Akiknek a kedvesség, előzékenység, a soha el nem tűnő mosoly szerepel a munkaköri leírásukban, akiknek ama két, jól ismert aranyszabályt kell betartaniuk, hogy a vendégnek mindig igaza van, ha pedig még sincs, akkor érvénybe lép az első szabály, miszerint a vendégnek mindig igaza van.

Akiknek arra kell törekedniük, hogy a vendég igazán jól érezze magát, mert akkor oldódik ám fel a zár a pénztárcán, ha jókedvű, akkor aztán szórja a pénzt, hivatásosan, mint hajdanában a dzsentrik, és nem számít, hogy gazdag üzletember vagy fáradt munkás: a mosolyra mosoly és borravaló a válasz, aztán pedig az ingyenreklám: öregem, micsoda vendéglőben voltam! Elegáns környezet, remek konyha és kifogástalan kiszolgálás, barátom, mintha bizony én lennék a király.

A valóság azonban a székelyföldi hivatásos vendégszeretet melegségére helyenként rácáfol. Tusnádfürdői szállodákban a vendég azt sem tudta, melyik portásnak örüljön jobban: amelyik állandóan kötekedni akar, de legalább jelzi, hogy él, vagy amelyik méla búskomorságba roskadva néz maga elé.

Hasonló dilemma a vendéglőkben is jelentkezett: vajon melyik pincérrel járunk jobban? A fiatallal, amelyik ott kártyázik és röhög a kollégáival a terem másik végén, vagy az idősödő nénivel, aki csigalassúsággal jár föl-alá az asztalok között, hidegvérrel tudja közölni, hogy hiába van feltüntetve az étlapon, borjúsült most nincsen, tessék mást választani, a kenyereskosarat pedig pazar eleganciával tudja áthelyezni arról az asztalról, ahonnan távoztak a vendégek, arra, ahova épp megérkeztek.

A nagy dilemmázás arra mindenképpen jó volt, hogy a borravalót megspóroltuk. A pénzből sört vettünk. Sörözés közben sok minden elhangzik. Például, hogy nem csak az útjaink miatt látogat kevés turista Székelyföldre. Vajon ezért meg az 1990 utáni turisztikai miniszterek lennének a vétkesek?