Az élet pereménRiport: Hétköznapok a Singsingben

2004. december 24., péntek, Archívum 2003–2007

Sepsiszentgyörgy lakosságának legfennebb egy százaléka járt életében a Csíki negyedi, Singsing néven ismert szociális otthonban. Az ott lakók számát tekintve, körülbelül hatezer embert, vagyis a megyeközpont lakóinak tíz százalékát érinti rokonsági viszony folytán a bentlakók sorsa, a velük törődők száma mégis ennek töredéke, majdhogynem csupán a hivatali feladatot végzők köréből kerül ki. A szeretet ünnepéhez közeledve ők is a megszokottnál jobban éhezik az odafigyelést, bár közülük sokan csupán nyomorúságot hoznak hozzátartozóikra. Karácsonyi körképünk azokról szól, akik a nyomorúságos körülmények között is nevelik gyermekeiket, és bár nem tesznek semmit érte, bíznak abban, egyszer saját otthonukba költözhetnek.
Csak a mában élnek
A lakást keresők alig töredéke gondol a jövőre, és tervezi, ha fedél kerül feje fölé, megbecsüli azt, fizeti a házbért vagy a részletet, mígnem saját nevére írathatja az ingatlant, amit gürcöléssel ugyan, de sikerül otthonná varázsolnia. Sepsiszentgyörgyön az utóbbi években harmincketten jutottak szociális lakáshoz, huszonnégy fiatal házaspár költözhetett be az országos lakásügynökség által építtetett korszerû otthonokba, 500-600 család továbbra is 1989 előtt ki­utalt állami lakásokban lakik és fizeti a szimbolikus házbért, több mint négyszáz család, illetve egyedül élő ember várakozik évek óta fedélre. Ilyen körülmények között szerencsésnek érezheti magát az, aki a 102 szoba egyikében talált otthonra a rendszerváltozás előtt Sepsiszentgyörgy szégyenfoltjaként emlegetett Sing­singben. Igaz, hogy a torony­tömb­házban mûködő szociális otthon nem nyújt végleges megoldást, de aki ide beköltözik, nem a végtelenségig megújított hat hónapos szerződésekre gondol, hanem többnyire azt hánytorgatja, az államnak kutya kötelessége róla gondoskodni.
A szórakozást szeretik, a munkát nem
- Ezeket az embereket nem érdekli semmi. Nem érdekli, amit kaptak, a fûtés, a meleg víz. Kidobják a szemetet az ablakon, beledobják a vécébe. Nem az övék, nem törődnek vele - ecseteli a helyzetet Ambrus Lajos adminisztrátor. - Egymást nem árulják el, tudják, hogy ki tette ezt vagy azt, de nem mondják, hogy ne legyen harag belőle. A saját ajtójukra, vízcsapjukra nem vigyáznak. Állandóan javítunk, olyan, mintha építőtelep lennénk.
Legyen meg a mindennapi szivaruk és a mindennapi kávé, ez az első. Megkapják a segélyeket, és mennek a Halmágyiba, ez egy kocsma a negyedben. Utána egyet panaszkodnak, és az élet megy tovább.
A nők egy része rendesen ellátja a gyermekeket, de olyan is van, hogy a folyosón, az udvaron lézengenek a gyermekek, ilyenkor nem lehet tudni, hogy hol vannak az anyák, és ha megszólítom, azt mondják, nekem semmi közöm, hogy a gyermekével mit csinál.
- Milyen a napi program, mikor és hol főznek, mosnak?
- Megmondtuk, csak akkor használják a meleg vizet, amikor az ő emeletük van soron, mert kicsi a vízmelegítő teljesítőképessége, de nem tartják be. Sőt, gyakran hagyják folyni a vízcsapokat, a folyosón négyszázan felmennek, lejönnek, és senki nem oltja el a villanyt. A szobákban mindenütt van villanyóra, húsz kW-ot ingyen kapnak, a többit fizetik. Sokan a gázpalackot nem cserélik, elherdálják a pénzt, nem fizetik a 34 200 lejes bért sem. Ha közös akciót szervezünk, tíz százalékára számíthatok, aki segít. És mindig ugyanazok. Elhiszem, hogy nehéz, de ez már nemtörődömség.
Jogaikat ismerik, kötelességeiket nem
A szociális otthonba nehéz bekerülni, de kizárás sem nagyon történt az elmúlt hét esztendő alatt. Hárman meghaltak, heten azért hagyták el az otthont, mert külföldre mentek dolgozni, megházasodtak, illetve ketten állami lakást kaptak. A 162 gyermeknek több mint fele itt született, a többi karonülőként érkezett a szükséglakásba. Fegyelmi okokból egyetlen embert tanácsoltak el. Pedig kihágások vannak, olykor a két adminisztrátor szidalmazza őket, de egyebet nem tehetnek.
