
Kótyavetye és ellenszerei
Kinek a kezére kerül a székelyek földje, aggasztó méreteket öltött-e a felvásárlási hullám, mely idegeneket telepít a fellazult szerkezetû, megfogyatkozott lélekszámú, elöregedő faluközösségekbe - vagy rendel inkább (új földbirtokosként?, román ,,grófként??) föléjük?
Némi kiegészítéssel, de ma is áll, hogy a Székelyföldet addig illeti meg e név, amíg földje székelyek kezén marad. (A föld ugyan tulajdonosán túl, természetszerûleg lakóját is megilleti, de nem mindegy, ki a birtokos és ki a munkavállaló, ki a munkáltató és ki dolgozik neki.) Esetünkben, szerencsés konzerválódás és egybeesés folytán, a régió termőföldjei nagyobb részét, erdei jó felét ma még, mint eddig mindig, túlnyomórészt azok birtokolják, akik a helyileg többségi népcsoport tagjaiként élnek rajta. A tétel azonban kiegészítésre nemcsak a betelepített idegenek miatt szorul, hanem azért is, mert mára az ősi szülőföldön maradt székelység kiadós hányada városlakó, és nem a mezőgazdaságból él, az tehát, hogy lesz-e székely jövő, a városokba áttelepült csoporttól legalább annyira függ, mint a falvak népétől.
Utóbbin áll vagy bukik viszont annak a közel félezer települést felölelő, területileg összefüggő, 11 000 négyzetkilométerre kiterjedő hálózatnak a sorsa, mely az ősök talán legértékesebb hagyatékaként a valamikori önigazgató létkeretek feltámasztásának reményével is kecsegtet. E vidéki hátország nélkül az önálló székely politizálás amolyan jámbor óhaj és soha el nem érhető cél maradhat csupán. Ha ma a székely föld egy része, alig kaptuk vissza, mégis kicsúszóban van népünk lába alól, ha nagyarányú felvásárlás indult meg spekulánsok - idegen gazdasági és politikai vigécek - részéről, ha ez önállóságunk hagyományát és esélyeit is veszélybe sodorhatja - akkor nem árt leszögezni: ennek fő ellenszere a szakszerû és piaci viszonyokhoz alkalmazkodott, kifizetődő és célszerû székely gazdálkodás lehet, természetesen a megfelelő közéleti mozgalmakba tömörülés mellett.
A gazdálkodásnál maradva: mindjárt abbahagyja a vészharangkongatást, az egyoldalú siránkozást az, aki a falvakat járva tapasztalja: új erővel tör fel a népcsoport életképes részéből a gazdálkodói kedv, olyan új gazdaréteg van kialakulóban, mely modern technológiai és gépkezelői ismeretek birtokában tőkés kis- vagy középüzemként kezdte mûködtetni gazdaságát, árut termel, s nem csupán viszonylag szerény jövedelme okán, hanem azért is él rendkívül takarékosan, mivel kettős teher, a fejlesztés és a felhalmozás terhe alatt görnyed. Hogy célját elérje, még több földet kell felvásárolnia, és egyúttal gépparkról is gondoskodnia. A valamikori, a kollektivizálás előtt agyonsanyargatott és általa végleg felszámolt nagygazdaréteg örökébe lépve az újgazdák kialakulófélben lévő osztálya, elődjéhez hasonlóan, a polgárosodás hordozója falvainkon, s bár származására nézve többnyire elüt attól, szociális és gazdasági feladatvállalás dolgában elődje nyomdokaiban lépked. Mondogatjuk és tényigazság, hogy bizonyos értelemben a kapitalizmus mintegy újrakezdődik tájainkon, s a kommunista vargabetû után - bár nullpontról indul, aki az önálló gazdálkodás terhét ma vállalja - nem elhanyagolható körülmény, hogy az