— Mi az alapelve a Háromszéki Magyarok Világtalálkozójának?

— Ez a rendezvény lehetőség: egyrészt felmutatni Háromszék értékeit nem csak az elszármazottaknak és bárkinek a nagyvilágból, aki ránk figyel, de magunknak is. Hogy tudatosítsuk, egy nagy kincsesbánya tetején csücsülünk. Ezt én úgy szoktam mondani, hogy sokan a Szahara homokját is jobban eladják és menedzselik, mint mi, akiknek természeti adottságoktól épített örökségen át az élő hagyományokig millió olyan értékünk van, amit sokkal jobban ki lehetne aknázni. Tehát egyrészt az értékfelmutatás szándéka vezérelt, másrészt pedig a kapcsolatok szorosabbra vonása. Sokszor elhangzott, nagyon sok háromszéki különböző okok miatt, különböző időszakokban elhagyta a megyét, ők olyan információs, szellemi, érzelmi, anyagi és sorolhatni, hogy mi mindenféle tőkét képviselnek, amit kár lenne parlagon hagyni. Hogyha talentumaink ők, akkor sáfárkodjunk velük — nos, erre kísérlet ez a rendezvény. És akkor ér valamit, ha mindenki megtalálja benne a helyét. Ezért úgy próbáltuk felépíteni az egészet, hogy minden település kedve szerint belekóstolhasson és csatlakozhasson, de kötelező se legyen a részvétel.

— Így alakult ki a felfelé építkező struktúra.

— Az első nap, péntek a települések napja. Itt igazából a településekre bíztuk, hogy eldöntsék, milyen mértékben kívánnak a hazatérők tiszteletére — és maguknak természetesen — szervezni valamit. Ez a teadélutántól a szoboravatóig nagyon széles skálán mozog, a programban lehet nyomon követni, ki miben gondolkozik. Szombaton a helyszínek száma szűkül, de a rendezvény mérete nő. A négy magyar városban a négy kisrégió számára zajlanak programok. Itt fontos hangsúlyozni, hogy nem csak a városlakóknak szólnak a rendezvények, hanem az egész kisrégiónak. Gyakorlatilag az történik, hogy a kisrégió bevonul néhány értékével a régióközpontba, az illető városban szétnéző látogató pedig, legyen az hazatérő vagy vadidegen, erről a kisrégióról kap képet. A harmadik nap egyetlen helyszínre koncentrálódik, az Óriáspince-tetőre. Ott három kiemelt esemény zajlik, az első a megye történelméből, földrajzából ihletődött emlékhelynek az avatása. Ennek bemutatása a tervezők, Damokos Csaba és Zakariás Attila feladata lesz, ezért csak egy apróságot említek: minden település neve kőbe vésve megtalálható, és mint utólag jött ötlet, de nagyon sokatmondó: a nevek mellett olvasható a települések első írásos említésének évszáma is... Másik kiemelt esemény a már délelőtt kezdődő és egész nap zajló szekértábor, ami szintén az értékfelmutatás jegyében született. Minden község hagyományos fakerekű szekérrel vonul fel az Óriáspince-tetőre, ezt egyfajta kiállítótérként, standként berendezi mindennel, ami érték az adott településen. Nyilván, a bodokiak hozzák az ásványvizet, de ha valaki olyan értékkel rendelkezik, amit nem lehet oda vinni — természeti rezervátum, kúria —, azt fotókiállítás vagy szórólapok, könyvek formájában mutatja meg. De van, aki fúvószenekart hoz, van, aki hagyományos ételeket fog ott helyben, a szekér mellett főzni — itt megint csak teret kapott az emberi fantázia. És este sor kerül Szörényi—Bródy Egy a nép, egy a magyar című produkciójára. Végül az utolsó nap, augusztus 20. Az elején szerényebben indult, két megfontolásból: az egyik, hogy a perkői búcsú a háromszékieknek legalább annyira fontos, mint a nagyvilág által ismert csíksomlyói, és erre nem akartunk rászervezni; másrészt az is igaz, hogy 20-a Romániában sajnos nem munkaszüneti nap, délelőttre ezért nem is nagyon szerveztünk semmit, maradt a szűk délután és az este. Délután a Perkőn a szabadtéri színpadon lesz egy gyermek- és ifjúsági néptánctalálkozó, este pedig a Transylmania zenekar jelentkezik új előadással. Eddig ők csak koncertjeikről voltak híresek, ez a produkció viszont színészekkel, táncosokkal, kivetítéssel dúsított, és ebből szervesen indul a rendezvénysorozat záróakkordja, ugyanis a Háromszéki Magyarok Világtalálkozója jelképesen péntek délelőtt a háromszéki magyar történelmi egyházak harangjainak megkondításával kezdődik, és hétfő este a Transylmania produkciójából egy láng segítségével áttérünk az egész megyét behálózó lármafák meggyújtására, amelyek egyrészt a hajdani lármafák mintájára figyelmeztetnek — nyilván, nem a török vagy tatár hódításra, hanem egy másfajta veszélyre, amely a magyarságot — köztük minket, háromszékieket is — tizedeli. Másrészt, lévén hogy a tűz mindig a találkozások helye volt, úgy gondoltuk, ennél szebb gesztussal lecsengetni a rendezvényt nem is lehetne. Aki búcsúzóul még egy pohárral meginna, az tudhatja, hogy az egész megyében, az összes település melletti kiemelkedő magaslatokon ugyanúgy kint vannak háromszékiek, mindegy, hogy elszármazottak vagy itthon élők, de egyet gondolunk. Így válnak az összetartozás lángjaivá, őrtüzeivé a lármafák.