2004. december 5.
2.
Sajnos, a kútmérgezés, ,,a kicsik vagyunk? szellemiségének további sulykolása a Fekete vasárnap után is folytatódott. Gondoljunk csak a kiegyensúlyozottnak hitt Kis Péter kancelláriaminiszter intoleráns, lekicsinylő mondataira, melyek körülbelül így hangzottak: ,,ugyan már, nehogy a határon túli kétmillió (írva és mondva) döntse el, mi jó a nemzetnek, a határon belüli tízmilliónak?. Mintha Ion Iliescut hallottuk volna, a román állam kommunista-nacionalista exelnökét, aki szintén a magyarság létszámának tudatos csökkentésével akarta belénk sulykolni a kisebbségi érzést, hogy ne követelőzzünk folyton. Ne kérjünk magyar egyetemet Erdélyben, hisz ha a szenegáli Párizsba költözik, akkor természetes, hogy franciául tanul.
Mindezek ellenére a határon túl élő magyarság megmaradása csak úgy lehetséges, ha lehiggad, és tudja, Magyarországon is élnek magyarok, még akkor is, ha úgy tûnik, aránylag kevesen vállalják ezt, és mindössze másfél millióan tudják, hogy magyar csak az lehet, aki tesz is magyarságáért. A nemzetellenes gyalázkodás tengerében ne feledjük tehát: több százezer anyaországi magyar nemzettestvérüknek is fáj, hogy a hatvanéves agymosás után milliók elhitték a gyurcsányok, hillerek által gerjesztett gyûlölet hangulatában, hogy a határon túli magyarok megtagadása által a magyar nemzet erősebb lesz!
Csak sajnálhatjuk azokat a magyarországi nemzettestvéreket, kik NEM-mel szavaztak. Ezeket az embereket nem lehet irigyelni. Sivár magyar kultúrájuk, hiányos történelmi ismereteik által hagyhatták magukat a kommunista-karrierista haszonlesők bábjaivá silányítani. Engedték magukat félrevezetni. Nem érezték azt, hogy a magyar nemzet szétverésére használják őket. Nem vették észre, hogy egy nemzet léte nem lehet pártpolitika függvénye, amikor Magyarország népessége évenként harmincezer fővel csökken, amikor idegenek árasztják el, amikor idegen feliratok garmadájában bujdokol a magyar lélek! Amikor általuk olyan képviselők kerültek a magyar parlamentbe, akik a határon túli magyarság, köztük a székelymagyar nemzetrész önkormányzatért, autonómiáért folytatott harcát, céljait nyeglén a Magyarországra betelepedett kínaiak jogával mérik. Eörsi Mátyás érvelése szerint az ezer éve szülőföldjén élő, még mindig több mint 76 százalékos többségû székely tömbnek nem jár autonómia, mint ahogy Budapesten a kínainak sem.
A magyar nemzet történetébe a 2004. december 5-i népszavazás Fekete vasárnapja második Trianon-napként íródott be, mert a sunyi, hazug, álszent, ravaszdi ábrázatú politikusok a több millió példányban nyomtatott hazug irományok és nyilatkozatok özönével félrevezették az anyaországi magyarságot. Szégyenteljes volt a kampány, melyet a magyar kormányzat folytatott a magyar nemzeti érzés, a szolidaritás, az együvé tartozás eszméje még meglévő szálainak szétszaggatására. Példátlan volt az a nemtelen gyûlöletre uszítás, cinizmus, nyílt rágalmazó hazugság, mellyel a Magyarország határain belül élő magyarságot a határon kívül rekesztett magyar nemzeti közösségek ellen uszították.