Ambrus Lajos: - A lakókkal kötött szerződésben megvan, hogy melyek a jogaik, kötelességeik. A jogaikat ismerik, de a kötelességük nem érdekli. Büntetés nincs, legfennebb kitátom a számat, ennyi. Nagyon elnéző a polgármester és Tankó úr a közösségfejlesztő irodáról. Ritkán üresedik szoba, pedig sokan fegyelmileg megérdemelnék, hogy kitegyék innen, de a hivatal a gyermekekre gondol, és nem teszi ki őket.
Én nem kutakodom, hogy ki miért került ide, van, aki magától elmondja, mások hallgatnak, szé­gyellik, vagy azt mondják, semmi közöm. Sokan napszámosként keresnek valamennyicskét, de leszûkült az igényük. Menjen a tévé, legyen egy darab kenyér, kávé, szivar, mobiltelefon, ez a lényeg.
Amíg nem raknak ki, maradok
Deme Mária és Demeter Ferenc tíz négyzetméteren berendezett háztartása egy a százkettőből. Nagyobbik leányuk hatéves, a kicsi két hónapos. Mária korábban az édesapjánál lakott, akkor költözött a szociális otthonba, amikor a második gyermekkel várandós volt. Nincsenek összeházasodva, de Ferenc úgy tartja, kötelessége asszonya és gyermekei mellett kitartani, napszámból keresett pénzét rájuk fordítja. Az anya és a hatéves kislány szociális segélye együtt havonta 1 270 000 lej, ez az egyedüli állandó bevételük, az apa egy hétig dolgozik, két-három hétig nem kap munkát. Magyarországra készül vendégmunkásnak. Ha ott dolgozó testvére hazajön, és útlevelet csináltat számára, talán terve sikerül.
Látogatásunkkor a kis szoba a szokásosnál is zsúfoltabb, a két gyermeken és szüleiken kívül ott találtuk a kilenc éve elvált nagyszülőket, Mária egyik testvérét és volt sógorát. A nagymama többnyire Magyarországon dolgozik, onnan segíti gyermekeit, az újranősült nagytata legfennebb szeretetét nyújthatja unokáinak. Érdekes, ahogy ezek a rég elvált emberek egy ilyen kis szobában összetalálkoznak, és mintha mi sem történt volna, folytatják a beszélgetést ott, ahol évekkel ezelőtt abbahagyták. Mária és családja elégedett.
- Meg vagyok elégedve, megköszönöm az istennek, hogy megadta ezt a szobát a fejünk fölé - mondja sorsával megbékélten De­me Mária. - Meleg vizünk van, fûtésünk van, amit nem kell fizetni, máshol nincs fûtés az egész városban. Ez a szoba megfelel, de ha már jön a harmadik, a negyedik gyermek, akkor már egy kicsit kicsike lesz. Sokszor elgondoltam magamban, vajon itt meddig ülhetünk? Egy szép nap megmondják, menjünk ki, de amíg látom, hogy a lakók lakják, nem raknak ki senkit, addig én is maradok.
A rétről a biztos hajlékba
Ovasóink emlékezhetnek Bán Éva és Bartók Ágoston történetére, akikről tavaly októberben abból az alkalomból írtunk, hogy két kislányukkal az Olt partján találtuk őket, ahol több napja a csillagos ég alatt éjszakáztak. Timi akkor lépett óvodáskorba, Réka még nem töltötte be az egy évet, és éppen beteg volt, amikor a gyermekvédelmi hatóság elhelyezte a két testvért a Csíki negyedi sürgősségi központban, ami szintén a Singsingben mûködik, az ötödik emeleten. Kezdetben édesanyjuk nem volt velük, később odaköltözött, férjhez ment a kislányok édesapjához, és a polgármesteri hivatalban lakást igényelt. ?k is egy tíz négyzetméteres szobát kaptak, mint minden lakó, hozzá egy aragázrezsót palackkal és egy vaságyat, amiben hárman alszanak. Az ötödik emeletről magukkal hoztak egy szekrényt, kézből vettek egy babaágyat, van szőnyegük és kisasztaluk, valamint egy rend edény, amiben Éva asszony a mindennapit megfőzi.
