Hallom a marosvásárhelyi rádióból, hogy az utcára kilakoltatott fiatal anya a primaria előtt grévafoámejt fog kezdeni lakásügye megoldása érdekében.
Megdöbbentő, hogy menynyire begyepesítettük anyanyelvünket. A magyar vásárló már pungába teszi a márfát, a kasszásnő bont ad, a kereskedő kitáncát, fakturát, a munkavállaló negocsiál a patronnal, a kőmûves rabával viszi a betont a kofrázsba, a könyvelő biláncot készít és virálja a pénzt, meglikidálja a kontot, a tanulót, akinek média mikája van, anyja bukötár, kofetár vagy insztalator szanitár iskolába íratja - és így tovább. Na, meg újabban már grévafoámejezünk is! És mindez nem a szórványban, hanem a tömbmagyarságban történik.
Az okokat nyelvészek, irodalmárok, megmaradásunkat féltő értelmiségiek keresik, magyarázzák. Tény, hogy a kétnyelvûség számunkra létkérdés, de nem úgy kell azt gyakorolni, hogy nyelvi önazonosságunkat lassacskán feladva, végül mi is egynyelvûvé váljunk, mint sokan mások körülöttünk. A vegyes házasságok döntő többségében sajnos már bevett szokás az egyetlen ,,közös? nyelv használata. Mikós osztálytársam már oda jutott, hogy unokájával csak a veje nyelvén beszélhet. Sőt, a kutyájával is. Szegény gyermek, indulásból megfosztják annak lehetőségétől, hogy anyja, nagyszülei nyelvén is értsen, beszéljen. Magyar családba betelepedett ifjú nyelvén kénytelen társalogni három nemzedék tizenkét tagja a nagymamáktól a sógorig, mert a férfiú a család nyelvén nem hajlandó megszólalni még néhány szó erejéig sem. Pedig köszönetképpen - sőt, tiszteletből - megtehetné, hiszen szép lányt, gyönyörû házat, gépkocsit kapott.
Bután ,,védi-óvja? nyelvét az is, aki harminc éve él közöttünk, de nevünket akarattal elferdítve ejti ki csak! ,,Védi? nyelvét az elárusítólány, a munkatárs, a szomszéd, a hivatalnok, a rendőr, csendőr, aki nem akar a kétnyelvûség ,,hibájába? esni még azáltal sem, hogy érti a másik nyelvét.
Pedig megváltoztathatatlan tény, hogy együtt kell élnünk másokkal. A kölcsönös tisztelet, megbecsülés, egymás nemzeti sajátosságainak a megismerése, értékelése az egységesítő Európában már korparancs. Az együtt élő népek világszerte kölcsönösen ismerik és beszélik egymás nyelvét. És ezzel nem veszítenek, csak nyernek: elismerést, tiszteletet, ragaszkodást és szeretetet embertársaik részéről. A nemzeti kizárólagosság, az önzés sajátos célok elérésének eszköze. Az, aki elzárkózik attól a lehetőségtől, hogy ingyen, bérmentve, családban, utcán, munkahelyen, játszótereken elsajátítson egy másik nyelvet, önmagát károsítja meg. Közép-Európában hamarabb lehet egy pohár vizet kapni, ha magyarul kéri a szomjazó, és mondjuk, nem angolul!
A kétnyelvûség kérdésében mi már mindent megtettünk! Sőt, túlbuzgóságunkban, tapintatosságunkban, előzékenységünkben még saját nyelvünket is elparlagosítottuk, pedig azt igazán senki sem várta el tőlünk. A velünk együtt élőkön a sor, hogy a következő lépést a közeledés, a jobb megismerés érdekében megtegyék. Ez szép, méltányos, tisztességes és becsületes cselekedet lenne. És nem kötelező! Szíve, esze szerint járjon el az, aki ebben a kérdésben döntést hoz. Nem olyan nagy dolog magyarul is érteni, beszélni, talán egy kicsit érezni is. Az ily módon cselekvők saját emberi értékei gyarapodnának ezáltal.
Imreh József
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.