egykori téesztagból, ipari alkalmazottból stb. újgazdává előlépő réteg tagjai azt a szakmai-üzemszervezeti pluszt is hasznosítani tudják, amivel a különben önmagát csődbe juttató ún. szocialista modernizáció szerelte fel őket. Ismerik a gépesítés alapelemeit, a növény- és állattenyésztésben a nagyüzemi modellből elsajátított módszereket alkalmaznak, az intenzív gazdálkodás eszközeit iparkodnak beszerezni. E réteg hozzálátott már ahhoz, hogy az új földreform szülte legnagyobb bajból, a földtulajdon felaprózottságából fakadó fejlődésképtelenségből kigyógyítsa a maga világát, olyan családi vállalkozásként mûködtetett birtokokat hozva létre, melyek rövid időn belül tőkés középüzemmé (farmmá?) fejleszthetők. A még mindig sok apró parcella mellett, melyen legfeljebb önfenntartásra lehet valamit termeszteni - és sokan, az összeomlott nagyipar utcára került egykori alkalmazottaiból falura húzódottak vagy a felhalmozásra képtelen őstermelők közül erre szorultan tengődnek egyik évről a másikra már egy évtizede -, a kényszerûségből földet túrók tömegéből kiemelkedő új gazdaréteg már a versenyképesség reményében rendezkedik be amolyan belső honfoglalóként felmenői földjén. Megpezsdült, életmagra kapott a vállalkozói kedv a Terra Siculorum mezőgazdaságában a székely földmûvesek közt is? - ennek kíván utánajárni riportsorozatunk amellett, hogy az újramagánosítás nyomán beindult földforgalom számunkra kevésbé kedvező jelenségeire is figyelni akar.
Aldobolyban - jeremiáda nélkül
Aldobolyt a ,,hol volt, hol nem volt? kategóriába sorolná be, aki lemondott róla, mert hallotta, hogy veszedelmes népesedési sodrás szakítaná le a Székelyföld déli pereméről, hogy évszázada egyre csak veszít határából a délről felnyomuló román falvak javára, hogy tömegével telepednek be ide a brassóiak, hogy községi rangját visszanyerni nincs reménye, hogy mára, bár még magyar többségû, magyar iskolája is megszûnt, hogy? a sort folytathatnánk a leépülés lehangoló képeivel. De nem tesszük. Nem akármilyen életerő munkál ugyanis az itteni székelységben és a faluközpontban máig kétnyelvû, magyar tudásának hasznát vevő, azt megbecsülő románságban, egy körülményeink között modellértékû együttélésben - s ezúttal erre, a gazdasági megkapaszkodás és kibontakozás képességére fordítanók a figyelmet.
A falun végigmenve tapasztalom, lapunk neve amolyan varázsszó, népélet iránti fokozott érdeklődése bizalmat szül, megnyílik hallatán sok kapu, meg sok lélek és szív, olvasóink tudják, egy nyelvet beszélünk velük, számíthatnak megértésünkre és rokonszenvünkre. Könnyebb hát a bejelentetlen vendéget is leültetni, szakítani számára időt egy beszélgetésre, pedig azt nem a tétlenségtől kell ám elvenni. Az első portát, hova a rögtönzött előző ,,közvélemény-kutatás? után bekopogtatok, nem nyilvánosságra vágyó emberek lakják, nevük elhallgatását kérik hát, de szívesen válaszolnak kérdeseimre, udvariatlanság lenne, mondja a háziasszony, ha nem méltányolnák az érdeklődést.
Visszavásárolták a sajátjukat
- Mikor 1960 márciusában összeházasodtunk, már alakult a kollektív, s végül mind a ketten ott dolgoztunk, amíg fel nem számolták - mondja a most 75 éves családfő. - Azon az egy kenyéren, amíg tartott.
