Egyed ÁkosTörténelmünk: A 125 éves Székely Nemzeti Múzeum köszöntése

2004. szeptember 18., szombat, Archívum 2003–2007

Örömmel jöttem Kolozsvárról Sepsiszentgyörgyre azért, hogy a 125. születésnapját ünneplő Székely Nemzeti Múzeumnak tolmácsolhassam az idősebb testvér, az Erdélyi Múzeum-Egyesület jókívánságait. Az EME és a Székely Nemzeti Múzeum testvérintézmények; annak képzelték el már az alapítók is. Nem véletlen, hogy lényegében véve azonos célokat tûztek ki mindkét intézmény elé: legyenek őrzői és fejlesztői Erdély kultúrájának, s különös gonddal vigyázzanak a magyarság és a székelymagyarság történelmi örökségére. És szeretném köszönteni a Székely Nemzeti Múzeumot az egykori mikós diák s a későbbi történetkutató nevében, aki mindig előszeretettel választotta s választja búvárkodásának tárgyául a székelység gazdag és színes történelmének valamely szegmentumát. Sepsiszentgyörgy hívására eddig is sietve jöttem, annál inkább most, amikor a legrégebbi kultúrintézménye ünnepi rendezvényét tartja.
Bármely ünneplés akkor indokolt, ha arra az ünnepelt rászolgált, s akkor lehet az ünnepség jelentős esemény, ha munkájával sikerült kivívnia a fenntartó társadalom elismerését. Mivel régtől szakmai és személyes kapcsolatok fûznek a Székely Nemzeti Múzeumhoz, igyekeztem követni tevékenységét a múltban és a jelenben, ezért meggyőződéssel mondhatom: intézményünk joggal emlékezik alapítására annak 125. évfordulóján, fennállása során tartós, jótékony hatást gyakorolt a Székelyföld mûvelődésére, s ki tudná számba venni a különböző rangú, rendû és nyelvû látogatók seregeinek nyújtott kellemes benyomásokat, élményeket, hasznos információkat a magyar és a székely történelem s mûvelődés századairól?
Ha ma a Székely Nemzeti Múzeum sikereit ünnepelhetjük, az nem kis mértékben köszönhető az alapítók bölcsességének. Mert bizonyított tény, hogy az intézmény jó és szép gondolatokból fogant, és azok alapján nőtt jelentős kultúrintézménnyé. Ezért emlékezünk hálával az alapító Cserey Jánosné Zathureczky Emília nagyasszonyra, Vasady Nagy Gyulára, az első múzeumőrre, az őt követő Nagy Gézára, Császár Bálint polgármesterre, és hosszasan idézhetnénk azoknak az elődöknek a lajstromát, akik hozzájárultak az intézmény fejlődéséhez. Bár nem sorolható a közvetlen alapítók közé, mégsem feledkezhetünk meg Háromszék nagy szülöttéről, gróf Mikó Imréről, Erdély Széchenyijéről, aki Erdélyben a múzeumi gondolatot az Erdélyi Múzeum-Egyesület megalapításával győzelemre vitte, és kijelölte a legfőbb múzeumi teendőket is: a történelmi örökség ápolását, a magyar nyelvû tudománymûvelést és a kultúra terjesztését. Ezt azért is meg kell említenünk, mert a Székely Nemzeti Múzeum - a Budapesten mûködő Magyar Nemzeti Múzeum mellett - példának tekintette a Kolozsvárt 1859-ben gróf Mikó Imre által alapított Erdélyi Múzeum-Egyesületet is.
De a teljesebb igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Háromszék, a székelység általában, Mikó Imre hívó szavára lelkesen támogatta az Erdélyi Múzeum-Egyesület megszervezését. Amint a legendás hírû múzeumőr és igazgató, a történészként is kiváló Csutak Vilmos egyik tanulmányában írja: ,,az Erdélyi Nemzeti Múzeum tényleges megteremtése érdekében az egész székely nép egy emberként sorakozott (Mikó Imre) zászlója alá?.
Egyébként az annyi változást hozó 19. század mentalitásában benne volt a múzeumi gondolat Európa-szerte, így Magyarországon és Erdélyben is; Erdélyben is rendre létrehozták saját nemzeti múzeumukat az itt lakó népek: a szászok, magyarok és románok. Ez az intézményalapítási törekvés a civilizáció fejlődésének, törvényszerûségeinek volt a következménye: a polgárosodó társadalmak igyekeztek hajlékot, otthont teremteni múltjuk emlékeinek. Erről írta Mikó Imre gróf az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapításakor: ,,Hogy Erdély népiségének koncentrált múzeuma legyen s azzal egybekötött tûzhelye legyen: minden jók által érzett szellemi szükséglet.? Nos, kedves ünneplő gyülekezet: éppen olyan szellemi szükséglet volt a székelység múzeumának, a Székely Nemzeti Múzeumnak a megalapítása is. Ezt a székelység sajátos történelme, földrajzi helyzete, jövőjének biztosítása indokolta. Ez a felismerés vezette az alapítókat s a következő nemzedékek egyéniségeit, akik ezt az intézményt létrehozták, éltették és gyarapították.
Ha röviden szeretnénk értékelni a Székely Nemzeti Múzeum teljesítményét, azt mondhatnánk: teljesítette a hivatását a székelyföldi magyar kultúra nagy értékeinek gyûjtésében, őrzésében s terjesztésében, ezáltal nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a székelység kultúrája ismertté és elismertté legyen az egész magyar nyelvterületen, sőt bizonyos mértékben azon túl is. Igen: a Székely Nemzeti Múzeum tûzhelye volt a Székelyföld kultúrájának.
