1. Száz esztendeje, 1905. szeptember 6-án született Keresztury Dezső akadémikus, költő, dráma- és tanulmányíró, a magyar kultúra nagy németországi népszerûsítője. Egy öregkori versével és fő mûvének, a kétkötetes Arany János-monográfiának egy jellemző részletével emlékezünk rá.
2. A vers hőse Teleki Pál, a tragikus sorsú magyar miniszterelnök. Keresztury a cserkészmozgalomban is jeleskedő Teleki szûkebb baráti köréhez tartozott, a kilencvenes évek elején írott emlékező versében dacosan, vonzóan, felejthetetlenül idézi Teleki Pál alakját. A tanulmányrészlet Arany eposzterveiről szól. Tudnivalóan nagy nemzeti eposzt tervezett Csaba királyfiról, amelynek azonban csak részletei készültek el. Keresztury mintaszerû, okadatolt elemzésében arra keresi a választ, hogy miért nem íródott meg a teljes eposz!
Bogdán László
Csaba királyfi (Keresztury Dezső)
(részlet az Arany-monográfiából)
Egy, a Csaba királyfihoz hasonló alkotás kialakulásának folyamatát nem lehet pontosan leírni, különösen, ha annyi töprengés, elnémulás, ihletrobbanás közben folyik le, mint Arany esetében.
Nem hiszem, hogy van az egész világirodalomban párja ekkora, ilyen széles alapokra támaszkodó felkészülésnek. Ennek folyamán a mûfaj elmélete és a mû alakulása nagymértékben egybekapcsolódott a költő környezetének, alkatának, szakmai tudásának, képzelete szabadságharcának mozzanataival s még annyi mindennel. Ezt földeríteni nehéz föladat. De a munka szakaszait, egyes állomásait mégis követni kell, hogy élő összefüggéseivel együtt, társadalmi és személyes hatóerőinek játékában láthassuk a végül is létrejött eredményt. Ismétlem: a Buda halála csak egy nála sokkal nagyobbra tervezett alkotás első darabja: lekerekített voltában is töredék, ahogy erre a költő kurta bevezetője utalt is: ,,Jelen költemény? teljes egész?; de, amennyiben későbbi fejlemények alapjául szolgál, csak mintegy előjátékát teszi a nagy tragédiának, mely a szerző gondolatában már megalkotva él.?
A kivételes feladatra Aranynak jóformán a semmiből kellett fölkészülnie.
Mert ahogy a Toldinak, a Csaba királyfinak sincs valamirevaló költői előzménye irodalmunkban. Arany tudta is, hogy a Toldiban sem a tárgy, sem a forma nem volt valóságosan népi: ő stilizálta őket népiesre a kor szelleme, a pályázat kívánsága s a maga hajlama szerint. Miután ihlete forróságában bár, de világos céltudattal formába öntötte a mûvet, megtapasztalhatta, hogy egy alkotás csak akkor sikerülhet igazán, ha tárgy és forma egymást erősítve olvad egybe, s ölt alakot benne. Azon volt tehát, hogy választott tárgyához mindig megfelelő formát találjon, s viszont. Erős öntudattal írhatta a Csaba királyfi első kéziratához fûzött bevezető jegyzetében: ,,Ha producálni akartam volna magamat, mind régiesebben, mind népiesebben tudok vala írni.?
Ilyenféle töprengések nyomaival már fölkészülése idején találkozunk; színre lépése után ezek megerősödtek.
Egy-egy mûve stilizálásával szívósan s mind tudatosabban kísérletezett. A Toldi népies hangnemét még csak a lángelme biztos ösztönével, szinte a hályogkovács módjára hozta létre, azonosulva a kor egyik legfontosabb törekvésével. A Murány ostromában már tudatosan magasabbra akart lépni. A lélekrajz gazdagodását, a nyelv régiesebb tónusát, minden meseszerû elem elmaradását azonban a szakma - amelynek határain Arany legalább két évtizedig alig tudott túllépni, s amelyben az irányadó vezető elméknek mindvégig szövetségese, foglya maradt - éppoly kevéssé méltatta figyelemre, ha egyáltalán észrevette, mint a Toldi estéje megnövekvő szubjektivitását, hangulati gazdagodását. Nem is az ilyesmi volt akkor igazán közérdekû.
