen tollforgató embertől kölcsönvett mondattal szólva: vagyunk, akik voltunk, és leszünk, akik vagyunk.
