Az említett villanásban leírtakról — többek között, arról is, hogy írtam a szekusoknak egy olyan ,,jelentést", melynek tartalmát előre megbeszéltem a bányavállalat főmérnökével —, természetesen, csak a feleségem, apósom, anyósom, sógorom, valamint Nagy Sándor főmérnök úr és a felesége tudott, s meg voltam győződve afelől, hogy sosem fog kitudódni, milyen szerepet töltök be — hogy az orruknál fogvást vezetem a szekusokat —, s azt is hittem, hogy a főmérnök úr tanácsai szerint szerkesztett ,,jelentésem" elolvasása után a szigorú elvtársak többé nem lesznek kíváncsiak a véleményemre. És jól is hittem, ugyanis a szekuritáté emberei egy kerek évtizedig nem zaklattak többé; miközben én elkerültem a Köpeci Bányavállalattól, s újságíró lettem Sepsiszentgyörgyön, a Megyei Tükörnél.

Már teljesen elfelejtették a baróti ,,beszervezésemet", gondoltam, amikor néhanapján eszembe jutott a dolog, de a nyolcvanas évek derekán — valószínűleg 1985-ben —, egyik délután megcsörrent a telefonom, s amikor felvettem a kagylót, egyből kivert a hideg veríték. Ardeleanu, a bányavállalat volt szekusa telefonált, s felszólított arra, hogy estére (mondta, hogy hány órára) legyek a Csíki utca sarkán lévő kávézóban, mert fontos megbeszélnivalója van velem... Hát mit tehettem? A megadott időpontban beléptem a kávézó ajtaján.

Ardeleanu már ott ült, a legbelső helyiségben várt reám. Hellyel kínált az asztalnál, s nyomban konyakkal is, de mondtam, hogy nem iszom alkoholt, mert gyógyszereket szedek az ízületi betegségem miatt.

A beszélgetést egy kis beszámolóval indította. Elmondta, hogy Barótról áthelyezték Sepsiszentgyörgyre, s olyan beosztást kapott, hogy ezután ő felel a szerkesztőségekben folyó munkáért is. És nyomban a tárgyra tért.

— Ön még kollaborált velünk — mondta olyan hangosan, hogy a szomszéd asztalnál ülők is hallhatták. Amire én egy szót sem szólhattam, hiszen 1975-ben valóban írtam volt nekik egy ,,jelentést" a bányavállalatnál uralkodó állapotokról, s nem árulhattam el magam: nem mondhattam azt, hogy a tíz évvel korábban történt ,,kollaborálásomról" más is — többek között a Köpeci Bányavállalat főmérnöke, Nagy Sándor is — tudott, olyannyira, hogy vele beszéltem meg, mit írjak az akkori, egyetlen ,,jelentésbe". Szóval hallgattam, s mondanom sem kell: nagyon kezdtem bánni, hogy elvállaltam a kettős ügynöki szerepet 1975-ben. A ,,játék" ugyanis kezdett nagyon veszélyessé válni, mert Ardeleanu a következőképpen folytatta: — Most az lesz a szerepe, hogy beszámol mindenről, ami a szerkesztőségükben történik. De nem kell jelentést írnia, hanem úgy tartjuk a kapcsolatot, hogy mi visszük magát terepre, s az autóban beszélgetünk, miközben járjuk a megyét. Persze, a szerkesztőségben csak azt jelenti be, hogy terepre megy; de arról, hogy mi visszük kocsival, egy szót sem szól senkinek; még a feleségének sem mondhatja meg, hogy velünk lesz... Megértette? Mindennek a legnagyobb titokban kell maradnia.

— Megértettem — mondtam csendesen erre, s közben, majdhogynem szétment a fejem, úgy kezdett dolgozni az agyam... Miért nem választják a legegyszerűbb módszert? Miért nem íratnak velem jelentést, mint tíz évvel korábban tették? Miért akarnak elvinni terepre? Hova akarnak vinni? Mit akarnak tenni velem? Miért nem beszélgethetünk például egy kávézóban, úgy, ahogy most is tesszük? S miért hangsúlyozta úgy ki Ardeleanu, hogy a terepre vitelemről senkinek sem szabad tudnia? — sorakoztak a kérdések.

Közben csend lett közöttünk, mert a szekus elhallgatott. Itta a konyakját, s gondolom, várta, hogy ,,emésszem" meg jól mindazt, amit mondott.

Egyszer csak újra megszólalt.

— Mekkora szégyen, hogy ebben a kávézóban gyertyákkal kell világítani, mert már megint elvették a villanyt! — mondta. — Le kellene fényképezni a sötétségben pislákoló gyertyákat, és a képet közölni kellene az újságban. Mit szól hozzá?

Hát én nem emlékszem, hogy szóltam volna valamit is erre; csak azt tudom, hogy azonnal kapcsoltam: megértettem, hogy nagy veszélyben vagyok, s hogy mindent tudnak rólam. Így tudják azt is, hogy van egy úgynevezett gyertyás képem, amit a nagy sötétségben úgy készítettem, hosszú exponálással, hogy a gyertya pislákoló fénye éppen Wesselényi István Sanyarú világ című könyvének a fedelét világította meg; a sötét képen csak a gyertyaláng látszott, s a könyvcím volt olvasható. S ha ezt is tudják, akkor valaki besúgó lehet azok közül, akik látogatják az otthonomat, akik jártak a dolgozószobámban.

Erre a következtetésre jutottam, s azt máig sem tudtam eldönteni, hogy Ardeleanu a javamat akarta-e, figyelmeztetni akart-e, amikor a gyertyák lefényképezéséről beszélt, vagy csak kétségbe ejteni, a tudomásomra hozni, hogy nincs menekvésem: mindent tudnak felőlem.

Gondolom, mondanom sem kell, hogy miután a szekus elengedett, nagyon zaklatott idegállapotban siettem haza, s az első dolgom az volt, hogy mindenről beszámoltam a feleségemnek. Csak azt nem mondtam meg neki, hogy nagy a gyanúm: azért akarnak vinni terepre, hogy valahol végezzenek velem, s majd úgy állítsák be az egészet, hogy öngyilkos lettem. Ezt azért nem mondtam meg Pöszének, mert nem akartam megijeszteni, kétségbe ejteni... De — a történtek után — egyre nyilvánvalóbbá lett számomra, hogy más céljuk nem lehet. Hiszen ha csak beszervezett besúgóként akarnának ,,foglalkoztatni", ahhoz nem kellene feltétlenül a legnagyobb titoktartás mellett terepre vinniük. Ahhoz elegendő volna, ha írott jelentéseket kérnének tőlem rendszeresen, vagy faggatnának titokban a város bármelyik kocsmájában, kávézójában, a városi vagy megyei milícián, vagy akár a székházukban is.

Egyszóval: arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy nyilvánvalóan meg akarnak ölni valahol, rémületet akarnak kelteni ezáltal a városban és a megyében, hiszen elég ismert újságíró voltam a Megyei Tükörnél. S ha meg akarnak ölni, akkor tennem kell valamit, hogy a számításaikat, a tervüket meghiúsítsam.

Persze, aznap éjjel egyáltalán nem aludtam. Először megsemmisítettem a gyertyás képet és a negatívját is (más, kordokumentum jellegű negatívokkal együtt), s utána csak azon töprengtem a szobámban reggelig, hogy mitévő legyek: hogyan kerüljem el azt, hogy titokban elvigyenek valahova, ahol könnyen végezhetnek velem. Csak ez járt az eszemben, s magamban eltökéltem, hogy ha nem tudom megúszni az egészet, ha mégis elvisznek terepre, akkor ők sem menekülnek meg a haláltól, mert én magammal is, de velük — a gyilkosaimmal is — végzek... Majd — a betegségemre hivatkozva — kérni fogom, hogy a kocsi első ülésén, a sofőr mellett ülhessek, s amikor jön szembe velünk egy jó nagy kamion, hirtelen, váratlanul megragadom a kormánykereket, s mindnyájan ,,bemegyünk" a kamion alá: ez lesz a tervük vége — együtt megyünk az Úristen színe elé... S azt, hogy amit terveztem, lett volna-e bátorságom megtenni, vagy sem, kérem, döntse el a Kedves Olvasó. Csak mint elszomorító tényt közlöm, hogy túl vagyok három komoly öngyilkossági kísérleten, melyek közül az utolsó, Verpeléten, majdnem ,,sikeres" volt. A fiam vette észre, hogy lenyeltem ötven szem nyugtatót, s azonnal kórházba szállítottak, elvégezték a gyomormosást, amire én egyáltalán nem emlékszem; csak a pszichiátriai osztályon ,,ébredtem fel", s azt sem tudom, hogyan kerültem oda...

De visszatérek oda, ahonnan kiindultam. Megismétlem, hogy az Ardeleanuval folytatott beszélgetés utáni éjszakán egyáltalán nem aludtam, s reggelig rájöttem, hogy miképpen kerülhetem el a terepre vitelt. Csakis úgy, gondoltam, ha a szekusok megtudják, hogy semmit sem tartok titokban a tervükkel kapcsolatban... Ezért úgy döntöttem, hogy mindent elmondok a főszerkesztőmnek, Vasas Ferencnek, arra gondolva, számítva, hogy ő majd biztosan informálja a megyei pártbizottság illetékeseit, akiktől a hír eljut a politikai rendőrségig és titkosszolgálatig, vagy az is lehet, hogy közvetlenül a szekusoknak mondja meg, hogy én mindenről beszámoltam neki... És így is tettem. Vasasnak mindent elmondtam, hogy Ardeleanutól hallottam; nevezetesen azt, hogy titokban terepre akarnak vinni, s majd kérik, hogy informáljam őket arról, ami a szerkesztőségünkben történik... És további óvintézkedéseket is tettem. Arra gondolva, hogy az információátadás megakadályozásának legjobb módszere az, ha semmiről sem tudok, ha egyszerűen nincsenek információim, szóltam a barátaim közül egypárnak, hogy többé nem járok a Mikes Kelemen Közművelődési Egyesület által szervezett vitaestekre, mert ,,rám szállt a szekuritáté", s nem tudom, hogy milyen módszereik vannak, mit ,,szedhetnek ki" belőlem, ha esetleg vallatnak. Ugyanakkor üzentem Baász Imre barátomnak is, hogy megszakítok vele minden kapcsolatot, többé nem megyek fel a műtermébe, mert a ,,szekuritáté a nyakamon van".