A szónak Petőfi jobbján megfogalmazott értelmében népies költeményei azonban a szabadságharc leverése utáni időszakban erősen átalakultak. Ezek közül az olyanfélék találtak akkor jó visszhangra, amelyekben az idilli vagy a népet oktatva nevelő mozzanatok határozták meg a stilizálás egységét: A családi kör, Az első lopás s Jóka ördöge például.
Azok a kezdemények, amelyekben plebejus, bíráló indulatai kerestek kifejezést, nem hoztak sikert - nagyrészt töredékekben is maradtak.
A nagyidai cigányok, amelynek álcázott politikai mondaniválóját egyelőre alig valaki tudta vagy akarta észrevenni, a költőhöz ,,nem méltó? tárgya s ,,alantas humora? miatt megrovásban részesült; a Bolond Istók első éneke semmi érdeklődést nem keltett. Toldy arra intette a költőt, hogy el ne aprózza nagy mûvek alkotására hivatott tehetségét, s az epikus hang emelésére biztatta. Mikor azonban a költő e magasabb hangnemben a Katalint írta meg, csak a közönség visszhangzott lelkesen, gyors második kiadáshoz segítve a beszélyt; a szakma eléggé értetlenül állt a ,,talányos? költemény előtt, hiszen ez semmiképp sem illett a népit nemzetivé nemesítő példa epikus szerepéhez. A Toldi-trilógia ,,derekát? várták volna tőle, de ebben elakadt; s éppen ott, ahol a Daliás idők hősi-lovagi, de falusi idilljéből az udvari világ ábrázolásába kellett volna továbblépnie.
Az epikus Arany, láttuk, egyetlen mûfajban aratott osztatlan sikert: a balladában.
A maga természetének és igényeinek megfelelő mintáira a régi skót vagy a még régebbi dán balladákban lelt: ezek bátorították rá, hogy kialakítsa az Európa-szerte divatos mûfajnak azokat a változatait, amelyekben személyes megrendüléseit tárgyiasíthatta, és a skót ,,balladai meneteket? hazai motívumokkal megtöltve, a mûfajt nemzetivé tehette. A szívósan melengetett nagy epikai tervek megvalósítására is a világirodalom nagy eposzait tanulmányozva kezdett tehát fölkészülni. Homérosz akkor nem szolgálhatott sugalmazóul: már Petőfinek megírta, hogy a rosszul emelkedni kezdő nemesség nem érdemelt Homéroszt: hogyan szólhatott volna Arany az ő ,,tejjel-mézzel folyó? hangján az elnyomatás korában? De Osszián hitele is megingott; a nagy olaszok - akiknek pedig még fordításával is kísérletezett - a modern, nemzeti szellemû világban nem nyújthattak némi elméleti tanulságoknál egyebet. A Kalevala is legföljebb formai-ritmikai indításul szolgált.
Voltak tehát olyan pillanatai, amelyekben eljutott a nagy epikai vállalkozás lehetőségének, értelmének kétségbevonásáig.
Gyulainak írta 1854. január 25-én, ,,én is addig csûröm-csavarom, főzöm, koholom a terveket, míg utoljára a ?gondban elvész a gondolat?? Denique beláttam, hogy korunkban, még nálunk is, az eposz nagyon mondvacsinált virág: a költőnek magát is, publikumát is vagy hat századdal hátra kéne vinnie, hacsak hexameterben, flosculusokat nem akar pattogtatni.? A töprengő kiúttalanság újra meg újra szembesült azzal a tudattal, amit Vojtina ars poétikája, láttuk, így fogalmazott meg: ,,Jelennek ir, ki a jelenben él?, s ,,Mért élne visszább vagy husz századig??