Bartók Éva: - Kikerül, ami kell. A házbért fizetjük, s ahogy lehet, vagyunk. A férjem napszámba jár, én itthon vagyok a gyermekekkel, rendezem őket. Ha valami úgy sikerül, elmegyünk innen. Még egyelőre nem tudok mondani semmit. A férjem elmegy napszámba zsákot üríteni, deszkát rakni, elmegy most télen is.
Hogy mit kívánnék? Hát, hogy falun kerülne egy házacska, tartanék tyúkot, csirkét, mégis köny­nyebb lenne, nem kellene megvenni annyi mindent. Hát a karácsony? Még nem beszéltük meg a férjemmel, de egy kicsike karácsonyfa is lesz a leánykáknak.
Három nemzedék egy szobában
Ferenczi Edit öt éve lakik az otthonban. Huszonhárom éves fiútestvére a kihúzható fotelágyon alszik, Edit, kislánya, kisfia és az édesanyja alszanak négyen egy ágyban. A fiatalasszony őszintén beszél életükről.
- Mehettünk volna falura, de én nem akartam, mert nem jó az anyóssal, apóssal, testvérrel, mert mind ott vannak. Nem házasodtam össze a gyermekek apjával, ő ott maradt a szülőfalujában, Mikóújfaluban. Ide nem jár, én azt mondtam, nem érdemes, hogy jöjjön, ha csak azért jön, hogy megnézze a gyermekeket, és ideköltözni nem akar.
Réka márciusban lesz négyéves, Levente kétéves lesz januárban. Edit édesanyja és fiútestvére dolgozik, körülbelül hatmillió lejből élnek havonta. Úgy érzik, minden akkor romlott meg körülöttük, amikor Edit édesapja meghalt.
- Kezdettől azért kerültünk ide, mert édesapám és édesanyám eladták a lakást, és kikerültünk Gidófalvára albérletbe. Édesapám egy év múlva meghalt a szívével, akkor nem tudtunk hazamenni Marosra, apa nélkül hogy menjünk. Akkor jöttünk ide mi hárman két testvéremmel, édesanyám egy évet az állomáson aludt. Akkor tudtuk idevenni, amikor a testvérem férjhez ment. Amikor a második gyermekkel terhes lettem, még adtam egy esélyt a férjemnek, hátha jobb lesz, de utoljára azt mondta, hogy a gyermek meg van csináltatva.
Képzeljünk el egy akkora szobát, amelynek a szélessége megegyezik a fotel és a kihúzott ágy szélességével, hosszúsága akkora, hogy a két fekvőhelyen kívül legfennebb egy emberhossznyi helyen van a ruhásszekrény, amelyben az edényeket is tartják, valamint az asztal, amin főznek, amely mellett esznek öten. A szobában hûtőszekrény is van, a sarokban Edit testvére keresetének egyik ered­­ménye, egy számítógép. A ház programja szerint mosnak, terítenek, este tíz órakor a három nemzedék tagjai egyszerre oltanak villanyt.
- Nem tudnám megtenni, hogy csak azért férjhez menjek, hogy innen szabaduljak, főleg, ha azt mondaná az illető, hogy a gyermekeimet hagyjam itt, mert a nagyanyjuk úgyis elrendezi. Én úgy szeretem, ha egy kicsi pityóka van, kettévágjuk, és ketten esszük meg.
A zoknikötő asszony álma
Húsz évig élt a zoknikötögető asszony a férjével a sepsiszentgyörgyi állomáson. Két éve eltûnt az emeleti váróteremből, társa meghalt, egyedül nem bírta a megpróbáltatásokat. A hetvennégy éves Porkoláb Ilona jelenleg a Singsingben lakik, továbbra is zoknikat köt, abból pótolja betegnyugdíját, de nem érzi jól magát a szükséglakáson, azt mondja, ott idegesebb, mint hajléktalan korában az állomáson.
- Amíg ott voltam, bejöttek a rendőrök melegedni, nézték, mit kötök, viccelődtünk. Mindenki szeretett, a közeli bárban reggel Szabika kávéval kínált. Az újságos Rózsika is szeretett, és segített sokszor. Itt az idegesség megeszi az embert. Sírnak, kiabálnak, éjjel veszekszenek. Nem értik, hogy nem csak ők laknak itt. Úgy gondolom, egy kis pihenés kellene. Erről álmodok.
Ilona néni táskája zoknikkal van tele, éppen az állomásra indul régi barátaihoz és a vevőkhöz.
- Kimegyek, mint eddig, felmegyek az emeletre, mert nem tudom elhagyni. Még a rendőröket is megnézem. Kérdezik, visszajövök-e. Én visszakérdezek: visszafogadnak-e? Hát így viccelődünk.
Fekete Réka
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép