Helyzetéből adódóan magas pontszáma is feljogosítaná a reménykedésre, de hiába: az igénylők számára megszabott június 4-i határidőig nem tudta rendezni papírjait. A múlt héten ismét elindult, de a lehetőséget valószínűleg lekéste. Keserűen meséli, hogyan került ebbe a sorba.

— A Cigaretta utcában laktam édesanyámmal egy udvaron, de külön épületben. Édesanyám 1994-ben az egész ingatlant eladta a két húgomnak, de én ezt csak három év után, 1997-ben tudtam meg. Rá egy évre, 1998-ban — harminchét évi munka után (asztalos voltam) — betegnyugdíjba kényszerültem, aztán fogyatékos lettem, 2002 márciusában levágták öt lábujjamat érszűkület miatt. Tizenhét évig voltam betegnyugdíjas, de most már öregségit kapok. 2001-ben már letettem egy lakáskérést a polgármesteri hivatalban, de aztán elkerültem a városból... Még a kórházban voltam, mikor édesanyám meghalt, és a temetésre hazautazó húgaim eladták a lakást, majd feljöttek az új tulajdonossal, aki egyre csak sürgetett, hogy költözzek el. Úgy egyeztünk, hogy amikor kijövök, felhívom, jött is, azt mondta, el van intézve a befogadásom a hidvégi öregotthonba. Kivitt, tényleg minden készen állt, csak a nyugdíjszelvényemre volt még szükség. Vittem magammal két tévét, hűtőt, ágyneműt, az alagsorba tettek egy üres szobába. Abban az évben még kötözték a lábamat, nehéz volt járni, most is alig tudok mozogni, a faluban is csak kétszer jártam öt év alatt, akkor is segítséggel... Kértem, hogy tegyenek fennebb, ahogy ez lehetővé vált, meg is engedték, de nemsokára lakótársat kaptam, az is hozott tévét, beköttette a műholdas közvetítést, és egész nap bőgette a román adókat, pihenni sem tudtam, magyar műsort nézni sem. Aludni sem nagyon, mert ivott is, és állandó izgalomban éltem a pénzem miatt. Újra áthelyezést kértem, megint csak az alagsorban volt hely, aztán tataroztak, de én maradtam a kellemetlen társsal, egy idő után kikértem a személyimet a titkárságról, felhívtam egy ismerősömet, és felkerestük a csíki unokatestvéreimet, hogy a holmimat elhelyezzük, amíg albérletet kapok. Egy darabig ott is éltem, segédkeztem a ház körül, a majorságnál, de kiderült, hogy nem látnak szívesen, végül Domokos Gézához kerültem Árkosra. Tizennégy hónapig laktam ott, eljártam az adventista istentiszteletre is, de egyszer nem tetszett neki valami, hozzám ütött, összecsomagoltam. Megértette, behozott kocsival, és segített elhelyezkedni is. Egy volt munkatársam fogadott be Sepsiszentgyörgyön, egy különálló hátsó kis szobában lakom, nem megfelelő, mert lépcsőt kell mászni és fát hordani. Itt sem maradhatok végleg, és a nagy baj az, hogy házigazdáim meg az ottani rendőr kérésére árkosi személyit csináltattam, most pedig emiatt nem kapok szociális lakást. Pedig elég sokat jártam, fel kellett például újíttatni a fogyatékosi igazolványt, sorra jártam több háziorvost — többen elutasítottak, hogy nem kell a krónikus beteg —, míg végre az egyik befogadott. A személyi azonban lakcímre szól, és senki nem mer befogadni, félnek, hogy rájuk maradok, ha nekem nem jut tanácsi lakás. Letettem a kérvényt a Consic Szálloda mellett működő idősek otthonához, de oda belépő kell, az én nyugdíjamból nem futja. Lemhényben is csak hat hónapig fogadják az embert. Hidvégre vissza nem megyek, jó a vezetőség és a koszt, de részeges emberrel jóllaktam. A Sing-Singbe sem költözöm, minden jogom megvan a rendezettebb életkörülményekre. Nyugalmat szeretnék, nem akarok folyton a nyugdíjam miatt reszketni...