Ki lesz az új ellenség? A meteorológusok?
Emberemlékezet óta nem zajlott le ekkora természeti katasztrófa Délkelet-Ázsiában. A szökőár bebizonyította: a fejlett technika ellenére az ember még mindig kiszolgáltatott a természet erőinek. Három héttel a katasztrófa után nagyjából már végleges számot tudunk mondani az áldozatokról, bár sokan még mindig az eltûntek között vannak. És bár a katasztrófa nyomában páratlan nemzetközi összefogás alakult ki az áldozatok megsegítésére, egyértelmûvé vált, hogy a világ nincs felkészülve esetleges krízishelyzetekre. Legjobban talán az egyszerû emberek vizsgáztak, akik adakozással, segítséggel vagy akár csak együttérzésükkel vették ki részüket a tragédia kárainak enyhítéséből. Akiknek azonban valóban bizonyítaniuk kellett volna, megbuktak a vizsgán. Félő, hogy a cunaminak könnyebb volt átalakítani a térképet, mint megváltoztatni a nagyhatalmak gondolkodásmódját.
Ahogy kaotikus helyzetben megszokott, sokan másokban keresik a hibát a katasztrófa miatt. Számos kritika érte a Nyugatot, többek közt az Egyesült Államokat, hogy lassan reagált a történtekre. Józan ész szerint azonban emiatt nem lehet senkit okolni, hiszen a katasztrófa váratlanul ért mindenkit. Márpedig nagyobb erők mozgósítása időbe telik. Részben viszont terheli a felelősség a helyi erőket, akik néhány órával az árvíz előtt kaptak információt az elkövetkezendőkről, a hír azonban valahol a főváros és a part között eltévedt. Ezen persze kizárólag csak csodálkoznak, akik nem ismerik a fejlődő ázsiai és afrikai országokra jellemző bürokratikus berendezkedést. A történtek mindenesetre bebizonyították, hogy a reform igencsak kívánatos az érintett állami apparátusokban. A katasztrófára való tekintettel néhány nyugati hang szintén tehetne több önmérsékletről tanúbizonyságot. Az elhunyt európaiak kapcsán nagy felháborodást keltett, hogy sokukat a helyiekkel együtt temették el tömegsírokba. Nos, ahogy a dühös természet előtt is egyenlőek voltak az emberek, jogtalanul várnánk előjogokat a gazdag nyugati polgárok számára teljes káosz és fejetlenség közepette, amikor a legfontosabb szempont a még életben maradtak védelme. ?ket pedig komolyan veszélyeztethetik a megfelelő hûtőeszközök hiányában, 35 fokos melegben oszladozó testek által terjesztett fertőzések.
Az Egyesült Államok első reakciójában 15 millió dollárt ajánlott fel a szökőárral sújtott területeknek, amellyel a világ lakosságának négy százalékát kitevő, a világ vagyonának viszont ötven százalékát birtokló Amerika fukarságáról és cinikus humorérzékéről mindenképpen tanúbizonyságot tett, hiszen a szuperhatalom bejelentése leginkább Kadhafi azon 2001. szeptember 11-ét követő ajánlatához volt fogható, melyben azt üzente Bush elnöknek: Líbia kész humanitárius segélyt nyújtani a terrorral sújtott New York lakosságának. Az amerikaiak ajánlata azonban nem fakasztotta kacajra a világ vezetőit és médiumait, akik egy emberként húzták össze szemöldöküket a szûkmarkú ajánlatot hallván, minek következtében az Egyesült Államok először húszmillióra, majd harmincötre, végül egy mély lélegzettel háromszázötvenre emelte az összeget. Utóbbi ,,brutóban? értendő, és tartalmazza az érintett területekre szállítandó katonák transzportköltségét. Az amerikaiak ajánlata azonban még mindig fukarnak hat annak fényében, hogy a tavaly októberi, Floridában végigsöprő hurrikán által okozott károk enyhítésére harmincszor többet, 13,6 milliárd dollárt különített el az amerikai törvényhozás. Persze érthető, ha valaki saját utcájában lelkesebben oltja a tüzet, mint idegen városban. Különösen, ha az égő ház az illető testvérének háza. Márpedig a hurrikán sújtotta Florida kormányzója nem más, mint Jeb Bush, az amerikai elnök öccse. Nem is beszélve az amerikaiak által Irakban tanúsított hallatlan bőkezûségről, hiszen az ország megszállása heti egymilliárd dollárral terheli a washingtoni büdzsét.
