
Idekinn, nem messze a gyergyai havasokon egy szürke sziklafalon elmosódó képírást találtak a kőbe égetve. Tudós emberek fejtegették, veszekedtek egymással, hetet-havat összeírtak róla, kiolvasták az Atilla édesapánk nevit is, de igazi értelmét egy öreg pásztorembertől tudom, ki azt mondta, hogy változzék ugató kutyává, ha nem igaz, tehát igaznak kell lennie.
Kár, hogy nem tudom olyan szépen elmondani, mint ő.
*
A nap leáldozása felől a Tisza vize csillogott, partjain törpe fák halászgattak. Távol a fény vörösségében jegenyék melegedtek, s varjak keresték a hunok kárát. Az utolsó sugarak olyan sûrûséggel hullottak a vízbe, hogy kaszálni lehetett volna őket.
Atilla édesapánk elajándékozott bolondja megszökött Aetiustól, s hazafelé tartva kereste a világverő népet, de a hunok eltûntek. Útjában sok cigánynépet megkérdezett, de mindenik ínyét mutatta örömében.
A népvándorlás útjai fehér ostorokként feküdtek a világ hátán. Egy-egy kíváncsi madár ha felfordítja a kavicsot rajtuk. Ezen találkozott a bolond egy nyugatról jött kántusos baráttal, ki saját arca árnyékában pihent. Beszédbe ereszkedett vele.
- Láttad-e a hunus népet?
Kereszthányó ijedtséggel válaszolt a barát.
- Vége a hunus népnek!
- Káin legyen keresztapád, kimártom a szemedet! Mit hazudsz?
- Agyaddal vitatkozzál, uram! - fázott a szó a barát száján.
- Huj, te nyavalyás! Hát barbárnak nézel?? Nyelvedre cseppentsem-e orrod vérét? - és mérgében otthagyta.
Setét fájdalommal bandukolt az úton.
- Igaza van a barátnak!
Már a népek nem rebbennek fel ijedten útjában, mint surrogó fürjek. Eltûntek a bálványfákról a vándorjelek, az áldozások berkében ebek őrölték fel a hamuban feledett csontot, melynek repedéseiben írva van a jövendő.
Hej, pedig milyen más élet volt ezen a rónán! Az esti pihenésben addig hallgatták a nótát, míg az egyik szemük kisebb lett a másiknál. A férfiak a bajszot sodorgatták töprengve, kis borjak és csecsemők álmosan szoptak a duzzadó emlőkből. Szél hordozta a vágyat, az eb a család körül az orrára hullott harmatot szemlélte. Távoli fa csendesen ingadozik, és szép sóhajjal lehajlik, hogy megcsókolja a tövébe menekült virágokat. A fehér jószág a rónán elszenderedve csakhamar a földbe süllyed, s a szellő időnkint fel-felszítja a pásztortüzeket, hogy kedvenc gyermekei, a hunok meg ne fázzanak?
És most a világtervező nép nincs sehol. Keresheti szegény bolond akármerre: víznek lementire, holdnak feljöttire, búval telt pohárban, utaknak porában!?
Már csak a sírból ha előkerülnek a szkíta ékszerek, aranyturulok, szasszanida párducok, kígyókban hizlalt drágakövek, királylányok hajából font halászháló? Már valahol a bolygók közt hányódik a hunok feje.
Földnek eresztette a lova is fejét, s könnyé oldódik a hátán a reggeli harmat. Oldalt billenti nyakát a bolond.
- Jóccakát, hunok!
Szemét se veti fel, míg lova fel nem horkant egy holttest felett. Trák fegyveres. Látja öltözetén. Arra keserûen ráhurrint:
- Sokat ittál a véredből, földi!
A halott hasa, a puffadt kenyérzsák rossz szagú, száján zöld legyek másznak. Kezei véresek, mintha vörös lovagkesztyût viselne, vonásai erőltetettek, szíve roncsolt, és kitiprott belekkel hever a földön.
A bolond undorodva rúgja fel.
- Eredj utamból!
A barázdából madárszó röppen fel, de alig fut a lova szusszanásnyit, mind sûrûbben fekszenek a halottak.
A bolond szeme felcsillan.
- A hunok jártak erre! Utánuk!?
Borzadó üstökkel ugrat át a holttesteken. Már csak a lova szagolja a föld rettenetes termését.
*
Az erdélyi havasok közt pihent meg először. A véghetetlen térség, a beláthatatlan rónák elmaradtak. Hegyek hullanak le meredeken az égből. Az erdőkben a hollók örömükben görögül imádkoznak. Kisurrannak a mély vágásokból, és lebegnek a világ sorsa felett.
