A cigánygyilkosság-sorozat kifundálói és végrehajtatói abban az esetben, amennyiben nem egyéni vagy csoportos bosszú vagy nem kéjjel gyilkoló pszichés betegség az indítóok, a magyarság, Magyarország külhoni lejáratásának és belpolitikai destabilizációjának sikeres útját választották, analógiás alapon a helyzet hasonlatos a Trianont megelőző időszak monarchia-, illetve magyarellenes agitációjához.

Ezért rendkívül fontos, hogy a magyar nyomozó szervek mielőbb nyomra bukkanjanak. Magam nem vagyok híve az összeesküvés-elméleteknek, de megrökönyödve tapasztalom, hogy ezeket a tömegek fantáziája sorozatban „gyártja".

Vegyük például a szlovák—magyar kapcsolatokat elmérgesítő tényeket. A nemsokára hatályba lépő szlovák államnyelvtörvény erőteljes tiltakozást váltott ki Felvidéken, Magyarországon négypárti, a sovén-nacionalista fogantatású szlovák nyelvtörvényt elítélő állásfoglalást generált, és az uniós politikai körökben is a szlovák államra nehezedő nyomásgyakorlás lehetőségét sejtette.

És ekkor a majom farka beleér a levesbe: Szlovákia próbálja letörülni a politikai asztalterítőről a piszkot, farkast, illetve gyilkost kiált, s azok, akik nem is olyan régen katonasággal verettek le egy lázadásszerű cigánymegmozdulást — egy halottja is volt a támadásnak —, a magyarokra mutogatnak, hogy a szlovák belügyekbe való beavatkozás helyett rendeznék otthon a „cigányügyeiket", ezzel újratematizálva a kialakult szlovák—magyar konfliktust.

Mi több, ezt a vonulatot erősíti a sok szlovákiai cigányszervezet közül nyolc tiltakozó akciója, és mindezt tetézi Bugár Béla és maréknyi társának a Magyar Koalícióból való kiválása és pártalapítása s egy olyan, a vizet a nyelvtörvény alkalmazásának malmára hajtó „elhajlása", miszerint az óriásplakátokra kiírt szlogeneknek megfelelően „az orvos nemzetisége nem akadály", amikor gyógyít. (Említhetnék akár hozzátartozóim eseteiből példákat, hogy bizony-bizony mennyire akadály, ha nincs „kézügyben" a beteg nyelvét is beszélő, ennek panaszait meghallgatni képes és megértő orvos, s ami Szlovákiában törvénybe foglaltatott, hogy amennyiben egy településen belül a kisebbségi lakosság száma nem haladja meg a húsz százalékot, a magyar betegnek a magyar orvosával is tótul kell beszélnie, ellenkező esetben vét a nyelvtörvény ellen, és akár 5000 euróval is bírságolható. Képzeljük el azt az idős embert, aki Csallóköz vagy Dél-Szlovákia határ menti, egykor színmagyar településein öregedett meg, és szeptember elsejétől Pozsonyban — pardon, Bratislavában —, ha van még ilyen, a magyar orvossal is szlovákul kell értekeznie a hasnyálmirigy- és gyomorrák tüneteiről.)

Nos, ezek után szinte természetes, hogy ott bujkál a gyanú a magyar ember füle mögött: nem valami összeesküvés áldozata-e, kinek az érdeke, hogy jó hírű, ártatlannak és tisztességesnek ismert cigányokat bestiálisan gyilkoljanak meg? (Ha ugyanis megrögzött bűnözőket, csendháborítókat, tolvajokat fognának puskavégre, akkor mindig akadna olyan is, aki — kimondva, ki nem mondva — keresne és találna mentséget a gyilkosságra, azaz a rendőrség tehetetlenségét okolná, és a gyilkosságot a civil igazságtevés hatáskörébe utalná.)

Ne menjünk el amellett sem, hogy a diverziósnak tűnő gyilkosságok a cigánybűnözésről is elterelik a figyelmet, egyszeriben gyanússá válik az ezeket körülvevő hallgatás, az elkövetők etnikai hovatartozása jelzésének elmaradása. Ez a téma a belpolitikában súlypontozza újra a jelenséget, lovat ad a különböző pártok uszályához tartozó megélhetési cigány politikusok alá, az ellenzék lejáratásának eszközévé válik.

És ezek után vannak, akik csodálkoznak vagy félnek és megbotránkoznak a Jobbik, a Magyar Gárda vagy általában a szélsőjobbnak nevezett politikai áramlatok megerősödésén.

Mi több, húsz év múltán már a számunkra ’89-ből igen ismeretes „terroristaelméletek" is burjánzani kezdenek, méghozzá az államvezetés szintjén (nálunk is ott „művelték"), s akkor még csodálkozunk, ha összeesküvés-elméletek születnek...