Emlékmű az úz-völgyi katonatemetőben
Talán egy évszázad sem elég ahhoz, hogy pontosan számba vegyük a világháborúk emberi áldozatait. Az okok számosak: az első világháború rég volt, a másodikra sokáig csend borult, mert sok mindenről nem szabadott beszélni, no meg az emberi élet is véges, lassan nem lesznek, akik hitelesen tudnának beszámolni.
Ezért kell eszmélnünk, amíg még élnek a tanúk. A háborúban odaveszett katonák kereséséről nem mondunk, nem mondhatunk le, pedig az út sok esetben kálvária. Egy ilyen történetet mondok el, de meg vagyok győződve, hogy még nagyon sok hasonló létezik.
Sajnos, mindkét világháború mélyen érintette családunkat, többszörös veszteség érte. Anyai nagyapám, Perdi Sándor az első világháború áldozata lett. 37 éves korában odamaradt valahol Galíciában. Négy gyermeke maradt félárva, a legkisebbet nem is látta, mert azután született, hogy elment a háborúba. A négy gyermekből kettő lett a második világháború áldozata. Idősebbik nagybátyám, Perdi Sándor viszonylag rövidebb ideig volt amerikai hadifogoly, de fiatalabbik nagybátyám, Perdi János csak 1949-ben, öt és fél év kemény orosz fogságból szabadult, sajnos, egészsége ráment, és 59 éves korában ő is eltávozott az élők sorából. A harmadik gyermek, édesanyám, Ráduly Lászlóné Perdi Vilma a hadiözvegyek keserves kenyerét ette két gyermekével együtt. Férje, édesapám soha nem tért vissza a háborúból. Életünket átszőtte a vágy édesapánk után, hiszen nem is emlékeztünk rá, mert kicsik voltunk (én négyéves, testvérem pedig kétéves), amikor el kellett mennie a háborúba. Egyetlen levele maradt meg azokból az évekből, amit még a sepsiszentgyörgyi kaszárnyából írt 1944. július 8-án. Szinte kívülről tudjuk szavait, annyiszor olvastuk el. Nagyon vártuk haza, mindig reménykedtünk, hogy egyszer csak hazajön. Ahogy a háborúból kezdtek visszatérni a katonák, a foglyok, családunk mindenkivel felvette a kapcsolatot, akivel csak tudta, hogy esetleg hírt hozhat édesapámról. Sok mindent mondtak, de bizonyosat nem. Végül annyi várakozás után 1950-ben halottá nyilvánították. Érdekes a bizonyítvány. A halál helyének Régent, időpontjának 1944. augusztus 31-ét jelölték meg, okának... no, oda húztak egy vonalat a bizonyítványba. Mi, gyermekek még ezek után is reméltük, hogy él édesapánk, hátha nem is igaz, hogy meghalt.
Így teltek az évek. Több mint ötven év után, 2000 után felcsillant egy remény. A Duna TV és a Háromszék napilap tudósítást közölt arról, hogy magyar hadifoglyot találtak Oroszországban. 2001. június 22-én közölték, hogy van egy névsor, az Oroszországban nyugvó, eddig azonosított hadifoglyok listája. A hozzáférhetőség az internet. Itt találtam meg édesapám nevét, Ráduly László személyi adatait, és azt, hogy a fogság helye L33, L260, a temetés helye KL, L260. Erről a névsorról a készítők és a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Központi Irattára tartott sajtótájékoztatót. Számomra olyan volt, mint a fejbe verés, hogy édesapám nem él. Miután eszmélni kezdtem, és ezek a kódolt adatok nem mondtak nekem semmit, rögtön írtam nekik, kérve, szíveskedjenek számomra megfejteni azokat. Október végén megkaptam a választ, hogy a 260. táborban, Mosztrosztroj településen (orenburgi terület, Omszk város mellett) temették el 1944. december 12-én. Olyan lelki megrázkódtatás ért, hogy szavakkal elmondani nem tudom. Akkor éjjel nem aludtam, mint a film, úgy pergett le lelki szemeim előtt minden, édesapámhoz kötődő emlék. Sírva értesítettem testvéremet, mert ekkor ocsúdtam fel ,,csipkerózsikás" álmomból, hogy igen, édesapánk meghalt. Aztán, mint amikor már nincs mit tenni, megkértem a tiszteletes urat, hogy engedélyezze a harangozást vasárnap az istentisztelet után, mert bár életüket értelmetlenül vették el, biztos voltam benne, hogy keresztényi elhantolásban nem részesültek. Telt-múlt az idő, közeledett a halottak napja, amikor, ha tehetjük, felkeressük halottaink sírját. Eszembe jutott, hogy írok az omszki polgármesternek, s megkérem szépen, küldjön egy fényképet a sírról, mivel mi oda már semmiképpen eljutni nem tudunk (pedig de nagyon szeretnék!). Idősek vagyunk, a távolság óriási, pénzünk nincs, oroszul nem tudunk, tehát reménytelen eset. Megkértem Orbán Sándor orosz szakos nyelvtanárt, szíveskedjen segíteni, s fordítsa le nekem a levelet orosz nyelvre. Segítségét ezúton is köszönöm. El is küldtem, s választ is kaptam, jaj, de milyent! Azt írták, hogy ott olyan nevű egyén sírjáról nem tudnak. Nagyon rosszulesett. Ez bizony jó nagy pofon volt az élettől. Mit tegyek? Hogy tudnék a végére járni, mind csak ez járt az eszemben. 2004-ben aztán a Sors elémbe hozta a segítséget. A Kőrösi Csoma Sándor-napok alkalmával Kovásznára jött Magyarországról Rózsás János volt oroszországi hadifogoly, író. Arról tartott előadást, saját tapasztalataiból merítve, hogy milyen körülmények között éltek a hadifoglyok Oroszországban. Én már ismertem egy hasonló történetet nagybátyámtól, nagyon átéreztem sorsukat. Megkérdeztem tőle, hogyan tudnék bizonyosat édesapámról. Neki nagyon-nagyon sokat köszönhetek: pontos eligazítást adott, sőt, megírta kérésemet orosz nyelven az oroszországi állami katonai levéltárhoz, ahonnan szomorú, de hitelt érdemlő választ kaptam, melyben arról tudósítanak, hogy 1944. október 5-én Dedrád környékén (Régenhez közel) fogságba esett. 1944. november 21-én megérkezett a 260-as számú hadifogolytáborba, Orszk városába. 1944. november 26-án a 260. számú láger katonai kórházába került, ahol 1944. december 12-én meghalt. A diagnózis: vérszegénység, alultápláltság. A Mosztrosztroj lakótelepen lévő temetőben van eltemetve Orszk városában, a sztalinszki járásban, a sír száma 15/3. Földi kálváriája véget ért. Élt harminc évet. Pihenése legyen csendes.
Ezzel az írásommal be akarom jegyezni nevüket a veteránok Nagykönyvébe, mivel ők minden eddig megjelent székelyföldi feljegyzésből kimaradtak. (Ez csak gesztus, amit megérdemelnek.) Arról nem is beszélve, hogy édesapám kárpótlási kérelmét azzal utasították el, hogy 1945. augusztus 5. előtt hunyt el. Az igaz, hogy annyi pénz nincs, amivel életét megfizethetnék. Leginkább a hozzáállás fáj. A válasz: ,,kérelmét elutasítom". Sehogy sem értem. Nem kirándulni ment, hanem elhurcolták, nem itthon hunyt el, hanem orosz lágerben. Kérdem én, ha Szibériában, lágerben halt meg, akkor nem volt hadifogoly, és ha 1944. augusztus 5. előtt hunyt el, akkor az ő élete semmit sem számít? Hát nekünk igen! Egy életen át tartó seb, amely soha nem gyógyul be! Hálás köszönet mindenkinek, aki segített a keresésében.
Köszönet illeti mindazokat, akik valamiképpen emléket állítanak azoknak, akik drága életüket veszítették a világháborúban, vagy akik a drámai eseményeket feltárják, velük megismertetnek: Gocz József, Sylvester Lajos, Ráduly Béla körzetünkből, valamint a neves hadtörténészek. Nem tudom, létezik-e olyan dokumentum, könyv, amely leírja, mi történt a sepsiszentgyörgyi kaszárnyából a frontra vezényelt csapatok katonáival. Érdekelne az is, hogy a 260-as lágerből, a pokol ama bugyrából szabadult-e meg valaki, s jött-e haza Háromszékre. Lehet, hogy ezek csak engem érdekelnek, s mégis úgy gondolom, ifjú történészek, hogy értékes munkák lennének ezek. Talán érdemes lenne újabb adatgyűjtést szervezni, mert sok veterán kimaradhatott még az eddigi művekből. Eszméljünk, amíg még nem késő, keressük és tárjuk fel a tényeket, gazdagítsuk történelmünket, tegyük közzé. Ez erkölcsi kötelességünk.