Ezek után mindennapos feszültségben, félelemben élve, csak vártam és vártam, hogy vajon visznek-e terepre, azaz: meg kell-e halnom velük együtt, vagy sem. És teltek a napok, a hetek, és se Ardeleanu, se más szekus nem jelentkezett, hogy vigyen terepre. Egyszóval: a védekezési módszerem igen jól bevált.

Miért nem mondtad?

Végül — nem tudom, mennyi idő múlva — csak telefonált Ardeleanu. Nem terepre hívott, hanem a vasútállomási milíciára rendelt, s ez éppen akkor történt, amikor szegény Visky Árpádnak a temetése volt.

Én akkor nem dolgoztam, nem jártam bent a szerkesztőségben, mert este indulnom kellett Félixfürdőre gyógykezelésre. Így hát semmit sem tudtam arról, amit a szekus a leginkább szeretett volna megtudni tőlem.

Először is azt kérdezte, hogy a szerkesztőségünk tagjai közül kik barátkoztak Visky Árpáddal. Mire én azt válaszoltam, hogy Árpi szinte mindenkivel barátkozott közülünk — így velem is —, hiszen az olyan kisvárosokban, mint Sepsiszentgyörgy az értelmiségiek jól ismerhetik egymást, naponta találkoznak — ha máshol nem, hát az utcán —, s így barátság alakulhat ki a színészek és az újságírók között is.

Ameddig ezt fejtegettem, a milíciai szobában megcsörrent a telefon, a szekus felvette a kagylót, s rövid hallgatás után csak ennyit mondott: ,,Vă dau rezultatul imediat". Azaz: ,,Mindjárt adom az eredményt". S letette a kagylót.

— Hát a temetésre kik mennek a szerkesztőségből? — kérdezte ezután.

— Nem tudom — válaszoltam, s valóban nem tudtam még azt sem, hogy hol lesz a temetése. — Én nem jártam a szerkesztőségben, mert még ma indulnom kell Félixfürdőre gyógykezelésre — tettem még hozzá.

Erre ő megadott egy telefonszámot, s megparancsolta, hogy azonnal menjek be a szerkesztőségbe, tudjam meg, hogy kik mennek a Visky Árpád temetésére a kollégáim közül, s erről tájékoztassam őt a megadott számon.

Nem térhettem ki a ,,feladat" végrehajtása elől. Az első városi busszal felmentem a Szemerja negyedbe, de már a buszon eldöntöttem, hogy az addig jól bevált módszer szerint fogok eljárni: azaz elmondom valakinek, hogy ,,nyaggat a szekuritáté", s azt is, hogy miért.

Az első ember, akivel a kollégák közül találkoztam a szerkesztőségünk előtt, Gajzágó Márton barátom volt; így hát neki mondtam el, hogy mi járatban vagyok, s hogy mit akarnak megtudni a szekusok.

— Te miért nem mondtad el eddig, hogy nyaggatnak? — kérdezte Marci mérgesen, miután meghallgatott, s utána le is tolt egy kicsit, amit, belátom, megérdemeltem.

— És mit mondjak nekik? Kik mennek a temetésre? — kérdeztem végül. — Tudod, hogy telefonálnom kell.

— Mondd nekik azt, hogy mindnyájan megyünk — mondta Marci dühösen, s láttam, olyan ideges lett ő is, hogy képes lett volna széttépni valakit a rohadék szekusok közül.

És telefonáltam. Fel sem mentem a szerkesztőségünkbe, hanem a közeli, nyilvános telefont használtam. Azt mondtam Ardeleanunak, amire Gajzágó Márton barátom tanított: hogy a Visky Árpád temetésére a Megyei Tükör szerkesztőségéből mindenki elmegy.

Aznap este pedig vonatra ültem, s elutaztam Félixfürdőre, gyógykezelésre... Gondolom, le sem kellene írnom, annyira nyilvánvaló: — kimondhatatlanul örvendtem a betegségemnek, a Bechterew-kórnak, annak, hogy ez a gyógyíthatatlan kór a szekuritáté általi további zaklatásomat szakította meg.

(folytatjuk)