Hogy miért nőtt az először felajánlott 15 millió dolláros segély 350 millióra, az egyértelmû. A világ egyedüli nagyhatalmának szerepében tetszelgő Amerika nem engedhette meg magának, hogy bárki - pláne potenciális vetélytárs - überelje a tétet. Amerika mégis vesztett: Japán 500 millió dollárja, illetve az Európai Unió országainak együttes felajánlásaival szemben. Ezt látva, Colin Powell sietve bejelentette, a kezdeti segélyeket a jövőben akár dollármilliárdok is követhetik. Hogy azonban ez bekövetkezik-e, az költői kérdés. Amíg a katasztrófa a címlapokon van, a világ figyelmétől kísérve jár körbe a kalap, és az adakozó országoknak státust jelent nagyvonalúan benyúlni a mellényzsebbe. Viszont ha a téma lekerül a címlapokról, kevesen versengenek a ,,névtelen adakozó? címéért. Emellett egyelőre a katasztrófát elszenvedő országoknak is státust jelent visszautasítani az ajánlatot. Legalábbis erre utal, hogy India jelezte, köszöni a felajánlásokat, de maga is képes megbirkózni a tragédia következményeivel. A jelzés leginkább a szomszédos Pakisztánnak szólhatott.
Az adakozás másik rejtett céljára rávilágítva, Colin Powell január 4-i nyilatkozatában azon reményének adott hangot, hogy az amerikai segítség javítja az Egyesült Államok imázsát a muzulmán világban. Mint tudjuk, az amerikaiak ezen célból korábban arab nyelvû mûholdas csatornát is alapítottak, de a próbálkozás hamar elhalt. Jelen esetben is igen óvatosan kell eljárniuk, hiszen a 200 000 muzulmánnak otthont adó Indonéziában, mely a világ legnagyobb muszlim országa, és ahol az elmúlt években számos merénylet történt amerikai érdekeltségek ellen, fokozottan érzékeny kérdés az amerikai katonáknak bármilyen jellegû jelenléte. Különösen annak fényében, hogy az iraki háború előestéjén az országban milliós tömegek tüntettek az amerikaiak politikája ellen.
Több publicista Ázsia szeptember 11-ének nevezte a katasztrófát. A hasonlatból egyenesen következik a kérdés, hogy vajon indul-e a cunami katasztrófája után is egy olyan világméretû mozgalom, mint a New York-i támadást követő terroristaellenes hadjárat. És ki lesz az új ellenség? A meteorológusok? A helyzet abszurditását jelzi, hogy a tragédiát követően Kofi Annan ENSZ-főtitkár már meg is hirdette a ,,szegénység elleni háborút?. Hiába, a megfogalmazás sokat elárul. Persze kérdés, hogy egy természeti katasztrófa ürügyén hogyan lehet hadat üzenni a gazdasági okokra visszavezethető szegénységnek? A világ melyik részét kell megbombázni? Ez ugyanis körülbelül annyira logikus lépés volna, mint egy al-Kaida-támadásra való válaszként lerohanni Irakot.
Ezt a logikai bukfencet azonban el kell néznünk, hiszen az ENSZ csak funkciójának igyekszik eleget tenni a legjobb tudása szerint. A két reakció között továbbá alapvető különbség az, hogy míg az előző egy nagyhatalom öncélú hódításainak testet öltése, melyeknek az azt elszenvedő országban csak vesztesei vannak, utóbbinak akár nyertesei is lehetnének. Az ázsiai katasztrófa igen jó alkalom, hogy a feltámadt érzelmeket meglovagolva napirenden tartsák a fejlődő világ problémáit.
A világban ugyanis számtalan katasztrófa zajlik napjainkban, ahol a közadakozás érdektelenség hiányában elmarad. Kongóban ENSZ-adatok szerint naponta ezer ember hal meg normális körülmények között gyógyíthatónak számító betegségben. Ez négyhavonta felér egy szökőárral. Ez azonban csak egy példa. A föld számos pontján folynak humanitárius katasztrófák, melyek annyira megszokottak, hogy a médiumok már nem is számolnak be róluk. A hirtelen jött nyilvánossággal járó lehetőséget a cunamival sújtott országok vezetői is felismerték, akik egy új, a régiót érintő Marshall-tervet szorgalmaztak, melyre azonban nem kaptak választ a nyugati vezetőktől.