Az említett kenyér nem mindig volt egyformán ehető, ezt abból következtetem ki, hogy bár fogatos lett a téeszben, mégis megfordult a fejében: beáll ő is egy brassói gyárba:
- Tessék elképzelni, négy busz vitte innen és Illyefalváról az embereket hajnalonta Brassóba, mégis veszekedtek. Az egész fiatalság elment. Mindenki! Az aktatáskám nekem is meg volt véve, de a mezőn szakadt össze. Pedig csak a bugyuták maradtak itthon. Én, hogy miért maradtam? Mert vágytam arra, hogy azt csináljam, amit csináltam. Azért. Láttam, aki elment, az csak sétál, napozik, én igaz, feszítettem a dolgot, de a munkának volt eredménye valamennyire, hát maradtam.
- Fogat került a kezére - veszi át a szót a feleség -, nekünk nagyon kellett, mert a nagy fiunknak házat építettünk csak ebben az utcában, egy hatvanáras telekre.
Nos, a telek története már csak azért is rendhagyó, mert azt valamikor a család birtokolta, aztán bekebelezte a téesz, sikerült elérniük, hogy háztájit ott osszanak nekik, előbb 25, majd 15 árat.
- Azt munkáltuk, ami a mienk volt, nem mentünk senkiére. Végül a fiunknak nem sikerült egyetemre bejutnia, nagyon leunatkozott, azt mondta, többet nem próbálkozik, az IMASA-ban talált munkát. Megházasodott, két szép lánya van, egyik a Mikesbe, másik a Mikóba jár. Nem gazdáskodik, villanyszerelés a szakmája. Miután leépítették a gépgyárban, a LAM Alapítványnál talált állást, karbantartó. No de azért kellett nekünk a fogat, mert építettünk neki. A nagygyûlés eleibe terjesztették a kérésünket, hogy építhessünk, s jóváhagyták, eladtak nekünk a sajátunkból két és fél árat. Arra építettünk. A revolúció után kaptuk vissza az egészet. Ott megterem a fiamnak a pityókája, másik évben az árpája, a gabonába mi is bepótolunk.
A traktor, mint a karácsonyfa
A szülők kisebbik fiukkal élnek egy udvaron, annak családjával, az óvónő mennyel és a kislány unokával. Közösen gazdálkodnak, a kisebbik fiú - szintén a sepsiszentgyörgyi gépgyárból bocsátották el, ahol lakatos volt - bátyjától eltérően az ősök foglalatosságához tért vissza, a mezőgazdaságnak szenteli magát, s mint a szép porta, a hatalmas gépszín alatt álló egész kis géppark vall arra, a családnak sikerült lépést tartania a fejlődéssel. Ma az eredményességet legalább annyira mérik a szarvasmarhák, mint a gépek számával.
Megtudom, négy hektárt vásároltak a ,,revolúció? óta, annak több mint a dupláján gazdálkodnak, s mondják is: így már kifizetődik. Ámbátor sok a költség, ,,de nekünk az állatok megvannak, trágya kerül, de nem elégséges. Oda még mûtrágya kell, ha szórjuk, nagyon kitûnik.? Egyetlen lovuk kólikában elpusztult, a mûvelést traktorral végzik, ahhoz a fiatalabb családfő jól ért. Hogyan születnek a döntések ott, ahol kettő is van e ,,fajtából?? Érdekes, amit a bácsi mesél:
- Vettem idebé a belső határban 65 ár első osztályú földet. A család kicsit patvargott egy hétig, nem akarták fogadni a javaslatomat, de megmondtam: ha a fejetekre állotok is, megveszem a földet. Termett a tavaly pityókát, az idén elnyomtuk búzával - aztán jövőre, amit ad az Úr.
- Leganyézták, jól termett. Most már belenyugodtunk, de mikor ki kellett adni azt a sok pénzt?
