
A nagypapa az állomáson lakik - mondogathatják visszafogott szeméremmel pajtásaiknak a sepsiszentgyörgyi M. Lajoska unokái, ha egyáltalán tudják, hogy a nagymamának egykor férje is volt. Mert Lajoska, ez a hatvannégy esztendős, halk szavú, a bagótól sárgálló ujjú kisöreg valóban a váróteremben él, mint mondja, immár öt éve, de tizenöt esztendeje hányódik. Pedig, ha valamilyen csoda folytán össze tudnánk csomózni élete szétfaricskált fonalát, szóval, ha mostani, kesernyés története helyett egy másik, egy elképzelt mesébe illeszthetnénk őt be, fehéres, szürkés szakállával, békés tekintetével így december tájékán akár még Mikulásnak vagy Télapónak is elmehetne. Csakhogy a rideg valóság az, hogy Lajoskánkat nagy elfoglaltságában még az angyal sem keresi fel; míg mások nagy reményeket fûzhetnek a szenteste áhított bőségéhez, üveggolyóban, kis- és nagyautóban, csillogásban, villogásban reménykedve, addig emberünk legfennebb egy tál levesről ábrándozik. És egyáltalán nem biztos, hogy megkapja.
A vasútállomáson vasárnap délelőtti nyugalom honol: a síneken éppen nem robog szerelvény, vonatfütty sem hasítja szeletekre a ropogós levegőt. Alig lézengenek az épületben, a váróterem pedig kihalt, miként általában lenni szokott. Lajoska falnak fordulva alszik piros mûanyag székén, odébb cigányasszony koldul kamaszodó fiával. Éppen vagy folyamatosan itt vannak, s kunyerálnak, mert állítólag börtönben a családfenntartó. Egy kávéravaló után aztán még rá is gyújt a csemete, s szívja, mintha csak élhetőbbé válna a cigarettától az élet, az anyja pedig szemlesütve kerüli annak a tekintetét, ki az imént még pénzt adott nekik. Miért nem dolgoznak? Ilyenkor nincs szükség napszámosra, hangzik a válasz, a legény pedig néhány slukk után széttapossa a csikket. Aztán tovább sajnáltatják magukat.
Lajoska pedig csak szendereg, hátat fordítva a nagyvilágnak. Délfelé aztán megébred, nyújtózkodik egyet, enyhíteni próbál lába, karja gémberedettségén. Fején ugyanaz a kötött, sárgás sapka, mint legutóbb februárban, kabátja, nadrágja talán más, talán ugyanaz. Éppen feketében jár. Valójában régi ismerős ő, ki az előző tél csikorgató hidegében ugyan álomszerûen, de mégis bizakodóan beszélt arról, hogy nemsokára szebb napok jönnek, kap ő hamarosan nyugdíjat, de kap ám, hiszen egykori munkájáért ennyi természtesen dukál neki; mesélte tehát, hogy ő már intézkedett a ,,munkaelosztóban?, s a kedves, aranyos ,,kasszírnő? megígérte neki, legyen csak nyugodt, Lajoska, minden rendben, legépeli az iratokat, s megkapja majd pénzét, és még az sem baj, ha az állomásra nem jár a postás, mert ő maga veheti majd fel a hivatalból a nyugdíját; sőt, miután ezt elintézték, még talán egy garzonfélét is kiutalnak majd neki az éppen épülő szociális otthonból, s hogy majd a portás is csak mosolyog, amikor nyugdíját felvéve, vásárolni indul a szomszédos üzletbe?
A mi jóságos Lajoskánk most is ugyanott ül, mint a múltkor, és rajta, körülötte semmi sem változott. Talán egy fokkal rosszabbul néz ki, és nyoma sincs korábbi, akár bárgyúnak is mondható derûjéből. Kedvtelen, visszafogott, vélhetően nem csak azért, mert nemrég ébredt fel. Leballag a csarnokba, s mivel éppen került hatezer leje egy kávéra, beadagolja az érmét az automatába, és fehér mûanyag poharával visszajön megszokott székéhez. Alig hallhatóan, csendesen beszél sorsáról. Tizenöt éve került az utcára, családjától el kellett búcsúznia, pedig hitvese, lányai vannak, unokái is már. Tömören fogalmaz: ,,Hát ugye, a feleségem elvált tőlem, s kitett. Elvette az apartamentet, s azóta itt vagyok, öt éve már. Télen-nyáron.? Előbb valami tömbházsarokban húzta meg magát, tíz évet emleget, hogy ott ült volna, mint egy kutya a vackában, de aztán onnan is mennie kellett, s maradt az állomás. A sápadt váróterem, esőben, fagyban, néhány hozzá hasonló, otthontalan lélekkel. Nyáron persze csak jobb, nem csupán azért, mert akkor könnyebben telnek a napok, hanem mert meleg van, sőt, még borotválkozni is tud, szép időben kimehet a gyepre, üldögélhet az Olt mellett, a szabad ég alatt, felhőket és madarakat nézve; ha gondol egyet, derékig levetkőzik, és megmossa ráncos, elnyûtt felsőtestét a folyó vizében, s csak éjszakára kell ide visszajönnie, nem mint most, amikor az egész napot itt kell töltenie, mert hiszen hova is mehetne? Mihez kezdene a városban? Pénze, jövedelme nincs, semmit sem kap, álmodott nyugdíját továbbra is csak intézi az a kedves, pirospozsgás asszony, mint egy évvel ezelőtt?