Az embereket elkerülte útjában. Csak egynek vágtatott utána. Annak hun volt a ruhája.
- Hol vannak a hunok? - riadt rá.
A bujdosó nehezen állott rá a bizalomra. Egyet-mást mégis odaköpött neki.
- Addig valahogy csak megvoltunk a nagy Itel kán halála után, amíg meg nem hallottuk, hogy Uszpirú és Ildikó királynék is belemarkoltak a vezér kincsébe, és Aquitániába szöktek.
A bolondot elfutotta az indulat. Tőrére vetette kezét:
- Te? Tisztultál-e víz által?
A bujdosó hallgatott.
- Tartsd az orrodat, hogy csonkítsam meg! - dörgött a bolond.
- Jóra vitatom szómat! - kérlelte a másik.
- Hazudtál! Megkeresztelkedtél! - dühöngött a bolond, és a mellébe vágta tőrét.
Csüggedten mászott tovább a bolond. Felkínlódott a hegyek tetejére, és addig nem állott meg, míg a gyergyói Kárpátokban ki nem könyökölt az utolsó csúcsok tetejére, és be nem takarózott a felhők rongyaiba. Nem ment tovább. Minek?? Egész hun törzseket látott ugyan a hegység oldalán, de őket is elkerülte. Azok se a régi nép már!? A nagy kőoltárok közt ráesteledett. A hold szemei láttára ragadt fel egy sziklafalra. Nézte zsibbadtan, lehulló végtagokkal.
- Uszpirú, Ildikó!?
Lábai alatt, a messziségben fejszék csattogtak, hun szavak zaja kélt, de dal szava nem kélt sehol.
A köd lassan megvakított mindent körülötte, és zûrzavarosan szûrődött át rajta néhány tüzecske fénye. Messze, Ázsia felé beláthatatlan csend és feketeség. Jó volna oda visszatérni, de nincs ereje. Az a világtervező gondolat szégyene volna, és? mégis? itt, alant hunok fáznak a permetező ködben. Ha már megtalálta, nem hagyja el, csak éppen megjelenti nekik, hogy ő is itt járt.
Fát halmoz össze, és máglyatüzet gyújt, hogy lásson. A bolond arca és a ló ércfara fénylik a tûzvilágban, mint két reszkető keleti fantom. A hasadékokban rejtőző néhány fûcsomó, pár szál gyopárvirág is feltetőzik. A sima szikla alatt pattog a tûz.
Elüldögél, virraszt.
Majd, hogy az időt verje, tőrét veszi elő, és megkarcolja a sziklafalat. Nyugaton hizlalt elméje gyötrő gondolatokban vergődik. Hirtelen kiegyenesedik, mintha a nagy Itel kán szelleme magasulna a tûz fölé, hogy utolsó tervét kedves bolondjával meghányja-vesse.
- Most megjelentem, hogy itt voltam! - villan fel a gondolat.
Fölényesen válogat magában, hogyan tegye, melyik írás lészen maradandóbb: a gótoké, római, a hun, melyik? Tőrét a tûzbe veti, és izzó fehérre hevíti. Ilyen szerszámmal szokás a sziklára írni.
Aztán a tőr nyomán piros, kék, zöld füstöcske támad. A vonalak összeölelkeznek és formákba zárulnak.
Betûképekben ír a bolond.
Üde, csinos virágfejek, furcsa porzók, bibék támadnak a keze alatt. Így szórja be a sziklát betûképeivel.
Ki tudja, mit jelentenek?
Madárka eszik egy alak fejéből. Az a nagy Kánt jelenti. A virág Uszpirú királyné, ez a karcsú Ildikó asszony. Csúnya, repedt ivarangyos béka lábaiknál. Az maga, a keserû bolond, aki innen még az éjjel eltûnik, ki tudja, hova, de szörnyû talánya a sziklán írva ezer év után is fennmarad megfejthetetlenül. A nagy talány és kérdés, melyet felvetett a népek sorsa felől.
- Véled-e, hogy a virágnak több a jussa a földön, mint az embernek??
És felkél a nap.
Az ébredő emberek az élet gyönyörûségétől elkápráznak. Senki sem gondol a hunok virágára, mely lassan-lassan tûnik a kőről.
Ha majd egyszer? ha mégis? - ne adja Isten - végleg eltûnik, mi is a napba hajíthatjuk a tőrt, mint a nagy Kán bolondja a gyergyai havasok tetején?
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.