- Állatot adsz el, abból veszel egy darab földet - mondja a családfő, s eszébe jut, hogyan hajtottak fel édesapjával egy tehenet 1938-ban Szentgyörgyre a Baromhegyre, ,,ott a tehenet eladta, s itt a földet megvette?. Ha jól értettem, az árarányok romlottak azóta az állatenyésztők rovására, de a gazda ma is úgy vallja: az állatért kapott pénz legjobb befektetési módja ez. A gazdaságban különben - rendkívül tiszta és gondozott, világos, tágas istállóban - négy tehén kérődzik, a tejet az illyefalvi feldolgozónak adják el. A két bikaborjúra a szokásos sors vár: mikor elérik a 300 kilót, viszi ,,az olasz?, 50 000 lejt ad kilójáért.
No, de az udvaron terpeszkedő óriási új szín figyelmeztet, a gazdaság egyik fő oszlopa mégis a traktor. Kinek van még a faluban? Kimerítő felsorolást kapok:
- Nagyon sok van már. Megmondom, ha tudni akarja, végigmegyek a falun: Gödöralján van kettő, Bálint Sanyi - három, Bedő - négy, Albert - öt, Váncsa - hat, Tuki - hét, Rúzsa - nyolc, Imreh Jóskának kettő, az tíz, aztán Muszka Ilia - tizenegy, Ledán - 13, Jakab István - 14, Böjthe Jóska - tizenöt? szóval 17-18 traktor van az egész faluban. De a traktor olyan, mint a karácsonyfa: azt mindig öltöztetni kell. Olyanformálag, hogy oda kell legalább tíz-tizenkét gazdasági felszerelés. Eke! Vetőgép! Kaszálógép! Burjánverő! Pityókapergető! Gereblye! Tárcsa!
S még sorolja, hozzátéve, hogy leginkább a cséplőgép hiányát érzik, de az megfizethetetlenül drága, még ha az állam a felét állná, se tudnák a maradék több százmilliót törleszteni.
A család egyetlen hektárt bérel csupán, ezért 600 kiló búzát ad, s ,,ceruzára véve? bizonyítható, hogy a szántás, tárcsázás, vetés, cséplés költségei miatt nem túl jövedelmező, ,,s akkor hol van még a permetezés s a gyomirtó vegyszer ára! Bizony 500 kiló gabona árán fejjel van!?
Ha kiszámítod, egyik zsebemből kivettem, s a másikba betettem. Annyi, hogy a belső határban a vadtól védve van.
Az aldobolyi földek jó része a kevésbé kedvező, erdő alatti külső határban fekszik, s bár itt a magyarhermányi vagy zágoni ,,rémtörténetekbeli?, azokhoz fogható károk nem esnek, a földmûvelés itt is valóságos kaland. Ahogy a gazda meséli:
- Én az újságot mindennap elböngészem, olvastam, hogy Zágonban a farkas a minap is 18 juhot elszakasztott. Nekünk az 50 ár silókukoricánkba jött belé a vaddisznó. Augusztusban két hétig őröztük a fiammal. Aztán szeptember másodikán mondom: menj, szerezz gépet, s lekaszáljuk, többet már ne őrözzük! Mert eléggé strapás volt, éjjel menj őrözni s nappal a mezőre. Mert ha lefekszünk, a légy lekakál, ahogy mondani szokták. Nincs az országúttól egy kilométerre, de bejött a vaddisznó. Mikor észrevettük, egyik éjjel én mentem, másikon a fiam. Közben még esik is. Mikor esett, a fiam világított a traktorral. Ott kifelé nem lehet törökbúzát termeszteni. Még a pityókába és répába is beletúr a külső határban.
A vadkár a háromszéki falvak legnagyobb gondjai közé tartozik, íme, még a védettebb Aldobolyban is értéktelenné válik miatta a határ fele. Erre nyilván közös megoldást kell találni, összefogásra lesz szükség. Az összefogásnál maradva: megmoccant a gazdakör végre, ha igaz, tejbegyûjtő létrehozásán ügyködik, a gazda reméli, lesz is belőle valami. Szövetkezetekre lesz továbbá szüksége annak, akit az áru értékesítésének gondja nyomaszt, és íme, akad már, akinek emiatt fő a feje.
B. Kovács András