Az intézmények története bizonyos mértékben hasonlít az egyes emberek és társadalmak történetéhez: vannak kiemelkedően sikeres, alkotó időszakai, és vannak nehéz évei, amikor a túlélés a legfontosabb feladat. A Székely Nemzeti Múzeumnak virágzó szakasza volt az alapítás ideje s a 20. századnak az első világháborúig tartó másfél évtizede, aztán Trianon után a megpróbáltatások kora következett. De hála a nagy alkotó szellemû vezetőinek, László Ferencnek, Csutak Vilmosnak és munkatársaiknak, a történelmi Magyarország összeomlását követő reménytelen éveket sikerült rövid idő alatt felmenő korszakba átvezetni. Gondoljunk a nemzetközi figyelmet keltő régészeti ásatásokra, a Hargita-kutatásokra, a nevezetes Emlékkönyv kiadására, és ne feledkezzünk meg az 1933-as évről se, amikor az Erdélyi Múzeum-Egyesület vándorgyûlését fogadta a sepsiszentgyörgyi székely múzeum. Nem helyi jelentőségû rendezvények, megvalósítások voltak ezek, hanem széles hatósugarú események, amelyek mozgósították az egész Székelyföld tudományosságát, együttmûködést létesítettek számos magyarországi alkotóval. Legyen szabad megemlítenem olyan kiemelkedő alkotók nevét, mint Kodály Zoltán, Kós Károly, György Lajos, Sebestyén Gyula, Roska Márton, Sebestyén József, Bányai János, Lyka Károly, és tovább sorolhatnánk a Székely Nemzeti Múzeummal együttmûködők nevét. Csutak Vilmost azért is a nagy elődök között tartjuk számon, mert munkássága által a Székely Nemzeti Múzeum hatósugara és vonzáskörzete jelentős mértékben kitágult, s felfigyelt rá a magyar kultúra kisebbségei mellett több román, illetve nyugat-európai tudós is. Ezt a lendületes munkásságot igyekezett folytatni a múzeum az 1940-es évek elején és a második világháború utáni években, de rövidesen ismét nehéz korszak következett, főleg amiatt, hogy 1948-50 után mûködését felülről s ideológiai-politikai szempontok szerint kezdték irányítani. Bár arról sem feledkezhetünk meg, hogy valóságos feladatai közül, ha részben is, ha visszafogottan is, jó néhányat igyekezett teljesíteni, s önmagát menteni-megmenteni, ahogyan akkori igazgatója, Székely Zoltán sokszor mondotta. Ezt a korszakot csak később, hosszas kutatások eredményeként ismerhetjük meg behatóbban.
Messziről, de nem érdektelenül s nem közönyösen nézve úgy látjuk, hogy az 1989-es fordulat óta eltelt nem egészen 15 év arra volt elegendő, hogy a Székely Nemzeti Múzeum kitartóan keresse a valódi rendeltetéséhez való visszatérés útjait és lehetőségeit, miközben új feladatokat is teljesítenie kellett. Az újrakezdőknek nem volt könnyû a dolguk, a szabadságot csak fokozatosan s részben sikerült visszaszerezni; én is ezt tapasztalom az EME-nél. Ma mégis elmondhatjuk: az újrakezdés sikeres, biztató, jövőbe mutató volt. Magam csak hálával tudok visszagondolni a Székely Nemzeti Múzeum 1989 utáni vezetőire, igazgatóira, Kónya Ádámra, Cserey Zoltánra s munkatársaikra azért, hogy többször megkerestek, igazából ,,haza?-hívtak, s főként mert az EME-vel ismét kapcsolatokat létesítettek, például a Sepsiszentgyörgyön megtartott újabb vándorgyûlés által. Ebben a közös rendezvényben megnyilvánult az a nemes szándék is, hogy a Székely Nemzeti Múzeum és az EME egymást nem rivális szervezetnek, hanem ismét testvérintézménynek szeretné tudni.
Tisztelt egybegyûltek, kedves barátaim!
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület mint a legrégebbi és legátfogóbb hazai ma­gyar akadémiai jellegû tudományos ­intézmény messzemenően egyetért, s szerény lehetőségei szerint támogatja a székelység minden olyan törekvését, amely identitásának megőrzését, haladását, jövőjét hivatott biztosítani. Ennek során a magyar mûvelődés és tudomány ügyét közös ügyünknek tartom, mint nagy elődeink a maguk idején. Meggyőződésem, hogy csak így tudunk méltó módon viszonyulni gróf Mikó Imre, Zathureczky Emília és a nyo­mukba lépő alkotó vezetők szellemi örökségéhez. Csak együtt, kezet fogva tudunk felkészülni az előttünk álló s elkerülhetetlen nagy változásra, az európai integrációra. Hinnünk kell, hogy Európának szüksége van Erdély sokszínû és soknyelvû kulturális örökségére, benne a magyar örökségre. De azzal is tisztában vagyunk, hogy értékeink megtartása és gazdagítása, terjesztése ezután is a mi feladatunk és felelősségünk.
Ezekkel a gondolatokkal kívánok szép és sikeres évszázadokat a Székely Nemzeti Múzeumnak. És sikeres munkát minden munkatársának.
(Elhangzott a jubileumi ün­nep­­sé­gek megnyitóján.)
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép