De huszonöt évvel ezelőtt, 1986-ban én ezt egyáltalán nem tudhattam, s így állandósult feszültségben, stresszben éltünk a feleségemmel együtt, mert nem tudtuk, hogy mikor, a nap melyik órájában hívatnak megint, mikor jut eszükbe, hogy terepre is vigyenek. S ez utóbbi eshetőséggel is számolva, mint már említettem, nekem nagyon komoly elhatározásom volt arra nézve, hogy majd, ha visznek valahova, hogyan viselkedem, s mit teszek azért, hogy a potenciális gyilkosaimnak az legyen az utolsó terepútja. És amikor erre gondoltam ― és mindennap gondolnom kellett erre az eshetőségre is ―, csak tovább fokozódott bennem a feszültség. Közben, persze, egyre érlelődött a fejemben az az elhatározás is, hogy ebből a lélektanilag kínos és keserves helyzetből minél hamarabb ki kell menekülni valahogyan.

A menekülésnek ― sok töprengés után ― egyetlen módját, járható útját abban láttam: ha sürgősen felhagyok az újságírással, kiválok a munkaközösségemből, a Megyei Tükör szerkesztőségéből, s még a megyeszékhelyről, Sepsiszentgyörgyről, a szekuritáté megyei központjának a közeléből is elköltözködöm. Egyszóval: szó szerint elmenekülök valahova a szekusok elől a családommal együtt. De ezt a meggondolást és tervet nem csak az érlelte bennem, hogy ki voltam téve a szekuritáté zaklatásainak ― mert (...) belementem egy veszélyes ,,játékba", úgynevezett kettős ügynök lettem ―, hanem az is, ami a lapunk szerkesztőségében egyre-másra történt akkoriban, Vasas Ferenc főszerkesztősége idején. A sok stresszhatású esemény, történés közül csak kettőt említek, amelynek éppen én voltam a ,,főhőse", pontosabban: az áldozata.

Egyik nap a főszerkesztői irodába hívatott Vasas elvtárs, és elmondta, hogy messzire, a konstancai kikötőbe kell mennem terepre, fényképekkel is illusztrált riportot készíteni, mert oda éppen befutott Brazíliából a Barót nevű ércszállító óceánjáró, s a megyei pártbizottságnál úgy döntöttek, hogy a baróti bányászoknak ― ünnepélyes keretek között ― találkozniuk kell a hajó tengerészeivel. Erről a szép eseményről kell beszámolnom; én fogom elkísérni a baróti küldöttséget, mert csak én tudok írni és fényképezni is a szerkesztőségben, s ráadásul bányász almérnöki végzettségem is van.

Nos, mi tagadás, én ennek a feladatnak igencsak örvendtem, akárcsak azért is, mert sosem láttam még tengert, hajót és kikötőt. Így hát eléggé ,,feldobódva" ültem be a baróti székhelyű Köpeci Bányavállalat terepjárójába, s indultam Konstanca felé egy élmunkás bányász brigádvezetővel s Marián Istvánnal, a bányavállalat pártbizottságának titkárával, az egykori nagybányai főiskolai kollégámmal, valamint egy Benedic nevű, tudtommal csángó származású propagandista elvtárssal együtt, aki a Kovászna megyei pártbizottságot képviselte a küldöttségünkben, s egyszersmind ő volt az irányító, a főnök is.

Konstancára való megérkezésünk után az ottani megyei pártbizottság illetékeseitől Benedic mindjárt megtudta, hogy az óceánjáró még csak a révben van, pár mérföldnyire a kikötőtől, s mivel az a szabály, hogy a tengerészek nem hagyhatják el a hajót, nem szállhatnak partra mindaddig, ameddig a hajó nincs a kikötőben, egyelőre nem találkozhatunk velük. De ígéretet kaptunk arra, hogy a hajó hamarosan kiköt, s akkor üdvözölhetjük a kapitányt és a legénységet. Erről én, természetesen, küldtem a Megyei Tükörnek egy rövid tudósítást telefonon.

Várnunk kellett tehát, s a Konstanca megyei pártbizottság gondoskodott arról, hogy a várakozás minél kellemesebb legyen, s hogy egyszersmind bizonyítsák a vendégszeretetüket is. Kivittek bennünket Murfatlarra, az országszerte híres bortermelő és -palackozó állami gazdaság székhelyére, ahol ― ez az igazság ― nagyon szépen és jól megvendégeltek bennünket. Elmondhatom, hogy azelőtt sem és azóta sem kóstolgattam olyan finom borokat, és nem fogyasztottam olyan ínycsiklandozó halételeket.

Onnan visszatérve, sajnos, továbbra is az a hír fogadott bennünket, hogy a Barót még nem kötött ki: nem találkozhatunk a tengerészekkel. S azért nem, mondták, mert mi sem mehetünk fel a hajóra, ameddig az csak a révben van. Ezt azért nem tehetjük meg, állították, mert volt már olyan próbálkozás, hogy tengerjárásban, hajózásban teljesen tapasztalatlan embereket vittek ki a révbe, s akartak ― erős hullámzás közepette ― feljuttatni egy hatalmas, többemeletnyi magasságú óceánjáróra, s az esetnek halálos kimenetelű baleset lett a vége. Azt, hogy ez csak kitaláció volt, vagy tényleg megtörtént valamikor, én máig sem tudhatom. Csak az biztos, hogy a tengerészek sem jöhettek a partra, és mi sem mehettünk ki a révbe, fel a hajóra. S így hát belenyugodtunk abba, hogy ott, a pártbizottsági szállóban kell éjszakáznunk, s várnunk kell tovább.

Erről a helyzetről a vezetőnk, Benedic elvtárs tájékoztatta a Kovászna megyei pártbizottságot, s én fölöslegesnek ítéltem, hogy újabb tudósítást küldjek a Tükörnek... Hiszen semmi újat nem tudtam volna mondani, s meggyőződésem volt az is, hogy Vasas Ferenc, a főszerkesztőnk — aki a délelőttjeit többnyire a megyei pártbizottság székházában töltötte (amikor éppen nem ,,táblézott" valakivel az irodájában) — biztosan tud mindenről.

Másnap, természetesen, újra elindultunk, hogy találkozzunk a Barót tengerészeivel, s köszöntsük őket, de akkor már azt mondták a konstancai elvtársak, hogy ne várjunk tovább, térjünk haza, mert az óceánjáró ― mivel nem romlandó terméket szállít ― egyhamar nem fog kikötni. Így hát kénytelenek voltunk hazaindulni, s jól emlékszem, hogy valahol Dobrudzsában, egy útszéli fogadó előtt megálltunk pihenni, s az árok partján ülve kortyolgattunk azokból a murfatlari palackokból, amelyeket ajándékba kaptunk volt. Ott, akkor Benedic elvtárs fejtegetni kezdte nekem, hogy ha nem is találkozhattunk a tengerészekkel, azért én írhatnék egy riportot arról, hogy találkoztunk velük, hiszen Kovászna megyében, a Megyei Tükör olvasói közül senki sem fogja tudni, hogy mi találkoztunk-e valóban, vagy sem. ,,Csakugyan: neked, Gyuszi, jó a fantáziád, miért nem írsz egy riportot?" ― kérdezte erre Marián István is, mire én egy szót sem szóltam, hanem ― válaszul ― a szájával lefelé fordítottam a kezemben lévő, murfaltari borral telt palackot, s addig tartottam úgy, ameddig az utolsó csepp finom nedű is kifolyt belőle... Persze, az ilyen ,,válasz" után már nem úgy beszélgettünk hazáig, mint amilyen meghitt és szívélyes volt közöttünk a társalgás, amikor még Konstanca felé haladtunk.

Otthon, Sepsiszentgyörgyön a szerkesztőségben azonnal magához rendelt Vasas, és a méregtől kivörösödött képpel követelte, hogy azonnal üljek le, s írjak egy riportot arról, hogy találkoztunk a Barót tengerészeivel. ,,Én nem hazudok. Olyasmiről, ami nem történt meg, egy szót sem írok!" ― válaszoltam erre nagyon határozottan, mire ő felugrott a főszerkesztői székből, az ajtóra mutatott, s ezt üvöltötte: ,,Azonnal tűnj el a szerkesztőségből!" ,,Rendben van, eltűnök" ― mondtam csendesen, de határozottan, s kisirültem az ajtón.

A szerkesztőség folyosóján mellém szegődött egy kolléga (akinek a nevét nem írom le, mert nem akarom, hogy szégyenkezzék), s a következőket mondta: ,,Te hülye vagy. Hát miért nem írsz egy fiktív riportot? A kutya se fogja tudni soha, hogy ti találkoztatok-e tengerészekkel, vagy sem... Én a te helyedben írnék."

,,Én nem írok fiktív riportokat, nem hazudok" ― mondtam erre konokul, s mentem, siettem kifelé a szerkesztőségből. A kolléga követett, s a lépcsőházban megkérdezte: ,,Hát te nem tudod, mi történt?" ,,Nem tudom. Mi történt?" ― kérdeztem. ,,Az, hogy Vasas felvette a kapcsolatot a volt kollégájával, egy Ismăileanu nevűvel az Agerprestől, aki jelenleg konstancai tudósító, s az illető küldött nekünk telexen egy riportocskát arról, hogy a baróti bányászok találkoztak a Barót hajó tengerészeivel. A szöveget én fordítottam le magyarra, s megjelent a Tükörben. Ezért követeli Vasas, hogy te is írj egy riportot." ,,Engem nem érdekel az, hogy Vasas volt kollégája mit tett; én egyet tudok csak: nem fogok hazugságokat összehordani azért, hogy mentsem Vasas és a volt kollégája helyzetét. És különben is: alapelvem az, hogy nem hazudok." ,,Hát te csakugyan javíthatatlan hülye vagy, hiszen itt, ma mindenki hazudik" ― mondta erre a kolléga, s lemaradt, hagyta, hogy siessek tovább, hazafelé.

Persze, az eset után a szerkesztőség felé se néztem, s három napnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a ,,táblabajnok" főszerkesztőm meggondolja magát, s behívasson. Hát bementem, s a főszerkesztői irodában megígértem, hogy ha a Barót kiköt, s találkozni lehet a tengerészekkel, akkor én visszautazom Konstancára, s készítek egy képekkel illusztrált riportsorozatot. És ebben is maradtunk, megegyeztünk; Vasas Ferenc békülékeny hangnemben kezdett beszélgetni velem.

Csak röviden említem meg, hogy körülbelül egy hónap múlva utazhattam Konstancára, a kikötőbe, speciális engedéllyel, mert oda nem mehetett be akárki, s készítettem egy hét vagy nyolc részből álló portrériport-sorozatot a tengerészekről, ami szép sorjában meg is jelent a Tükörben. Azt, persze, nem írhattam meg, amit az óceánjáró kapitánya ― úgy, mellékesen ― elmondott. Nevezetesen azt, hogy őt keményen megszidta a felesége, amiért nem ment haza is, őhozzá, amikor a parton járt, s találkozott a baróti bányászokkal, Ismăileanu ugyanis a Konstanca megyei lapnak is leadta a riportocskáját, s a kapitány felesége az újságból értesült arról, hogy a férje, ameddig a hajó a révben vesztegelt, a kikötőben, a parton is járt...

A másik esemény, ami egyre inkább arra ösztökélt, hogy egyszer s mindenkorra fejezzem be az újságírást, ugyancsak a bányászokkal kapcsolatos. A napjukat, a bányásznapot ünnepelték, s a szerkesztőségünkben nekem, a bányász almérnöknek és szerkesztőnek szólt a főszerkesztői ukáz, hogy az alkalmat köszönteni kell egy olyan vezércikkel is, amelyikben külön ki kell emelni a ,,tiszteletbeli bányász", Nicolae Ceauşescu elvtárs elévülhetetlen érdemeit. Nos, a készülő bányásznapi lapszámba én már írtam volt egy bármikor vállalható cikket az erdővidéki bányászokról, amit a becsületes Szabó Gy. Jenő nevemmel írtam alá, s a kikényszerített vezércikket is megírtam valahogy délután négy órára, sok-sok kínlódás után ― hiszen a vezércikkírásban nem volt gyakorlatom ―, s alája a ,,besározható" választott nevemet írtam, a Tasnádi Jenőt.

(folytatjuk)