Valamelyik rokonához még elmenne, meséli, de hát ,,baj van mindenütt, családjuk van, mindenféle, nem tudnak úgy fogadni?, ráadásul újabban kiköltöztek falura, s ez a lehetősége sincs már meg, mint régen. Állítja, nincs is olyan hideg a váróteremben, nem fázik, csak a reumától fájnak a lábai. Nem, orvosnál sem volt; majd néhány másodpercnyi hallgatás után elárulja, hetente egyszer kapnak segítséget, a Vöröskereszttől csütörtök esténként hoznak teát és vajas kenyeret. Most éppen öten vannak éjjelente e kényszerhajlékban, s míg társai nappal bolyonganak a városban, ő helyben marad, s közben azon töpreng, hogy ,,egy kicsit nehezek a napok, mert bánt, hogy egyedül vagyok, hogy egyedül szenvedek?.
- Mi a legrosszabb, hogy nincs családja, nincs otthona?
- Az esik rosszul, hogy a feleségem elvált tőlem, s kitett az lakásból, rosszul esik, amikor eszembe jut minden. Igen, rosszul esik nekem?
Padja melletti nejlonzacskójára mutat, mindene abban a tarka, de mégis kopott mûanyag csomagban van. Egy üveg víz, amit azért szokott ,,fogni?, hogy ha megszomjazik, legalább az ivással ne legyen gondja, néhány ruhadarab, kéztörlő, ,,egy alma és egy falás kenyér?. Mindösszesen ennyi, s amikor kávéért megy, e batyut még magával sem kell vinnie, mert az ugyan kinek kellene? A fehéredő tekintetû ember naponta egy falás kenyeret eszik, csak egy keveset. Jobb napokon, amikor unokatestvére itthon van, tőle kap három-négy karéjjal, s egy parányi szalonnát, úgyhogy ,,nehéz az élet?. Azt ismétli, míg dolgozott, bányász volt, Szentgyörgyön az őrkői kőbányában és Kőröspatakon dolgozott, de Brassóban, a cementgyárban is volt, tíz évig kicsi dízelmozdonyt vezetett. Állítólagos nyugdíjáról szinte szóra ugyanazt mondja, mint egy évvel ezelőtt. ,,Voltam a munkaelosztónál - magyarázza csendesen -, leadtam a munkakönyvet, s azt mondták, legépelik az iratot, hogy egy papír maradjon ott náluk, s egyet adnak majd nekem, hogy mennyi nyugdíj jár?. Háromszor is betért a hivatalba, s közölték vele - állítja -, hogy menjen csak január derekán, arra kész lesz a papír, s akkor adják majd a nyugdíjat? Még azt is vállalta, hogy bemegy a székházba, ,,s ott maguktól veszem fel, mire azt mondta a kasszírnő, igaza van, Lajoska, itt mi majd adjuk, s akkor nem kell nekünk járkálnunk. Mondom neki - folytatja töretlenül, ám kissé lanyhuló lendülettel vízióját a nyugdíjáról -, én bejövök, s erre a nő azt feleli, mi szívesen adjuk, itt megkapja tisztán a pénzét, s akkor így minden hónapban kaphatja??
- Emlékszik-e a régi karácsonyokra, amikor családja volt?
- Hát, nehezen telik család nélkül, mert levesételt nem tudok enni, csak száraz étel jut, s ezért bánt, hogy elvált tőlem, s kitetetett az apartamentből. Igen...
- De arra emlékszik-e, hogy régebb, amikor még együtt voltak, milyen volt a karácsony a családjával?
- Jó volt. Nagyon jó volt. Nagyon jól telt a családdal, igen. Így egyedül nehéz nekem az élet. Még nyugdíjpénzt sem kapok, semmi pénzt sehonnan nem kapok, ezért bánt engem, szenvedek.
- S itt hogy telik a karácsony, kapnak valamit, vagy elmennek valahova?
- Nem kapunk az ünnepekre sehonnan sem, csak csütörtökön teát és vajas kenyeret, egyéb segítséget sehonnan sem kapunk.
- Mire gondol karácsonykor itt?
- Hát tetszik-e tudni, egyedül vagyok, itt se nem iszik, se nem eszik senki sem, úgyhogy rosszul telik egyedül.
- Gyermekei nem látogatják meg időnként?
- Kettő lányom férjnél van, fiacskáik vannak, unokám van kettő, a feleségem azt mondta, ne engedjétek be apátokat, egy csésze vizet se adjatok neki. Ennyi az egész.
- De a gyermekei annak ellenére, hogy ezt mondta, nem jönnek, nem keresik meg magát, nem hoznak valamit?
- Nem. Nem jönnek, nem keresnek. Nem hoznak semmit.
- A feleségével s a családjával nem tudott volna kibékülni, hogy ne kerüljön ide?
- Juj, azt nem, azt nem!...
- S akkor itt szálegyedül lesz hajléktalan társaival. Valami jobb ennivaló sem kerül majd?
- Nem. Tetszik-e tudni, van egy unokatestvérem, de most hogy hazamentek falura, nincs, akihez menjek. Sehova. Nehezen telik így, nehezen telik az ünnep, mert nincsenek idehaza, hogy levesételt adnának?
- Magának még egy levest sem hoz az angyal, nemhogy egyebet, igaz?
- Hát ha valaki hozna, akkor még jobban telne, csak senki sincs, aki valamit hozhatna nekem.
- Mikor volt az utolsó olyan karácsonya, amire még jókedvvel emlékszik vissza, együtt a családdal? Hány évvel ezelőtt?
-Jaj, hát tizenöt évvel ezelőtt, amikor otthon töltöttem a családdal az életemet, s még jól telt. Aztán tíz évet voltam egy tömbházban, fent a tizedik emeleten, a lépcsőnél, ahol a tetőre járnak ki, ott aludtam éjszakánként, s nappal is ott ültem, de a feleségem nem engedett be, s a lányaimtól sem küldött ki még egy tányér levest sem. Úgyhogy tizenöt éve nehéz nekem egyedül.
- Tizenöt éve hányódik?
- Igen. S itt az állomáson öt éve.
- S akkor így nem is várja a karácsonyt, az ünnepeket, mert magának nem is ünnep a karácsony??
- Nem, nem ünnep. Nem jön ide ki senki.
- Hányan szoktak itt lenni szentestén?
- Hatan, heten.
- Mit szeretne, ha mégis jöhetne magához az angyal, mit kérne tőle?
- Hát én megköszönném nagyon szépen, nagyon szépen megköszönném, ha hozna valami karácsonyi ajándékot, vagy levest, vagy akármilyen kaját, megköszönném nagyon szépen?
- Akármit?
- Akármit. Jólesne, hogy valakinek lelke van, segít rajtam.
- Nem nehéz így élni?
- Nagyon nehéz.
- Nem unta meg?
- Hát itt a főnök is ismer, mindenki ismer? Akármikor jönnek, kezet fognak velem, sem személyigazolványt, sem iratot nem kérnek, tudják, hogy egyedül szenvedek. Azt mondták, maradjon, mert csendes ember, maradjak csak nyugodtan.
- S ünnepekkor innen az állomásról sem hoznak egy pohár borocskát, kalácsot?
- Senki semmit. Még annyi pénzt sem, hogy egy kicsi kávét vegyek, s én nem kérem a pénzt. Senki nem ad, s nem is kérdezik, hogy kávét inna-e vagy pálinkát. Senki nem kérdez semmit?
Lajoska elcsendesedik, amúgy sem bőbeszédû ember ő, meg aztán már nincs is amit mondjon. Többször már nem említi leggyakrabban emlegetett, banálisan egyszerû, ám az átlagember által kellőképpen át nem érezhető kijelentését - ,,így nekem nehéz, nagyon nehéz? -, feláll a székből, odamegy az ablakhoz, elnéz a sínek felé. Tekintetét a semmibe fúrja, talán újra azon töpreng, miért is került ő ide, miért maradt teljesen magára? Vagy az is lehet, nem gondol már semmire, legfennebb egy tál meleg levesre. Aztán elindul lefelé a márványszerû lépcsőn, leballag, megjárja magát egy kicsit az épületben. Nem néz se jobbra, se balra. Elképzelhető, csak azon tûnődik, ugyan mi jöhet még, mi maradt még hátra?
Mózes László