A cunamival járó apróbb katasztrófák lecsengése még igen sokáig el fog húzódni. A katasztrófa nyomán több mint egymillió ember vált hajléktalanná. Az árván maradt gyermekek teljesen ki vannak szolgáltatva az emberkereskedőknek és a katasztrófa nyomában végigsöprő erőszakhullámnak. Emellett Srí Lankán a kormány által kontrollált és a Tamil Tigrisek fennhatósága alatt lévő területek határáról víz által kimosott és messze sodort aknák is sokáig szedni fogják áldozataikat. A természet erejének áldozatául esett régiók nagy kihívásoknak néznek elébe. Annak ellenére, hogy a cunamiban érintett országok gazdaságában nem keletkezett nagy kár. Az ipari és mezőgazdasági területek messze bent a szárazföldön vannak, így azok sértetlenül megúszták a katasztrófát. Az idegenforgalom némileg megsínyli a dolgot, bár az infrastuktúra helyreállítását követően feltehetően újra teljes fényében fog ragyogni a vendéglátás, hiszen a potenciális turisták tisztában vannak azzal, hogy egy hasonló természeti katasztrófa egy emberéletben egyszer ha előfordul, így az nem hat olyan riasztóan, mint például a terrorveszély. Különösen azután, hogy üzembe kerül majd az eddig hiányzó, földmozgást érzékelő mûszer, mely az eddiginél sokkal biztonságosabbá teszi a vidéket. Ennek ellenére, amíg a károkat el nem hárítják, a régióval egy árkategóriában lévő üdülőparadicsomok - úgymint a Kanári-szigetek vagy a karibi térség - tehetnek szert átmeneti előnyre. A cunami legnagyobb vesztesei a halászatból és idegenforgalomból élő kisemberek, akiknek az ár az életükön kívül mindenét elvitte.
A katasztrófa a civil szférában is rég látott együttérzést és adakozó kedvet váltott ki. Kétségtelen, hogy az európai emberek többsége humánus lélekkel van megáldva, de az empátia kiváltásához nem mindennapi sokkra van szükség, illetve arra, hogy érzékszerveikkel is tapasztalják, ha máshogy nem is, a képernyőkön keresztül, hogy milyen tragédiák zajlanak a világban. A magánadakozók, akik a szökőár áldozatai számára saját pénzükből vagy erejükből is áldoztak, mindannyian nagyfokú humanitásról tettek tanúbizonyságot. Ennek ellenére nem kell jóstehetség ahhoz, hogy kijelentsük, a víz visszahúzódik, a halottakat eltemetik, és a nyugati polgárok élete is visszatér a megszokott kerékvágásba. A britek figyelmét lekötik a nyáron esedékes elnökválasztások, a németek tovább aggódnak a növekvő munkanélküliség miatt, az amerikaiak meg folytatják a sopánkodást az újraválasztott Bush negatív adópolitikája fölött. Ez a dolgok rendje, minden csoda három napig tart.
A füst nagyobb, mint a láng. Vajon a lelkiismeret-ébresztő, mega-reklámkampány megszervezése csak arra kellett-e, hogy megveregethessük saját vállunkat, mondván, mi mindent megtettünk. Elvégre a médiumokban való megjelenítés, a színpadok, a papírzászlók, a csinos hostesslányok és egyebek mind hatalmas összegeket emésztenek fel. Csakúgy, mint az üzletszerûen tevékenykedő segélyszervezetek mûködtetése. Cseppeket juttatunk el nagy hûhóval a tengerhez.
Fontos ez, de igazi megoldást talán az jelentene, ha a gazdagabb országok olyan átfogó gazdasági és befektetési kolonizációt indítanának meg a fejlődő országokban, amilyet a közepesen fejlett régiókban, többek közt hazánkban is tapasztalhatunk. A tőke azonban furcsa szerzet, kizárólag politikailag stabil régiókba áramlik. Egy tőkés sem akarja ugyanis, hogy egy spontán felkelés vagy törzsi viszály elúsztassa a milliárdjait. Ennél is nagyobb baj, hogy a valóban tenni képes nagyhatalmak alapjában véve tökéletesen érdektelenek a globális problémákat illetően. Az Egyesült Államok például rendszeresen bojkottálja azokat a nemzetközi konferenciákat, amelyek a gyárak szennyezőanyag-kibocsátását szándékozzák megrendszabályozni. Ha már itt tartunk? feltûnt valakinek, hogy idén elmaradt a tél?
Sayfo Omar (Demokrata)