Bár az elmúlt időben sokan sokféleképp magyarázták a magyar politikai vezetés alkotmányellenes, nemzetellenes kampányát, de a pontos választ erre nem nagyon találtunk. Pedig a magyarázat egyszerû: a kozmopolita liberálisok és tejtestvéreik, a kommunista-internacionalisták, az ,,éhes proletárt? éneklők, a mérhetetlenül meggazdagodott pénzügyi oligarchia, a nemzetközi nagytőke kiszolgálói elkeseredve látják, hogy a határon túl élő magyarság évek óta megveti azokat a magyar politikusokat és eszmerendszerüket, akiknek célja a magyar nemzet szétverése, a magyar nemzeti érzés kiölése. Jól tudják azt is, hogy a Kárpát-medencében, a mai szûkre sikeredett határvonalon kívül élő magyarságban erősebb a nemzettudat, mint a mai kormánypártok vezetőiben és tagságának többségében.
A felelőtlen és cinikus magyar politikusok e része jól tudja, hogy a kettős állampolgárság révén előbb-utóbb szavazati jogot nyerő, többmilliós határon kívüli magyarság csak az egységes magyar nemzetben gondolkodó pártokra és politikai vezetőkre fog szavazni. Tudják, ha az állampolgárságot szavazati jog nélkül adják meg, azzal a fejük fölül még nem múlt el a veszély, mivel a hamarosan hatalomra jutó nemzeti kormány, a jobboldal első feladata lesz megadni a szavazati jogot. És akkor a hat év múlva sorra kerülő választásokon a mai nemzetáruló, haszonleső politikai érdekszövetkezetek, nemzetidegen hatalmi csoportosulások nem kerülhetnek be a magyar Parlamentbe! Íme, csak ennyi a magyarázata annak, hogy a kormánypártok néhány politikai vezetője miért vállalta magára a nemzetgyalázás ódiumát, kihasználva a maradék hazában élő, agymosott tömegek kozmopolitává süllyesztett érzésvilágát.
A népszavazás után vált köztudottá, hogy ha magyarságtudatból kellene vizsgázniuk, Magyarországon jelenleg milliós nagyságrendben szorulnának magyarnak tudott tömegek mentálhigiéniai kezelésre. Márpedig a december 5-i szavazás ennek tekinthető. A szavazatok NEM-je a magyar társadalom lelkiekben való szegénységének is bizonyítványa. Csak lelki fogyatékos tömegekre lehet hazugsággal hatni. Szomorú tény, hogy világszinten nem találnánk még egy olyan népet, amely megtagadná nemzettestvéreit, és arra szavazna, hogy a nemzet minél kisebb létszámú legyen, hogy a veszélynek kitett egyharmad rész adja fel nemzetiségét, igyekezzék a beolvadásra, hasonuljon minél hamarabb az őt igában tartó többségi nemzethez.
A kettős állampolgárságnak, akárcsak a kiürítés előtti státustörvénynek, jelképes jelentősége lett volna. Bizonyos erők a tömeggé aljasított emberek szavazataival, illetve a szavazástól való távolmaradásra biztatással az egy nemzethez való tartozás szimbólumát, gondolatát akarták szétveretni. A nemzethez tartozást jelképezték volna az IGENEK, amelyek a határon túli magyaroknak azt kellett volna üzenniük: az idegen elnyomás alatt is tartsátok meg nemzettudatotokat, mert ezt értékeljük, és bármi legyen, testvérként kiállunk mellettetek mi, a szerencsésebb nemzettársak, akiknek megadatott, hogy politikai értelemben is legyen hazánk. Mindezt akkor tették, amikor semmilyen áldozatot nem kért senki. Senki nem kérte, hogy fegyverrel a kézben harcoljanak az elrabolt történelmi magyar területekért és magyarságért. Azonban a Kárpát-medencei magyarság egyike azon keveseknek - gondoljunk csak a délszláv háborúkra -, akik tudják, hogy ez nemcsak nagy áldozatot jelent, de nem járható út a magyar nemzet újraegyesítésére. A határon túli magyarság csupán egy szerény IGENT várt, mert lélekben, határoktól függetlenül is lehet nemzetet építeni.
Félelemre nem volt ok. A tömeges áttelepedésre úgyszintén nem. Emlékezni kell arra is, hogy a státusigazolványt - több év leforgása alatt - a határon túli magyarok alig negyede vette ki, bár azt némi anyagi juttatás is ösztönözte. Bizonyára a kettős állampolgárságra is csak azok tartottak volna igényt, akik rendszeresen külföldre utaznak, mert az utódállamok magyarsága megunta, hogy az anyaországban, illetve más államok területén románnak, szerbnek, szlováknak, ukránnak nézzék. Az Erdély délkeleti sarkában, a három megye területén élő 750 000 székelymagyar lakosság soraiból nézve a nemzet szétverésének hullámait, csak bámulni lehet azon a hazugságon, amely szerint a határon túli magyarság csupa rokkantakból, betegekből, gyermekekből, koldusokból álló csürhe lenne, mely alig várja, hogy ,,kóboros szekérre? ülve elözönölje a kis nép kis országát.
Egy szó sem hangzott el arról, hogy a határon túli magyarság többsége 900-1000 éve alapított magyar településeken él, így kötődése a szülőföldhöz jóval erősebb, mint a mai Magyarország területén élőknek, akik gyökértelenebbek, hiszen a török hódoltság miatt elpusztult országrészben a települések jó részét újabb kori telepítésekkel hozták létre. A történelmi Magyarország szélén élő székelység nagyobb része szabad emberek leszármazottja. A zsellér-, a jobbágytudat, amely elsősorban a ,,gyomorra összpontosít?, 1848 után pedig a vagyonszerzésre, jóval kisebb mértékben érintette a többségében szabad, illetve katonarenden élő székelyeket. A hazug, uszító kiáltványokat nyomtatóknak el kellett volna mondaniuk, hogy a mobilitás, a szülőföld könnyû szívvel való elhagyásának kényszere épp a peremterületeken, illetve a székelységnél a legkisebb, és még a mai nyomor közepette sem jellemző. Becslésünk szerint a körülbelül ötszáz székelymagyar település lakosságának több mint fele éveken keresztül nem hagyja el szülőhelyét, legfönnebb néha elmennek bevásárolni a közeli városba. A székelyek Székelyföld határát sem nagyon hagyják el, esetleg tanulmányaik folytatására, de az idősebbek már csak azért sem sétálgatnak Erdély más vidékein sem, ahol a románság többségbe került, mert a székelymagyar lakosság nagyobb része egyáltalán nem, illetve nagyon rosszul beszéli a román nyelvet, és emiatt nem szívesen vállalják a megaláztatást.
A népesség öntudatosabb része, kinek nem mindegy, hogy lerománozzák, szlovákozzák, szerbezik - talán két-háromszázezer ember -, vette volna ki a következő évek során a magyar állampolgárságot igazoló okmányokat. Rajtuk kívül még néhány tízezer alkalmi munkából, ideiglenesen Magyarországon élő. Akkor miért esett oly rosszul a szavazás kimenetele? - kérdezheti a kívülálló. A válasz egyszerû: azért, mert a népszavazásnak a nemzethez való tartozás érzését kellett volna kifejeznie. Ez elsősorban egy jelképes tett lett volna, mely megerősíti a határon túliakat abban, hogy az anyaország magyarsága az egységes magyar nemzetbe tartozónak tartja azokat, akik a határokon túl nap mint nap megküzdenek magyarságukért.
Tehát a határon túliak zöme, azok, akik lélekben soha nem tudták Romániát, Szlovákiát, Kárpátalját, Szerbiát hazának mondani, hanem csak betartották annak az államnak a törvényeit, amelyben éltek, és amely megkérdezésük nélkül telepedett rájuk, nos, ezek az emberek mindig arra törekedtek, hogy gyermekeiket magyarnak neveljék, még akkor is, ha ez gyakran háttérbe szorulást jelentett. Ezek az emberek a lehető legtermészetesebb módon várták el a nemzeti szolidaritást, a szavazáson való tömeges részvételt és minden anyaországi magyarnak tartott személy IGEN-jét.
(folytatjuk)
Kádár Gyula