Ebben kellett végül is döntenie. A dilemma többféle síkon és csiszolatban, de egy értelemmel tûnt föl előtte újra meg újra. Melyik utat folytassa a megváltozott körülmények közt: a Homérosz-Osszián szerepből fakadót, a Vergilius nyomán járót, vagy azt, amelyet Byron sugalmazott? Olyan népi hőskölteményt írjon-e, amelyről ifjan álmodozott, vagy olyan nemzetit, amilyet a kiegyezésre készülő jeles kortársai kívántak tőle? Minden porcikájában érezte, hogy olyan átmeneti korban él, amelyről a szakmai közfelfogás úgy tartotta, nem arra való, hogy eposzt szüljön, de tudta - s a Hebbel-bírálatban igenlő felelettel tette föl a szónoki kérdést: ,,az újkori, az olasz eposz fölvirágzása nem átmeneti korra esik-e, s nem éppen arra, mely a XV. és XVI. század közt teljesen megváltoztatta a világ ábrázatát?? -, hogy volna lehetőség a modern eposz megalkotására. A népies eposz is megvalósíthatónak látszott egy ideig. (?)
Jelkép
Teleki Pál emlékének
Ha nyugtalan éjeken fölriadok,
pisztolydörgéseket vélek hallani:
Széchenyi rémlik föl, aztán a Telekiek; az első László, kit beugratni csaltak haza,
a harmadik Géza, ki frontokon repült át
békét szerezni; de főként a második:
Pál, a földrajz tudósa, ki, amikor kellett,
odahagyta tanszékét egy sokkal nagyobbért:
s lett szabadcsapatos, mikor ezt kívánta
a hely s a perc: mert Európa; melyet
egy roppant város köreiként fejtett meg,
vak önzéssel szétszaggatta levert országát.
? mindig a szervesen nőtt egységeket
kereste a világban: a földekét, az emberekét.
Nagy oktató volt; elkalandozott, de szétindázva,
szinte követhetetlen is egy célra tört - kurátora volt
az Eötvösnek: nem vette rossz néven, ha kifigurázták
roppant körmondatait; közénk állt labdát rúgni,
nem volt ,,deli magyar?, törékeny alakján
derût keltett a rövidnadrágos cserkészegyenruha: de abban a körben látta
a nemzeti javaréteg iskoláját. A nagy tömegben
egyedül maradt mindig; nem tudom feledni,
ahogy egy Szent István-napi körmenet élén,
egyszerû díszmagyarban, örmény anyja vonásait
vegyítve székely őseiével, Buda sírnivaló
sugárzásában lépkedve: a nehéz magyarság
jelképévé nőtt magánya. Példa lett végső
tette is: elszánt tiltakozása a ,,szövetséges
nagyhatalom? perfídiája ellen. Ne kérdezd,
ki írta elégszer ma sem olvasható
búcsúlevelét s ki húzta meg a ravaszt: de
azt tudd, ki adta kezébe a fegyvert,
nem hagyva más módot a tiltakozásra;
kik szegték meg szavukat, hogy a nagy halott
helye ott lesz az igazságtételnél, mely
gonoszabb lett a botor réginél, s ahol még
nevét se említették?! Ki védte meg ott
a tájékozatlan bíráktól az igazságot,
a csalfa erénycsőszöktől az erényt?! - S mégse
pusztulása legyen példa a cserbenhagyott
népnek, mely - volt oka rá! - követte volna,
ha meg nem menti az ős parancs, hogy
folytatni kell: az élet élni akar? - Rá
emlékezve élek aggastyánként is remélve, hogy
erkölcsét őrzik meg hû új nemzedékek; hogy
példája parancsoló emlék lesz: fényes csigahéj:
kemény csont-ürében ott zúg a folytonosan újuló
világ visszhangja, mint az örök tengerek zúgása?